Az
Istennek feltett újabb kérdésre a választ
a sikeres epeműtétben világosan megkaptam ugyan, de azért a
Sebészet nehezen elviselhető környezet volt számomra, és igen sok lelki élményt,
imaéleti átalakulást hozott. Az ott levő szegény kis
öregeket nagyon tudtam sajnálni. A kórterembeli közeli és távoli környezetemben mindenki szenvedett,
jajgatott, panaszkodott. Szerencsére kissé távolabb voltak azok, akik iszonyatos roncsok
voltak, a gyógyulásuk után is várhatóan komoly gondozásra és ellátásra szorulnak
majd (ha egyáltalán megélik a viszonylag relatív gyógyulást). A kellemetlen
környezet mellett az én állapotom is
okozott egy sor gondot, ezért jelentős energiát kellett fordítanom az általános közérzetem karbantartására. A műtét következményei testi és
lelki megpróbáltatások sorát jelentették számomra.
Szánalommal néztem ezeket a
szenvedő sorstársakat. Csak befelé tudtak nézni, egymás közti beszédtémáik is
csak a problémákról szóltak, a fájdalom teljesen betöltötte az életüket. Voltak
köztük csendesen beszélgetők, és volt egy-két olvasgató, vagy rádiót, zenét hallgató, de
a siránkozók, szenvedők hangja (és ők voltak többen) egész nap hallatszott, hol hangosan, hol mint
állandósult háttérzaj. Éjszakára
pedig még hangosabb lett ez az általános teremzaj, kórussá változott, hiszen akkor még ha el is aludt a beteg, de
az önkontrollja már többnyire meggyengült és általában még lázálmokkal is kellett vívniuk. Éreztem
ezt magamon
is, hiszen én is megroppantam bizonyos mértékben, nekem is voltak lázálmaim. Amikor végre sikerült álomba merülni, rendetlenségek, zavaros álmok egész sora kínzott. Mire
ezekben az álmokban a
megálmodott,
képzelt színes lapokat
sorba tudtam rakni, az álombeli környezetem színes biliárdgolyókkal lett teli,
szinte úsztam a töménytelen golyó áradatában, de már ott
sorakoztak mögöttük kockák, hasábok, mind a reménytelen sikert követelő rendezésre várt...
Kilátástalan rakodási próbálkozás töltötte
ki sorra az éjszakáimat, míg csak a jótékony ébredés -- legtöbbször valakinek a
hangos panasza nyomán -- vissza nem hozott az ima megnyugtató hangulatába. És ez
éjszakáról éjszakára így ment...
Sokat imádkoztam tehetetlen
társaimért. Ezek a szerencsétlenek nem tudtak imádkozni. Az ő "istenük" csak
kínozta őket; nem csak szenvedést bocsátott rájuk, de magukra is hagyta őket
fájdalmaikkal. Talán még kajánul élvezte is, hogy ezek a szerencsétlenek
szenvednek. Nem csoda, hogy szavaik és bizonyára gondolataik is, még inkább
káromlással voltak teli. Egy ilyen isten ellen én is fellázadtam volna, de
szerencsére Ő -- az Igazi, a Szent, a Szerető, az Irgalmas, a Mindenható, a
Gondviselő -- nem ilyen. Ő velem volt, Ő erősített, Ő biztatott, még a
legnehezebb pillanatokban is. Én közvetlenül tudtam beszélgetni Vele, és mindég
közvetlen megerősítést, vigaszt, bátorítást, enyhülést kaptam. Csoda, ha engem a
folyamatos hálaadás és dicséret hangulata töltött el? Igen, határozottan
állítom, meg nem érdemelt csodák sorát éltem át ezekben a napokban. Sokat,
nagyon sokat imádkoztam értük, ezekért a kiszolgáltatott emberekért: nem tudnak
imádkozni, csak a fájdalmuknak és a megélt szenvedésekkel élnek, vigasztalan
kilátástalanságban vergődnek. Hálát kellett adnom és éreznem, hogy Isten
tapinthatóan segít minden Benne hívőnek. Megint csak érdemtelenségemet éltem meg
emiatt a végtelen, Irgalmas Szeretet miatt. Isten lekenyerezett.
Több okból is tehetetlenül néztem
ezt a sok szenvedést, hiszen teljesen más vagyok, mint ők. Egyrészt azért nem tudok segíteni
rajtuk, mert műtét utáni állapotom szigorúan ágyhoz köt. Pár perces gyötrelmesen
nehéz kirándulás
(WC, mosdó, torna) után csaknem egy órát aludtam, úgy kifáradtam. Másrészt
azonban alkalmatlan is vagyok mások vigasztalására. Más vágányokon járnak a
gondolataim, mint az átlagembereké. A hosszú, évtizedek óta tartó lelki gyakorlás után egészen más a gondolat-
és érzelemvilágom, mint másoké. Sok évtized alatt kialakult bennem egy óvatos
"remetelelkűség". Jól meg vagyunk mi Istennel ebben a nyilvános remetei magányunkban,
még akkor is, ha nagy tömeg vesz esetleg körül, mi
tökéletesen megértjük egymást. Más az értékrendünk ebben az Isteni Társaságban, más az érdeklődésünk, más a
meglátásunk. Sok évtizedes tapasztalat vezetett arra a meggyőződésre, hogy
másoknak is jobb, ha ez a rejtett belső világom titokban marad. Zsuzsó is --
általában ezt tapasztaltam -- igen hamar
elszokta veszíteni a türelmét, ha lelki életem részleteit taglalom előtte.
Kemény, határozott és megéléssel alátámasztott véleményemet a legtöbbször agresszívnak, bántónak érzi, veszekedősen
védekező
stílust vesz föl, és én akkor ijedten szoktam visszamenekülni rejtett Magunkba.
De -- más oldalról vizsgálva -- legalább ilyen kellemetlen érzés számomra, amikor egyszerűen nem partner ezekre az igencsak
benső lelki mondanivalókra. Mintha ezek semmit sem jelentenének számára, mintha
ezek el se hangzottak volna a számról, mintha ezek pusztán gondolathulladékok
lennének. Ezért aztán a számomra igen nagy kincset jelentő gondolataimmal
általában Vele, a remetei Istenemmel maradok, az Ő számára csiszolgatom, Vele
osztom meg, persze most már a benső beszélgetés nyelvén, nem emberi szavakkal.
Így válik apránként közölhetetlenné benső lelki világom.
Tapasztalatom szerint az emberek többsége is valami más nyelvezetet vár, mint
amivel rendelkezem. Lelki dolgokról nem tudok másokkal bensőségesen beszélni, együgyű és
gyakorlatlan a nyelvem. Képtelen vagyok vigasztalni, beszéltetni, tanácsot adni,
lelki-vezetést nyújtani...
Persze ez az előző fejtegetés-sor
némiképp igazságtalan Zsuzsóval szemben, mert mintha benne lenne valamilyen
hiba, és mintha ő fordulna el lelki problémáimtól. Ez egyáltalán nem igaz. Az én
kommunikációm rossz, én nem tudom gondolataimat jól megfogalmazni. Ez
Barátságunk legelejétől kezdve köztünk feszül, és az évek során csak újabb
nehézségek súlyosbították. Kamaszos szerelmi problémáim megoldhatatlan gondokat
okoztak Számára, és minél inkább próbáltam érzéseimet kifejteni annál nagyobb
feszültség épült közénk. Már ekkor kialakult, hogy "az én problémám az enyém,
nekem kell azzal megküzdenem", és nem az Ő ártatlanságát kell zavarnom. Aztán a
fiatal házas-életünk gyermek kívánó szenvedései évek során neveltek rá, hogy
bizonyos Őt felkavaró témákról hogyan beszélhetek, miket oszthatok meg. Így
kialakultak apránként bizonyos "tabutémák", melyeket el kellett kerülnünk, mert
különben általában kellemetlen és tartós fájdalmat okozott volna a Lelkének, de
egyben az én lelki világomnak is. Majd jöttek az Ő műtétei, tele
életveszélyekkel, kemény fájdalmakkal, hosszú utó következményekkel. Nagyon
aggódtam Zsuzsóért, vele szenvedtem, de szenvedéseit megbeszélni, az én lelki
állapotomat Vele megosztani nem sikerült maradéktalanul. Mindég maradt néhány
elvarratlan fonál az eseményekben, amelyet mindketten következetesen igyekeztünk
elkerülni. A halálközelségnek, vagy a halálnak, mint boldog átmenetnek a
gondolata nem volt beszédtéma (legfeljebb időnként, és csupán jelzésszerűen,
csak úgy általánosságban került szóba), mert általában határozott feszültséget
éreztem Benne.
Fájdalmaimmal is szükségszerűen
sokat kellett foglalkoznom. A felajánlás volt a fő imatémám. Elfogadtam a
fájdalmakat, nem kértem az eltűnésüket, még csak az enyhülésüket sem. Tanultam
együtt élni velük, nem tudva mi az ami megmarad majd belőlük hosszú időre, mi az ami
csupán a
gyógyulás szükségszerű velejárója. Felajánlottam őket, a szerető és értünk\értem
szenvedő Krisztus kínjaira emlékezve. Örömmel köszöntem meg a megtapasztaltan enyhülő
fájdalmakat, hála és dicséret tónusában imádkozva. Nem panaszkodtam, egyetlen
jajszót sem mondtam, még a viziteken sem mindég árultam el az orvosoknak azokat. Mint a műtétek,
kezelések természetes velejáróit igyekeztem természetesnek és a valóságosnál
enyhébbeknek átélni és kifelé feltüntetni őket. A betegtársaim, orvosaim és ápolóim csodálkozva,
de elfogadták ezt a hozzáállást. Bizonyára emiatt is, de még gondosabb vizsgálatoknak, még
alaposabb ápolásnak voltam kitéve. Nem szenvedtem kívülről láthatóan, de a magánosított fájdalmam
másokat is
példám követésére sarkalt. A legtöbb betegszobában, a környezetemben enyhült, csöndes,
általában vidám, kicsit csibészes volt a hangulat, a napi eseményeket is igyekeztek a többiek is
könnyeden felfogni, türelmesebben elviselni. Ők is igyekeztek kissé tréfásan,
sokszor akasztófahumorral kísérni a szükséges rosszat, visszaemlékezve, vagy
tervezgetve a múlt vidámabb, vagy a jövő reményekkel teli képeit.
Az epeműtétem kíméletlenül
felbolygatta emésztésemet. Részben a sebemből állandóan folyó váladék, részben a
lehetetlen helyen lévő seb nehéz kötözési lehetősége miatt az ágyam, pizsamám
állandóan lucskos volt a váladéktól, gusztustalan, talán még büdös is volt. De a végbelemből is
valami híg, mindent megfestő sárga váladék szivárgott. Szerencsére a sebem és a
végbelem váladékát is ki lehetett mosni. Szegény Zsuzsó naponta váltotta
pizsamámat, az ágyra törölközőt tettünk keresztbe, hogy a lepedőt kíméljük.
Lelkileg is megviselt a gondozatlanság látszatát keltő állandó szennyezettség, a
sűrű kötéscsere kérése. Lassúnak tűnt a javulás, tehetetlennek éreztem magam,
roppant kiszolgáltatottnak. Sokat imádkoztam, kérve a magam, az ápolóim és
Zsuzsó számára a türelem kegyelmét.
Az epeműtét következménye volt
egy egyhónapos kötelező epediéta is. Senki meg nem merte jósolni az utána következő
idők diétás előírásait. Türelmemet kikezdte a sorozatos, különböző diéta előírás
vésze. Diéta kellene ugyanis a magas vérnyomásom miatt, a cukorszintem miatt, a
túlsúlyom miatt, most meg még az epém miatt is. Már mondogatták a Syncumár
kezelés miatti diéta előírásokat is. Imádkoztam a megvilágosítás és türelem
kegyelméért, mert kilátástalannak tűnt a különböző előírások, és az iskolai
konyháról étkezés közti ellentmondás feloldási lehetősége. Csak úgy oldhatók meg
a különböző étrendi előírások, ha nekem külön főznek. Ráadásul a fogyasztható
nyersanyagok teljesen mások, mint a kedvelt élelmiszereim. Drágábbak is,
íztelenek is. Azok az epediétás ételek, amit a kórházban adtak, teljesen
élvezhetetlenek, szinte kivétel nélkül ehetetlenek voltak számomra. A legjobban a zsiradék és a fűszerek
kötelező elhagyásának kockázata okozott nagy
félelmet bennem. Erőért imádkoztam, hogy egy esetleges gyökeresen megváltozott étrendi
előírást el tudjak fogadni, és örömöt tudjak az új ízek világában találni.
Kemény lelki tréningbe kezdtem.
Egyre kevésbé kötődtem az ágyhoz, a folyamatos fekvéshez. Az orvosi tanácsok is
a sétát, a széken üldögélést javasolták. Rendszeresen kezdtem olvasni. Orvosaim
és ápolóim megdöbbenésére egy elemi részecskék fizikájával foglalkozó könyvet
hozattam be pihentető olvasmánynak. Lelki javulásom gyorsan haladt. A könyv nem bizonyult
egészen megfelelőnek. Unalmas stílusban beszélt, nem is adott megfelelő ismeretanyagot.
Több mint egy évtizede vásároltam, így
még nem ismerhette azokat az újabb kutatási eredményeket, amelyek az utóbbi években
születtek. Pedig a Világ keletkezéséről, az Isten szerepéről, az Anyag rejtett
benső világáról, a Benne lappangó Lélekről szerettem volna szemlélődni. Erre a
célra ez a könyv alkalmatlan volt. Ekkor belekezdtem a felgyülemlett
folyóiratanyagom feldolgozásába. Egy év "Élet és Tudomány" példányainak gyűjteményén
rágtam át magam. Kiválogattam a világképem kifejtéséhez szükséges cikkeket. Ez
már a túlélési szándék egyértelmű jele volt. Reménykedtem, hogy hamarosan sikerül
újra nekilátnom Világképem leírásának folytatásához. Világos volt számomra a
túlélésnek ez az útja és feladata. Tanulás, írás, gyűjtés. A jövőbeni tanítás eshetőségéről
nem volt biztos képem. Nagy elszántsággal és beletörődéssel készültem a tanítás
esetleges befejezésére, a kényszerű kímélő életre, a netán gyökeresen megváltozó
életkörülményekre. Mondták, hogy a diéta is enyhülhet, meg
hogy a szívműtét után is teljes értékű életet fogok élni, de ezeket a kilátásokat
inkább vigasztalásnak vettem, afféle kegyes hazugságnak. Titokban reménykedtem
életkörülményeim kedvező alakulásában, de belenyugvással vállaltam az esetleges
legnehezebb következményeket (esetleges szobához, ágyhoz kötöttséget, stb.). Kész
voltam mindezt vállalni. Legyen meg az Ő akarata; megváltozott körülmények
között is a maximumot fogom kihozni magamból, teljesíteni fogom küldetésemet,
régi jelmondatom szerint "Több is Telik Tőlem"...
Nehéz időszak volt ez. A sebészet
rossz közhangulata, a műtét utóhatásai, a diéta kegyetlen élménye nagyon
megviselték tartásomat, testileg-lelkileg kifárasztottak. Ezekben a napokban
éjszakára altatókat kínáltak a nővérek. Első alkalommal hősiesen
visszautasítottam a kínált gyógyszert. A második éjjelre sem fogadtam el, de
éjféltájban mégis, magam mentem kérni egy jó altatót, ami néhány órás zsibbadt alvást
biztosított, így másnap napközben nem éreztem magam olyan nagyon kimerültnek. A
műtét után hivatalból kínáltak\adtak
fájdalomcsillapítókat, azt ha külön nem is kértem, a nővérek kínálták. A
fájdalmakat -- meglepetéssel tapasztaltam -- könnyen viseltem el, nem szenvedtem
a környezetemben megtapasztalt kemény szenvedések egyikével sem. Állapotom rohamosan javult, ez
bizakodással töltött el.