Kemény rádöbbenés volt az ébredés
utáni első néhány pillanat: "Isten
válasza a folytatás!" Folytatnom kell az életet! Vagy azért, mert még valami feladat
vár rám, vagy pedig azért, mert valamit még ki kell javítanom. Esetleg mindkettő...
Isten bízik bennem,
lehetőséget ad. Az élet szép, a lehetőségek határtalanok, ilyen gondolatokkal
vágtam neki az újjászületettség első óráinak. Valószínűleg még jó ideig
kaphattam valami zsibbasztó fájdalomcsillapítót, mert éreztem egy bizonyos tompa
bódulatot, az ima egy kicsit idegenül érződött a tudatomban. Valahogy mintha
álmomban imádkoztam volna. De ha csak álmában is imádkozik az ember, ez a
bódult, kissé zavaros kapcsolat is az Istenre-hangoltság igen magas szintjét
jelzi, az önkontroll nélküli őszinte, teljes Ráhangoltságot, az intim együttlét
igazolását.
Az első gondolatsor a hála érzése
volt. Hála a világos "igen"-válaszért, aztán hála a túlélésért, meg hála a
szenvedésmentes újrakezdésért. Egy kis szívfájdalom azért azonnal ébredt bennem (no nem a testi, hanem
a lelki Szívemmel), az ugyanis, hogy semmilyen várt és remélt Túlvilág-élményem se volt. Se
hang, se fény. Nem volt semmilyen Alagút élményem, se Fény. Kicsit sajnáltam.
Megdöbbentett az a tiszta kép, ami ébredésemkor fogadott. Nem voltam annyira
kába, hogy elmosódottan, elszíneződötten, álomból ébredt-szerűen láttam volna a
világot. De ez a látomáshiány-érzés csak kísértés volt. Gyorsan legyőztem. Mert
sokkal maradandóbb élmény volt az a rádöbbenés, hogy a Lélek testnélküli élete
valami egészen Más Dimenzióban, valami egészen Más Világban, valami szavakba nem
önthető Formában bonyolódik. Mint egy pislantás után, mint rövid üdítő szundítás
után folytattam az Életet, bár
maradandó élményként élem meg a mély fénytelenséget, a meleg, lágy, bársonyosan
csillogó és selymes nyugalmat. Nem tudom pontosan leírni, de
az az időtlenül eltöltött kikapcsolódás valami igen maradandó, csak a boldog
erotikus bódulathoz, kielégültséghez hasonlítható csodálatos zsibbadtságot
hagyott hátra. Valami meleg, megnyugtató, jóemlékű
végtelen Feketeség maradt az emlékezetemben, majd az Ébredés, a Ráébredés
élménye, az egyszerűségében is csodálatos, kápráztató, csillogó látvány, a teljesértékű
Világlátás, élénk pasztell színekkel, szemüveg nélkül is éles képekkel. Nagyon
jó Odaát, de csodálatos Itt is...
Első tudatos mozdulatommal
reflex-szerűen meg akartam dörzsölni a szemem,
és nagyon elcsodálkoztam, mert szabad kezemmel az orromhoz nyúltam, tudatosan meg kellett keresnem a szememet. Ez az
egyébként jól beidegzett természetes mozdulat furcsa módon alaposan célt tévesztett.
Meglepődtem: mintha megnőttem volna. Ez a mozdulat-koordinálatlanság volt az
első betegség-élményem a visszatérés után. Csak hosszú gyakorlás után nyertem
vissza régi beidegzettségemet. Aztán jöttek egymás után a testi jelek a műtét
következményeivel. Ezek nem voltak elviselhetetlenül fájdalmasak. Mindegyiket
mint múló állapotot fogadtam, mindegyikben felismertem a gyorsan javulás
tendenciáját. No, ez így egy kicsit pongyola meghatározás volt, mert a gyorsaság nem
minden esetben volt a gyakorlati életben megszokott gyorsaság. Talán pontosabb
meghatározás, hogy mindég éreztem, folyamatosan megtapasztaltam a javulás
tendenciáját. Még a legkisebb javulás is boldog hálaadással töltött el. Nem a
türelmetlen várakozás, nem az elégedetlenség élt bennem. Világosan megéltem a
gyógyulás megtapasztalását, a lehetőségeim fokozatos újra tágulását, az
Újjászületést. Volt ezek közt az élmények közt nem csak gyors, hanem lassú is,
volt hullámzó tapasztalás is. A pillanatnyi negatív élményt is azzal a
kíváncsisággal fogadtam, hogy meddig fog tartani, és milyen lépcsőkben fog
pozitívra váltani. És előbb-utóbb pozitívra is váltott. Bevallom, van olyan, ami
most, félévvel a műtét után kezd komolyan pozitívnak tapasztalhatóan tendenciát
váltani. Ebben azonban nincs a megszokás megélése! Biztos, hogy nagy szerepet
játszott a lassú folyamatokban a Remény érzése.
A műtét utáni rehabilitációmban
jelentős feladatok vártak rám. Világosak voltak azok a megkötöttségek, amik a
mosdásra, mozgásra, gyógyszerekre vonatkoztak. Ezt időről időre aktualizálták az
orvosok, ápolók. Sokkal nehezebb volt a mindennapos alapmozgások új rendjét
megtanulni. Ilyen volt például a felülés, az odafordulás, a felemelés,
odábbtolás óvatosságának, új ritmusának a megtanulása. A komolyabb terhektől
való óvakodás. Amennyit a sebem húzódása jelzett, könnyű volt észrevenni, de
ahol se húzódás, se szúró érzés, se fáradás, se más jel nem figyelmeztetett
nagyon nehéz volt a mértéket felismerni. Szerencsére a gyógytorna mutatott
bizonyos fokozatokat, amelyek biztonsággal használhatóak, ameddig biztonsággal
elmehetek. Ám ami ezeken kívül
esett, azokat csak óvatosan, bizonyos félelemmel mertem megközelíteni. Ezen a
területen már gyakran kértem Isten segítő kegyelmét: kértem, hogy fel tudjam ismerni
Határaimat, tudatosan fejleszthessem Képességeimet.
Türelmetlenül vártam a teljes
gyógyulást. Szerettem volna minél előbb visszatérni az életbe, a munkámat
folytatni, ott ahol immár egy hónapja, nem is tudom hol hagytam abba. Sok
kezdett lenni a bezártság, a gyógykezelések és a vizsgálatok rutinja. A
vigasztaló az volt, hogy éreztem gyengeségemet, így felismerhettem a türelem
szükségességét. Ebben az időszakban egyre nyugtalanítóbb volt a vizenyő
felgyülemlése bennem. Tehát még szükséges valamiféle gyógyulás...