Szabadulva a Sebészetről, már
teljesen a szívműtétre történő előkészület kötött le. A halál gondolata ebben a
periódusban már semmilyen problémát sem okozott számomra. Természetesnek vettem
a nagy ráhagyatkozást, a válaszvárást, és sikerült legyűrnöm a félbehagyott
dolgok feletti sóvárgást is. Teljesen felkészült voltam az esetleges nagy útra,
az átmenetre. Erősebb volt bennem a túlélés halvány reménye, de tudatában voltam
életem esetlegességének.
Isten kezébe tettem le mindent.
Tudva parányiságomat és érdemtelenségemet, csak Isten végtelen Irgalmában
bizakodtam. Bizonyos voltam abban, hogy a legkisebb hiba is végzetes lehet, a
legnagyobb orvosi bravúr is sikertelen lehet Nélküle. Odaát is csak a határtalan
Irgalom menthet meg, ideát is csak Tőle kaphatok nyugodalmat. Ő viszont
korlátlanul adja Kegyelmét még a legérdemtelenebbekre is. Így aztán semmi másban
nem bízhatok, csak Benne. Vizsgálva lelkemet, bűneimet, hibáimat, rendszeresen
felindítottam magamban a tökéletes bánatot, felkészültem az elszámolásra.
Mentegetési lehetőségem nincs, itt abszolút mérték alapján történik majd a
számadás. De a teremtő és gondviselő Szeretet végtelen, megértő és főleg
irgalmas. Újból és újból az Irgalom. Csak ebben lehetek biztos...
A válaszvárás is érdekes
gondolatokat ébresztett bennem. Az életben sokszor kellett álmaimról lemondanom.
Nem csak gyerekes naiv álmokról, hanem nagyon fontos, hívatást érintő komoly álmokról
is. Nem lehettem pap, sem tanító, sem tanár, elmaradt a mérnöki életút is. Nem
bontakozhatott ki az a tehetségem sem, ami pedig belém volt plántálva. Sokszor
szenvedtem torzóként éktelenkedő életművem romjain, sivár, de ígéretes vázain. Ám mindég bizonyos voltam
abban, hogy ennek azért kellett így történnie, mert az Isteni tervek más útra
szántak. Ezt annak idején is már számtalanszor belenyugvással fogadtam.
Ambícióim bizonyára más, helytelen útra vezettek volna, ha a tévesen kitűzött
céljaim valósulnak meg. Most is sorsfordító helyzetben vagyok. Vagy az odaáti
folytatás, vagy az itt fáradozás. Erre vártam a választ...
A félbehagyott művek torzóinak
víziója csak röviden kísértett, hiszen valami mindég megszakad, bármikor jön is
el az a bizonyos Átmenet pillanata. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a
búcsúzás időpontja nem tőlünk függ, a félbemaradt dolgok pedig
elkerülhetetlenek. Szent engedelmességgel kell készen állni a váratlan hívásra
is. Legfeljebb azt tehetjük, hogy folyamatosan minden dolgunkat az
ideiglenesség, a készenlét hangulatában végezzük. Ez azonban az emberi
természettel keveredve egy félig lelkiismeretes munkavégzést eredményezhet.
Helyesebb a lelki szegénység, a világról való lemondás hangulatát gyakorolni,
ahol nem aggodalmaskodunk a holnapért, ahol alázatos engedelmességgel állunk
készen a bármikori lemondásra, abban a tudatban, hogy "Atyám, látod, én a
magamét maximálisan megtettem. Szólj, hallja a Te szolgád.". Így sikerült ezt a kísértést legyűrnöm.