Rieth József:

SZÍVÜGYEM -- Vizesen (41-56. nap) -- 2005. dec. 3- 18.

MŰTÉTEK    Utókezelés    Szíves elbocsátás, -- vizenyős javulás, -- vizesen.

Imaéletemről: Küzdelem a vízzel

<<<    >>>

A pungálás után, december 3-án, mindjárt reggel ismét mellkasröntgenre vittek, majd új kötést kaptam és ettől kezdve intenzív vízhajtásnak vetettek alá. Már a vizit előtt éreztem, hogy valami baj van. Ugyanis a megnagyobbodott prosztatám miatt, az igen erős vizelési inger dacára, képtelen voltam egy csepp vizeletet is üríteni. Lassan úgy éreztem széjjel robbanok a hólyagom feszültsége miatt. A vizitnél szóltam is erről, és kértem esetlegesen katéter behelyezését. Megkaptam. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor a katéter megoldotta a problémámat. Két hétig tartó kemény, sokszor idegőrlő küzdelem kezdődött el ezzel: a kemény vízhajtás időszaka.

 

Csaknem minden második, harmadik nap mellkasröntgent készítettek, és hasonlítgatták a korábbi felvételekkel -- lassú volt a javulás. A sok röntgenezésre a rossz nyelvek már azt mondogatták, hogy nemsokára magam is röntgen-sugárzóvá válok, és magánvállalkozásként beállhatok röntgenkészüléknek. A katétert az ötödik napon kivették, ekkor már a prosztatámmal semmilyen problémám se volt. Előzőleg ijesztgettek ugyan a nővérek, hogy még korai lesz a katéter kivétele, várjunk, mert ha mégis szükséges lenne, sokkal nehezebb és fájdalmas, komplikált lesz visszatenni. Ezt a visszatételt megúsztam tehát, de ettől kezdve -- amíg a János Kórházban voltam -- részletesen regisztrálnom kellett az elfogyasztott és leadott vizet. Nagyon erős vízhajtókat kaptam, sőt december 12.-étől 15.-ig minden nap nagy injekciós fecskendővel egy különösen erős vízhajtó gyógyszert nyomtak belém. Azután 16-18-ig ismét tablettával kezeltek.

 

A vízhajtó kezelés annyiból volt kellemetlen, hogy gyakran kellett a mérőhengeremhez, vagy ha látogató volt a szobában, a folyosón a szobánkkal szemben lévő WC-hez rohannom. Sok víz távozott belőlem. Naponta két és fél, három liter folyadék ürült belőlem, de amikor a nagy injekciót adták, akkor a napi öt-hat litert is elérte a napi ürítés. Csodálkoztam is -- mert bár rengeteget kellett innom -- de látszólag ennyi vizet nem is fogyasztottam. Úgy tűnt, a fogyasztott víz többszöröse távozott belőlem, de hiszen -- beláttam -- ez is volt a cél... Az állapotom egyensúlya érdekében sok vizet kellett innom, ennek ellenére, a kezelés következtében alaposan kiszáradtam, a hangom is eltompult, a szám kicserepesedett. Aztán lassanként a gyakori röntgenvizsgálatok a felgyülemlett folyadék csökkenését mutatták, a közérzetem, valamint az erőnlétem rohamosan javult. A száj kiszáradása és a tompa, kissé rekedtesen fátyolos hangom megmaradt (háromnegyed évvel a kórházból való távozás után még mindég elégedetlen vagyok a hangommal, de mások is észrevették ezt a hibát, sőt két évvel a hazatérésem után sincs rendben a gégém...)

 

Az epeműtét után egy hónappal megváltozott a diétám. Ezentúl már nem kell az epediétát szenvednem, most viszont cukordiétás étrendre fogtak. Mivel én továbbra is tiltakoztam a cukorbeteggé minősítés ellen, rendszeresen mérték a vércukorszintemet. A cukordiéta teljesem elfogadható ételkínálattal lepett meg, különösen az egyhónapos epediéta után. Számomra az is kellemes volt, hogy mint "cukros", reggelire mindég tejet kaptam és napi négy zsemlét. Sokszor még vacsorára is maradt tej részemre. Ez jobb volt, mint a szikkadt kenyér és keserű tea. Még az időnként felszolgált diabetikus dzsem is finom csemege volt.

 

December 6-án megkezdtük a gyógytornát. Egy tanárnő (Gyergyák Edit) naponta tornáztatott, elsősorban a mellkas megmozgatását szorgalmazta. Nem volt kellemes, azt hittem szétszakad a műtött seb. Lelkiismeretesen végeztem azonban a gyakorlatokat, tudtam, hogy szükségesek és hasznosak. A negyedik napon már a folyosón kellett mozognom. A folyosói járkálás nem volt számomra újdonság, hiszen önszorgalomból is sokat sétáltam a folyosón, mihelyt megszabadultam a katétertől (december 7-étől). Most az előírt időre, és meghatározott hosszra történő gyaloglás volt új számomra, azonban nem volt megterhelő, vagy kellemetlen. Jött viszont a lépcsőn járás, először 19 lépcsőre, majd 40-re. Két lépcsőre belégzés, két lépcsőre kilégzés. Ez már nehezebb volt, mivel jelentősen legyengültem, hamar kifáradtam a kaptatásban. Nem lankadtam azonban, mindent szorgalmasan gyakoroltam. 10-én (?) már az épületet kívül is körül sétálhattam. Ettől kezdve egyre nagyobb sétákat tettem a kórház kertjében. Nagy élmény volt, amikor a főbejáratig lesétáltam és vissza. Nem éreztem megterhelőnek. Másnapi sétám, 10-én már számomra is meglepetés volt, kétszer sétáltam körül a kórházat. Ez bizony egy kicsit túl nehéz volt. A második forduló végén már éreztem, hogy alaposan elfáradtam. Nagyot pihentem a séta után.

 

December 11-én, vasárnap óriási merészséggel séta gyanánt lementem a kórház templomába misére. Feleségem bejött erre az időre látogatni és ő kísért. Kölcsönösen izgultunk, hogy semmi baj se legyen a nagy túra következményeként. Nem is történt semmi baj, hacsak az nem, hogy az oltár előtt reflex szerűen térdet hajtottam. Csakhogy a térdhajtás csak lefelé sikerült, felállni már nem tudtam. Senki se segített, ezért aztán kényszerűségből négykézlábra tápászkodtam, és így sikerült a templom közepén nagy nehezen felállnom. Megtanultam, hogy csak azt tehetem, amit előzőleg már kipróbáltam, amire hitelesítve vagyok. Jó érzés volt a misén részt venni, Sárhegyi Zoltán atya, plébániánk akkori káplánja misézett, én pedig ministráltam. A következő vasárnap, 18-án volt még egy szentmisém. Ezen a misén már nem hajtottam térdet, bár ekkor már az erőnlétem is jobb volt. Ekkorra már megtanultam, hogy jobb a békesség, és csak a kipróbált, biztosan teljesíthető igénybevételeket szabad vállalnom. Ezt egyébként az elbocsátó jótanácsok is szigorúan ajánlották, de az erőnlétem jónak tűnt, a fáradást csak jókora késéssel vettem tudomásul, rosszullét közeledtét meg általában nem tapasztaltam.

 

Karácsonyi meglepetésként ez előtt a mise előtt a városmajori fiataljaink erdélyi betlehemes játékot mutattak be a misén résztvevő betegeknek. A fiatalok részére is adódott jókora meglepetés, mégpedig az én jelenlétem. Tudták, hogy súlyosan beteg vagyok. Nem számítottak arra, hogy én is ott leszek, méghozzá ilyen  nagyon "jónak" mondható állapotban.  Lábadozó állapotom is meglephette őket. Szépen énekeltek, szavaltak, a betegektől pedig nagy tapsot kaptak. Szép misszió volt ez...

 

A János Kórházban ez a december 18-a volt az utolsó napom. Az esti vizitnél közölte Vámos doktorúr, hogy másnap, hétfőn gyógyultan elbocsátanak, átszállítanak a Széher útra a Szent Ferenc Kórházba.

<<<    >>>

BEVEZETŐ                          Bevezető -- betegen -- kórházkóstoló -- vizsgálatok -- döntés -- kimenőn -- érfestés

MŰTÉTEK - Epeműtét      Sebészet -- epeműtét -- lábadozás -- felépülés

                      -  Szívműtét      Előkészület -- felkészítés -- szívműtét -- intenzíven

                     -   Utókezelés    Szíves elbocsátás -- vizenyős javulás -- vizesen

REHABILITÁCIÓ              Ferenc kórházban -- hazabocsátás -- kontroll

IMAÉLETEM                      Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

IDŐPONTOK                        A betegségem időpontjai

DIÉTÁK                                 CUKROSDIÉTA (Cukorbetegség -- Kezelés) -- EPE-DIÉTA -- SYNCUMAR (tabletta -- diéta -- profilaxis)

VEGYES                                Edzésprogram -- Epeismeretek -- Életmód (Vörösbor)  -- Szívműködés és műtét -- Terhelési értékek -- Meditáció -- Fájdalom

                                               Személyekről -- Szent Ferenc Kórház (Tahy-interju) -- Szívsebészeti Klinika -- Új Szent János Kórház