Szerencsés ember vagyok, mert
imaéletem kora gyermekkorom óta egyenes ívben fejlődött. Szüleim már kiskoromban
elkezdték a velem, majd később testvéreimmel együtt végzett reggeli- és esti-,
valamint az étkezési imákat, a
rendszeres vasárnapi misére (vagy húgomnál az istentiszteletre) járást. Nem
voltak kifejezetten mélyen vallásosak, de otthonról hozott életstílusuk
természetessé tette számukra, az alapfokú vallási ismeretek és gyakorlatok
spontán átadását. Ezek a családi paraliturgiák és alkalmi beszélgetések
természetes hátteret adtak a vallási életem elemeihez, a lelki élet primitív
formáinak kibontakozásához, az ösztönös hitélet meggyökerezéséhez. Persze
az én vallási életemben is jött nehéz időszak. A kamaszkor, a pubertás igen nagy
veszélyeket jelentett a lelki életemre, amit sajnos szüleim nem tudtak (de talán
nem is akartak)
egészségesen elkormányozni. Engem is elkapott a 'mindent jobban tudás' szelleme,
én is afféle "mesének" tartottam a túlvilágról, lélekről, Istenről szóló tanításokat.
Valahogyan egy kalap alá vettem a gólyáról, vagy a karácsonyi Jézuskáról/angyalkáról, a Mikulásról/Krampuszról szóló,
kisgyermekeknek megalkotott köznapi műfelvilágosításokkal. A tapasztalatok, a
társakkal, barátokkal való bizalmas beszélgetések ellentmondásos
következtetésekre vezettek. Ehhez jött, hogy a fiatalkori lázadás időszaka engem is
megkörnyékezett. Nagyon korán, már hatéves korom előtt jelentkezett szexuális
érdeklődésem, és ennek megoldatlan volta késő fiatalkoromig kemény, állandóan
jelentkező testi-lelki megpróbáltatásokat okozott. Komoly tudományos
érdeklődésem szintén korán kialakult, ez is nagyban segítette, hogy tanulmányaimba transzformáljam kísértéseimet. Szerencsémre nevelőim (Piroska és Juhász tanító nénik, Jancsó Pál tanító úr, valamint 3-4. osztályos polgári-iskolai fizika-kémia
tanárom) rávezettek, hogy az üres tagadás
szelleme nem járható út. Ha valamit cáfolni, tagadni, vagy megmagyarázni akarok,
szükséges, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzem azon a területen. Így van ez
a hittudomány területén is. Mivel életelvem volt a "Több Telik Tőlem" -- Tóth
Tihamér könyvéből tanult csodálatos mottó -- ezért tanulmányaimban, de a hit- és
erkölcs-ismereteim terén is megvalósítottam, hogy csak a legmagasabb fokú
ismeret birtokában dönthetek lelki sorsom felett.
Terhesnek éreztem alapismereteim
szűkös voltát (pl. láttam az irodalomban a használatát, de nem tudtam -- mert akkor még nem tanultam -- a matematika képleteknek, az
a2-nek,
az
a+b-nek, meg a többi általános képletnek, algebrai kifejezésnek és használhatóságuknak
a kiismerését, használatát).
Kevésnek éreztem elsőáldozásos
alapismeretemet is. Mindezek következtében a tanulmányaimban, de a hittanórákon is (nekünk ugyanis még érettségi tárgy volt a hit és
erkölcstan) alaposan odafigyeltem, és bizonytalanságaim ellenére folyamatosan megmaradtam a rendszeres misére járás
szintjén. Gyakran áldoztam. Sajnos senki se irányított egy megfelelő,
egyéniségemre szabott lelki vezetőhöz, így felmerülő problémáimat magamnak
kellett rendre megoldania
Aztán tizenhat éves korom táján teljes
bizonyossággal rádöbbentem arra,
hogy a hittudomány nem is olyan mese jellegű, hogy a hit gyakorlata valami
mélyen komoly dolog. Ebben a felismerésben nagy szerepe volt elsőáldozási
időszakom
hitoktatónőjének: Margit néninek, majd későbbi hitoktatóimnak:
Rimóczi (Reimann) Özséb és
Vajda János
atyáknak. Közvetve, a tudományokkal való ismerkedés során óriási szerepet
játszottak világképem kialakításában tanáraim is:
Csekő Árpád,
Öveges
József,
Szakács Ödön,
Uherkovich Gábor. A döntő lépést az Eszperantó megismerése és a katolikus
eszperantó mozgalomhoz történt csatlakozásom hozta. Mi lettünk volna az
első eszperantót tanító elemi iskolai tanítók.
A Zöldi-bácsi (családunk kedves
ismerőse, egy nyugalmazott postafőtisztviselő, aki a Espero Katolika mellé épült
Katolikus Eszperantó Mozgalom egyik aktív vezetője volt,) buzgó agitációja
nyomán bekapcsolódtam az eszperantó mozgalomba. Kezdetben a Népszövetség
keretében tevékenykedő Keresztény Eszperantista Egyesület munkájába kapcsolódtam
be. A heti összejöveteleken túl, mi, katolikus eszperantisták havonta
találkoztunk abban az
időben a Szentkirályi utcában eszperantó-nyelvű szentmisére. Egyszer hívott a
szentmisét tartó Mezey atya, hogy mint legfiatalabb jelenlévő, ministráljak neki.
Természetes szabadkozással húzódtam vissza: "nem tudok ministrálni."
Csodálkozott, hogy kistanító létemre még ismeretlen számomra a ministrálás
mikéntje. "Mi sem egyszerűbb,
meg kell tanulni!" -- mondta. Szavai nyomán jelentkeztem
Vajda tisztelendő úrnál,
és az iskolai miséken elkezdtem ministrálni, de ez azt is jelentette, hogy
bekapcsolódtam a Felsőkrisztina-városi plébánia ministráns munkájába, elsősorban
Apró Pali barátom ösztönzésére. Palival már korábban is sokat beszélgettünk
természetről, elektromosságról, vegyészetről, fizikáról, matematikáról, meg
mindenféle más tudományos dologról. Pali barátom nagyon sokat segített a ministrálás kezdő
lépéseinek megismerésében. Ezek a beszélgetések, sokszor kemény viták, melyek
kezdetben csak a tudomány és technika területén forogtak, ettől az időszaktól
kezdődően a ministráns
problémákkal, hittani és erkölcstani kérdésekkel is gazdagodtak, egyre gyakoribbak és
hosszabbak lettek. Palival társulva a kora reggeli szentmiséken együtt szolgáltunk
a Felsőkrisztinában.
Lassanként ráébredtem a vallás
csodálatos világára, végtelen kincseit kezdtem egyre jobban felfedezni. Igen sok
vallásos könyvet olvastam: Tóth Tihamér püspök műveit, de más és komolyabb vallásos
művet is, még néhány Bangha Béla könyvet is, amelyek akkor már államilag tiltva
voltak kereszténydemokrata tanításuk miatt. Észrevétlen fokozatossággal egyre erősebb
elhívatottság ébredt bennem,
ami apránként a papi hívatás felé is kezdett kibontakozni. Pali elvitt
lelkiatyjához, Liska Zoltánhoz, akihez ettől kezdve rendszeresen feljártam a
Lant utcai lakásába, amely az Úri-utcai Prímási palota háborútól kevésbé sérült sarkában
húzódott meg. Liska atya akkoriban a háborúban már megsemmisült királyi várkápolna
káplánja volt, és hivatásgondozással foglalkozott. Mélyreható beszélgetések, komoly lelki olvasmányok,
élményt adó ministráns találkozók következtek ebből az ismeretségből és lelki
gyermekségből. Egy
Kamaraerdőn tartott ministráns lelkigyakorlat során kaptam első, és egy életre
kiható szemlélődő
Isten-élményemet. Az érettségi után -- mivel a liceumi érettségim csak különbözeti
vizsgákkal tette volna lehetővé az egyetemi tanulmányokat, márpedig én tanár
szerettem volna lenni -- elhatároztam, hogy paptanár leszek, ezért jelentkeztem
az Esztergomi Szemináriumba. Senki se világosított fel, hogy a szemináriumi
tanulmányok latin nyelven folynak és ez a felsőfokú képzésben milyen komoly
nehézségeket jelent. A nehézségekből én csak a legyőzendő komoly kihívást
láttam. Meg aztán arról sem világosítottak fel, hogy a paptanársághoz előbb
célszerű lenne tanárnak lenni.
Egy hipp-hopp nekirugaszkodással magánúton
belevágtam a latin-tanulmányokba. Szép is volt a nyelvtanulás kezdeti foka, a lelkesedés is fűtött, gyorsan
haladtam előre, hiszen a latin nyelvű szentmiséken való szolgálat igen sok
nyelvi ismeretet tett automatikussá. Ezenkívül eszperantó szókincsem is
végtelenül sokat segített a kezdeti tanulásban. Sikeresen szerepeltem az
esztergomi szemináriumban a felvételi konkurzuson. Felvettek, csupán latinból
köteleztek még külön tanulmányokra, különbözeti nyelvvizsgára, főleg a nehezebb nyelvtani részek pótlására.
A szemináriumi életem
lelkiségének hatása alatt, valamint
Erdős Mátyás
spirituális, Bartl Lőrinc (biblikum és héber tanárom)
professzor és mások személyes példája nyomán fellelkesülve titkos
magánfogadalmat tettem: a "szeretet lovagja" lettem. Mindent ennek kezdtem
alárendelni. (Ez a nem hivatalos, titkos magánfogadalom mind a mai napig
vezérelvem, szigorúan megtartom és ápolom!) Nagyon jól éreztem magam a
szemináriumban, de a
filozófia, dogmatika tanulása nem ment. Lefordítani a jegyzetek lényegét még
csak-csak sikerült, de az előadások követése, a tudományok lényeges részeinek a
megértése nem ment, különösen megoldhatatlannak látszott a latin nyelven történő
vizsgázás. Rettenetesen kínos erőlködések következtek, de képtelen
voltam lépést tartani a gyarapodó ismeretanyaggal. Már pedig én nem egy
vizsgákon ép hogy csak átbukdácsoló "tessék-lássék" teológus akartam lenni, hanem a
szellemi képességemnek maximálisan megfelelő kiváló szakember, végül is igazi,
"Öveges-stílusú" fizikatanár. Komoly szakember teológiában is,
fizikában is, kémiában is. Minden szükséges ismeretben! Három féléven keresztül
erőlködtem, végül mégis összeroppantam. Beláttam, hogy a tehetségemet ott kell
kamatoztatni, ahol a legeredményesebben tudom -- hosszú, keserves töprengés,
igen sok lelki beszélgetés után nagyon nehéz döntéssel megszakítottam szemináriumi
tanulmányaimat.
A civil életbe visszatérve ott
álltam lelki vezető nélkül. Liska atya abban az időben már Esztergomban volt, ő volt
akkoriban a
kisszeminárium spirituálisa, Vajda atya -- a volt hittanárom -- nem volt
számomra eléggé megfelelő -- lelki vezető tipusú -- egyéniség.
Zsuzsó segített át a lelki igény okozta
gondon, ő
vitt el a lelkiatyjához, Faddy Othmárhoz, aki
aztán Duns Scotus ferences teológus tanítása nyomán
sokat beszélt nekem Teilhard de Chardin életművéről. Chardin tanítása teljesen
lenyűgözött. Othmár atya letartóztatása után önállóan is Teilhard tanulmányozásába kezdtem,
egyre komolyabban bedolgoztam magam világképébe. Istent ettől kezdve
jelenlevőnek, közvetlen közeli társamnak,
éltető elememnek éreztem, egyre intenzívebben elmélkedtem. Ekkoriban lett
jelmondatommá a "Benne élünk, mozgunk és vagyunk" Szent Páli idézet. Világossá,
teljesen magától értetődővé
vált a munkatársi viszonyomból fakadó felelősségem, a soha meg nem állapodó tenni-akarás, a mindég kiválóbbra való törekvés, az Istennel való intenzív
(szeretet-) kapcsolattartás. Ebben segített a korábban már említett Tóth Tihaméri jelmondatom
is: "Több Telik Tőlem".
Volt később egy időszak, amikor már a
Városmajor utcában laktunk és Othmár atya már letartóztatásban volt. A Városmajori templomban találtam egy nagyon az
egyéniségemhez szabott lelki vezetőt: Gallai József káplánt. Ifjúsági katekézist
tartott akkoriban, nagyon vonzóan és tehetségesen. Sokan jártunk hozzá, hatalmas vitákon
értelmeztük a világ dolgait, értékeltük a lelki konfliktusokat, alakítottuk
egyéni és közösségi életünket. Ebben az időszakban -- ez már az 1956 utáni
Kádári korszak időszaka volt, az engedékenyebb kommunista elnyomás időszaka, az
úgy nevezett Bársonyos Forradalom vajúdása -- Gallai József vezetésével
bontakozott ki bennem a
nagykorú, társadalmilag és vallásilag elkötelezett fiatalember társadalomszemlélete,
világképe.
Hosszú idő telt el addig, míg
egyszer -- már az 1980-as években -- találkoztam a Szentlélek Szemináriummal, ezzel a csodálatos mozgalommal,
mely Isten magasztalását, dicséretét, a hálaadást, a szeretetkapcsolatot csodálatos mély lelki
élményekkel gyakorolja. Ebben a körben megtanultam szabad imával imádkozni, Isten jelenlétében
élni, Isten "gondolatait", útjait kutatni, Isten szeretetében beolvadni. Itt
tanultam meg valójában igazán imádkozni. Korábban mindég csodáltam a
protestánsokat, gyönyörű szóbeli imáikért, de magam képtelen voltam hasonló
őszinte szavakat megfogalmazni. Az imacsoportomban megtanultam és begyakoroltam
a szárnyaló gondolataimat gyarló, botladozó szavakkal is kifejezni.
Az elmúlt évek során, apránként kialakult
bennem egy csodálatos világ. Minden üresnek tűnő percemben tudtam Istennel
társalogni, és ez valóban társalgás volt. Napközben mindég találtam néhány
pillanatot, amikor megtudtam vizsgálni lelkiismeretemet, és így lerendezhettem
Istennel örömömet-bánatomat és szilárdnak tűnő elhatározásomat. Nem voltak unatkozó
perceim, vagy óráim, hiszen bármikor rácsodálkozhattam Isten bámulatos világára,
végtelen fölségére, irgalmára, jóságára.
Ilyen előzmények után jött a
megbetegedésem időszaka.