A műtéttel kapcsolatos döntés
eddig teljesen ismeretlen lelki problémákat vetett fel bennem. Új kihívás volt az életemről való
közvetlen
döntés. A kockázati tényezők vállalása is elgondolkoztatott, a rendkívül
bonyolult és drága műtét is felelősséget ébresztett bennem, az előrelátható
utóhatások is bonyolították az elhatározást. Mint egy halálos ítélet kockázata,
annak tudatos vállalása,
csaknem valamiféle siralomházi hangulatot ébresztett bennem.
A szívműtét ma már rutinműtét,
általában sikerül, és csak ritka kivétel, amikor a beteg nem éli túl. De a gyors
egymásutánban következő két
altatás és a két műtét együttes kockázata a sikertelenség százalékos esélyeit igencsak
megemeli. Ehhez hozzájárult szívem gyengesége is, ami a kockázatot igencsak
megnövelte, hiszen éreztem a rosszullét során a közvetlen életveszélyt. Mindezzel szemben a műtét megtagadása esetén a továbbélés időtartama
bizonytalanul rövid időre korlátozódnék.
Előfordulhatna ugyan, hogy még sokáig nem romlik számottevően az állapotom, de az utóbbi
idők fulladásai és ájuláskörnyéki rosszullétei, a teherbíró képességem rohamos
csökkenése, állapotom közeli összeomlását jelezték előre. Két lehetőség, két
kockázati veszély. Egyik oldalon a műtét reális kockázati százaléka, másik
oldalon a biztos fulladás veszélyének rohamos növekedése állt. A tiszta és krisztusi
választás a műtét vállalása felé mutatott.
Kicsinységem és
jelentéktelenségem tudatában érdemtelennek láttam magam egy millió forintokban
értékelhető műtét és kezeléssor választására. Hogyan jövök én, egy senki, egy kis
pont ahhoz, hogy
mások elől elvegyem a gyógyulás és gyógyítás lehetőségét, ebben Kalkuttai Teréz
anya példája lebegett előttem. A mi egészségügyi ellátottságunk ismerete és a
magyar közegészségügy helyzete hamar átszínezte ezt az asszociációt. A műtét nagy kedvezményét én
a magam
jószántából nem kívánhatom a magam számára. Persze -- folytattam a gondolatsort
-- ötvenöt éves
járulékfizetésem során nagyon sokat beadtam a betegbiztosításba. Hosszú
biztosítási előzményem alapján nem
vetődhetett fel komolyan a költségesség kérdése. Más oldalról viszont más értékelési szempont-irányt is
számításba kell venni. Hiszen ha kicsiny vagyok is és
jelentéktelen, ám a Végtelen Isten eszköze vagyok. Nem tudhatom tetteim
jelentőségét a Megváltás és Gondviselés dimenziójában helyesen értékelni. A
méltányos döntésnek csak az Isten részéről történő választást éreztem, Ő tudja egyedül az összes
tényezőt helyesen értékelni. Amíg élek, kötelességem életemet védeni, és Számára
a legalkalmasabb formájában megőrizni, készen bármilyen feladat végrehajtására.
Ezek a megfontolások is a műtét melletti döntést szorgalmazták.
Végül az esetleges utóhatások felőli
spekuláció (a jövőbeni, a majd "itt fáj - ott fáj" életmód megélése; folytonos utókezelések,
további műtétek vállalása; a gyors leépülés és kínlódás új életstílusa; az
esetleges testi-lelki korlátok közé szorítottság esélye) teljesen akadémikus volt már az első pillanattól kezdve.
Műtétek nélkül sem tudhatja senki a holnap katasztrófáit. Nem
ismerhetjük testi jóllétünknek, élettartamunknak az időbeli korlátait. A mai életerő
pillanatokon belül megroppanhat (lám itt van a jelenlegi helyzetem is...). Bármikor kialakulhat olyan elváltozás, ami
tartós fájdalommal, testi és\vagy lelki gyötrelmekkel jár. Lehet, hogy sokáig
kell hordoznunk majd ilyen keresztet, de bármely pillanatban megkaphatjuk, nem
is tehetjük le, sőt, fel kell vennünk! Az
utóhatások kockázata sem lehet tehát lényeges szempont. Ezen megfontolások alapján is
a műtét vállalása mellett kellett döntenem.
Maradt még egy szempont, ami az
esetleges búcsúzással kapcsolatos. Nem az átlépéstől, vagy más szóval, köznapi kifejezéssel
úgynevezett
"haláltól való félelem"
gondolkoztatott el, hanem a hátrahagyottak szomorúsága. Azok, akiket szeretek,
akik engem is nagyon szeretnek, az esetleges eltávozásommal sokat vesztenek. Őket
sajnáltam igazán, őértük imádkoztam igazán, miattuk aggódtam igazán. Zsuzsó
roppant kiszolgáltatott, sokat szenved külön, a maga igen komoly testi-lelki
megpróbáltatásaival, hasonló tartalmú naplót érdemlő bajaival. Életemben
évtizedeken keresztül mindég, mindenben igyekeztem segíteni neki, ezt a rám
épülő fizikai\lelki
segítséget veszítené el most a távozásommal. Lelkileg is nagyon azonos hullámhosszon
éltünk mindég, a tartós elválásra nem készítettem őt fel. Imacsoportunk, gazdag lelki
élete bizonyára sokat segítene neki, de a krízis pillanatai roppant nehezek
lennének számára. Gyermekeim számára is -- gondolom -- jelentős veszteség lenne a búcsúzás,
hasonlóképen unokáimnak is. Tanítványaim jobban fel lettek készítve, ők távolabb is
állnak tőlem, őbennük bizonyára komolyabb törés nélkül áthidalható lenne az
elválás.
Imámban őértük, a potenciális hátramaradókért könyörögtem, kérve
számukra a vigasztalást, a példamutató lelkiséget, az erőt, a keresztény hit
gyakorlati megvalósításának kegyelmét. Nagyon reméltem azt, hogy az esetleges átmenetem igazi
jelentőségét, az Irgalmas Istennel való végső egyesülésemet, előbb-utóbb biztató
reménnyel tudják tudomásul venni, lelki hasznukra válik, megvigasztalódnak és
erőt nyernek, talán valamiféle lelki épülésben is részük lehet. Bizonyosra vettem hogy a Gondoskodó Isten gyorsan megvigasztalja
őket, és az esetleges sebeket hathatósan begyógyítja.
Egy kísértést kell még
megemlítenem, ami többször is előkerült az elválás latolgatásánál, és ezt is nehezen sikerült legyőznöm. Sok
befejezetlen álom, sok terv, sok félbeszakadt munka maradt mögöttem. Otthoni
feladataim javarésze ilyen félkész állapotban van már sok éve. A munkák tömege
türelmesen várja a folytatást, körülöttem egy raktár látszatát mutatva. Ezek
bizonyára befejezetlenül kerülnek lomtalanításra. Számomra is folyamatos feladat
lett volna és lenne a jövőben is
az időszakos selejtezés, vagy -- ami ugyanazt jelenti -- az álmok fokozatos leépítése. Vannak azonban
fontos, végrehajtandó dolgok is: a WC öblítő tartályának megjavítása, a konyhai melegvíz újbóli
biztosítása, a lakás villamos hálózatának rekonstrukciója, a szobám
rendberakása, a lakás újrafestése, a mázolás. Kicsinységek ezek, de a
folyamatos befejezetlenség a mindennapokban is mindég nyomasztott, most azonban sokszoros
szorongással töltött el. Fontos feladatnak érzem továbbá a valós
világképem leírását, amit Fiam oly sok éve sürget, és amit
Ottmár atya és
Lenci bácsi
határozott parancsai alapján kényszerűen igyekeztem
húzni-halasztani. Az utóbbi időben elérkezettnek láttam már az időt, és nagy
elhatározással véglegesen bele-bele vágtam, pontosabban megint csak el-elkezdtem. Hasonló
régen húzódó munkám a rokoni kapcsolatokról, a családról írt anyag véglegesítése
(, amiben sajnos még egyéni meglátások, mások számára kellemetlen indiszkréciók
is rejlenek!). Fájó érzés
volt számolnom a munkák félben-harmadában való abbahagyásával való szembesülés.
Ezek a gondok -- hamar rádöbbentem -- tulajdonképpen
kísértések, így aztán gyorsan el is hessegettem őket magamtól. Beláttam, amíg testi és
szellemi képességeim birtokában vagyok, mindég befejezetlen feladatok fognak
körülvenni. Vagy lesz, aki folytatja a hátrahagyottaim közül, vagy selejtezésre
kerülnek. Az én feladatom az aktuális munkák minél tökéletesebb végzése, és nem
a holnapért való aggodalmaskodás. A hiánnyal való búcsúzás nyugtalanító kínja maradjon a tisztítótűz
aktuális kiegészítésének itt a földön megvalósuló részévé. Ennyivel több
szenvedést tudok felajánlani a műtétek bizonyosan sokoldalú próbatételei mellé. A felajánlás többszörösen meg is történt. Imám
egyre inkább a ráhagyatkozás imájává vált:
"Édes Jézus Neked élek,
Édes Jézus Neked halok,
Életemben, halálomban,
Édes Jézus, Tied vagyok."
Nem sokat várhattam; döntenem, készülnöm kellett. Gondjaimat aránylag gyorsan sikerült letepernem,
helyébe az esetleges boldog találkozás készenléte és reménye lépett. Nem volt ez lemondás az életről,
csak egy szelíd felkészülés a végső pillanatokra. Nem adtam fel a küzdelmet a
gyógyulásért, erre még a rendszeres fulladásom sem adott volna igazán okot. De a reális kockázatok miatt fel
kellett készülnöm a végső pillanatokra, amik ott lappangtak a közelben. Imáimban
választ kértem Istentől a jövőmre, a küldetésemre. Feltételként állítottam Elé
az érfestést, a műtéteket. Mutassa meg, szükség van-e rám, folytatnom kell-e a
földi munkáimat, várnak-e rám még itt további feladatok.