Visszatérve a János Kórház
Kardiológiájára, a mellkasomban felgyülemlett vizenyő azonnal problémákat
okozott. Éreztem hogy a kezelőorvosok aggódva és némiképp tehetetlenül állnak a
tünettel szemben. Kassai doktor gyors látogatásai és hirtelen beavatkozása
szintén azt mutatta, itt valami komoly dolog van. Nem értettem, és nem is tudták
megmagyarázni a vizesedés mechanizmusát. Jöttek a kemény vízhajtási kezelések, a
katéter, a szigorú ágynyugalom, a sok folyadék fogyasztásának kötelezettsége.
Elsősorban kérdések kínoztak:
műhiba vagy mi okozza a vizesedést? Így marad ez most már a további életemben, mint utóhatás? Hogyan
lehetne (és lehet-e tudatos közreműködésemmel) gyorsítanom a remélt gyógyulást? Mert a gyógyulás jelei késtek. Lassan és
bizonytalanul szívódott fel a mellkasomból a vizenyő, ezt a folyamatosan
ismételt röntgen-kontroll is gyanússá tette. Új tünet volt a lábam vizesedése
is. Mi váltja ki? Közben követelték a vízfogyasztásom fokozását. Teljesen új és
roppant aggasztó volt a prosztata panaszom, és ezzel kapcsolatosan a katéter
bevezetése. A katéter mellett viszont szivárgott a vizelet, emiatt higiéniai problémáim
is támadtak. A javulás - ha egyáltalán volt is tényleges javulás - igen lassú
volt, a türelmemet fogyatkozni éreztem. Az orvosok és ápolók hallgattak, csupán egymás közt tárgyaltak a bajomról.
Kezdett nagyfokú türelmetlenség kialakulni bennem.
Ebben a helyzetben nehéz volt az
imaéletem. Kérni nem kértem a gyógyulást most sem, abban azért -- ha kissé
bizonytalanul is, de -- töretlenül hittem. Meg voltam győződve a
biztos felépülésben, tudatosan is igyekeztem türelemre szorítani magam. Csak a javulás volt
bizonytalan, lassú és terhes. A testi erőm egyre erősebben tért vissza, miközben
szigorú ágynyugalomra voltam kárhoztatva.
Már a rehabilitáció időszaka
kellett volna, hogy itt legyen, én meg csak tehetetlenkedem. A Szécher-úton már
biztosítva volt a helyem, de a kezelések miatt szóba se jöhet az áthelyezésem. A tanítási időből
eddig kiesett egy hónap
is sok volt, és mennyi van még hátra? Lesz még belőlem ütőképes ember, vagy
állandó vizesedési problémákkal fogok kínlódni? De hiszen a kezdeti fulladásaim
is -- most már világosan láttam -- a vizesedés következtében álltak elő... Ki ad
minderre választ?...
Erőszakkal szorítottam magam
munkára. Behozattam a felgyülemlett és feldolgozásra váró Élet és Tudományokat.
Elkezdtem az engem érdeklő cikkek kikeresését, újraolvasását, kigyűjtését.
Gyorsan haladtam. Hamar utolértem magam, jól is esett a hosszú pangás után újra
ízlelgetni a Tudomány zamatát. Visszatértem az Istennel való alkotóközösség
boldogító tudatához, reményt adott, hogy a tanítási Kalandomnak esetleges
kényszerű befejezése, nem fog tétlenségre kárhoztatni, hanem gazdag távlatot
nyújt öregségemre.
Értelmetlennek láttam és terhes volt
számomra, de szintén
tudományos nosztalgiát ébresztett bennem a vízhajtó kezelés utolsó periódusában
előírt regisztráló kötelezettség. A nővérek buta utasítása szerint mérőhenger
segítségével pontosan jegyeznem kellett, hogy az egyes alkalmakkor mennyi
vizeletet ürítettem. Buta volt az intézkedés, mert ők az orvos felé csak a
nappali és éjszakai összeget jelentették (valószínűleg minden rendben volt és
ezért nem vizsgálták a részleteket), én azonban boldog precizitással
regisztráltam még éjszaka is minden eseményt. Az egyre intenzívebb vízhajtás
eredményeként az utolsó napokban látványos javulás állt be, jelentős
napi vízmennyiség (5-6 liter) távozott belőlem, kezdett a lábam is apadni,
kopogtatással is a mellüreg tisztulását konstatálták, csupán a szám szárazsága,
és a kiöblítettség, sótlanság közérzete volt kellemetlen. De megengedték a vízfogyasztás
mérséklését. Az utolsó napok már boldog reménykedéssel és hálaadással teltek.
Amikor a katéter kikerült belőlem, és engedélyezték, nagyon sok időt töltöttem a
folyosón való sétálgatással. szenvedélyesen végeztem a gyógytornát.
A séta és lépcsőn-járás a
gyógytorna része volt. A gyógytorna tanárnő még\már a szabadban való sétát is előírta,
folyamatosan növekvő napi távolságokkal. A hét végére én a távolságot úgy
megnöveltem, hogy vasárnapra már a kórház-kápolnájába is elmehettem. Nem találtam
megerőltetőnek a hosszú gyaloglást, vagy visszafelé az emelkedőt, de a séták után igazán
jól esett az ágyba bújni, egyet-egyet még szundítani is. Hiába, ha nem is
éreztem, ha nem is tudatosodott bennem, gyenge voltam. A gyors felerősödés hálával töltött el, imáimban a
köszönetet fogalmaztam meg, a szeretetre tettem ígéretet.
Köszönetet mondtam a kevés és
nagyon elviselhető fájdalommal járó gyógyulásért. Azért, hogy folyamatosan
érezhettem az Ő Jelenlétét, segítő Erejét, Bátorítását. Csodáltam végtelen Irgalmát,
az érdemtelenségemet semmibe vevő nagy Jóságát. Köszöntem a rám váró sok
lehetőséget, a kiválasztottságot. Gondosan figyeltem minden apró jelre, ami a
teherbíró képességem határait mutatná. (Ilyen határokat csak a tornában
tapasztaltam meg, amikor az operációs sebek húzódása jelezte a légzés, valamint
a karhúzások erejének felső határát, olyan érzést, mintha mindjárt felszakadna
minden varratom. Ám a tornatanárnő megvigasztalt, hogy ez a gyógyuláshoz
igencsak szükséges feszültség, amit persze nem kell túlerőltetni, de bizonyos
mértékig a határán kell dolgozni. Még egy eset volt, amikor a kórház
megkerülését egy sétában kétszer tettem meg. Itt komolyan elfáradtam.)
Érezve Isten végtelen szeretetét,
a Ráirányuló Viszontszeretet nagyon mély érzését igyekeztem magamban felindítani, többnyire
teljes sikerrel, különösen a napi áldozások hálaadással teli pillanataiban. A
még nemrégiben átélt
halál-emlék, a túlvilági élet nem megtapasztalt, de valami megérzett sejtetésének furcsa érzései töltöttek el, és ezek a kellemes
emlék-érzések még hónapok múltán is (ez a
leírás kb. fél évvel a hazatérésem után készült) eleven erővel, és a jelen-érzés
boldogságával élnek bennem. Kimondhatatlan boldogság-érzelmek ezek. Körülírva is
szegényesek és úgy érzem semmi meggyőző erőt sem tolmácsolnak a róla
megfogalmazható szavak kívülállók számára. Milyen volt kicsit "meghalni"? Milyen
volt "odaát"? Valami kellemesen lágy melegség; valami bársonyos, megnyugtató,
mélyfekete,
csillogóan sötétlő
fénytelenség; valami roppant erős, kiegyensúlyozott feloldottság; egyfajta
végtelen nyugalom; a jólérzés
boldogsága. Valahogy ilyen szavak tudnák körvonalazni ezt az egyébként
megfogalmazhatatlan, "túlvilági" emléket. Visszaidézve ezeket az időtlenül
összelapuló emlékképeket, -- bocsánat a hasonlatért -- leginkább a tökéletes,
igazi szerelemélmény mély önkívületéhez tudom hasonlítani, az abban
megtapasztalt időtlen boldog feloldódáshoz,