Nem tudom pontosan rekonstruálni miket imádkoztam
az első sorozatos vizsgálatok nyomán és a kórházba kerülve. Ám az biztos, hogy
meglepetésem és zavarodottságom teljesen összekevert.
Arató doktornő, a kezelőorvosom nem
készített elő a várható kórházi felvételemre. Nem éreztem magam olyan betegnek,
ami miatt kórházi kezelésre készültem volna fel. Életemben először kerültem kórházba,
egy teljesen szokatlan, idegen közegbe -- csak
némi analógiát tudtam vonni az üdülői, utazási, lelkigyakorlati, valamint régi
szemináriumi és egykori munkaszolgálatos emlékeim alapján a társas összezártság,
idegen szobarend és kiszolgáltatottság állapotáról. Néha a börtön lelki képe is
előtérbe került bennem, amit csak hírből ismertem, de valami hasonló kötött
rendnek képzeltem el.
Tudomásul vettem Isten
kifürkészhetetlen akaratát. Bizonyára szükséges volt, hogy pár napra
kikapcsolódjak megszokott mindennapjaimból -- gondoltam -- fel kell tehát venni egy ehhez
alkalmazkodó életstílust, hogy itt is, így is teljes életet éljek. Isten ezzel
az életmód változtatással bizonyára fel kíván készíteni valamire, vagy figyelmeztetni akar
valamire. Erre kell most odafigyelnem, engedelmesen kell követnem a szokatlan új
jeleket. Minél gyorsabban fel kell vennem az új életritmus sajátos előírásait.
A mielőbbi szabadulás érdekében
világos volt számomra: gyors gyógyulás szükséges. Ennek érdekében az előírásokat
pontosan be kell tartanom. Együtt kell működnöm orvosaimmal és ápolóimmal. Így
elkezdtem egyre jobban odafigyelni magamra, betegségem legapróbb tüneteire is.
Nem a lázadozás és mielőbbi "szökés" (hazatérés) hangulata szükséges tehát, hanem egy kissé
(számomra idegen) befelé fordulás, valami olyan közreműködő, segítő érzés elsajátítása, amit én
eddig mindég valamiféle hipochondriának éreztem és kisértésként igyekeztem messze elkerülni. Imaéletemmel is
ezt a megváltozott lelkületet követtem.
Imában megszólítva Istent,
tudomásul vettem végtelenségét, mindentudását és segítő szeretetét. Imáimban az
engedelmes készség fejeződött ki. Átéreztem, mennyire kicsiny, függő, gyenge és
törékeny vagyok. Magamtól és Isten nélkül semmit sem remélhetek. Csak úgy tudok
bármit is elérni, ha keresem az Ő akaratát, és szeretettel az így megtapasztalt
erőtér pályáján haladok, együttmőködve az orvosi segítségben nyújtott
Gondviselői tevékenységgel.
Az isteni jeleket figyeltem,
igyekeztem mindent kikapcsolni, ami zavarhatta volna ezt az odairányulást. Így
jártam a rádióval is.
Zsuzsó behozta nekem a zsebrádióját, hogy ne unatkozzam, és esetleg a Katolikus
Rádió adását hallgassam. Nem jártam sikerrel. Nagyon gyenge is volt a hangerő,
sok vételi zavar recsegett és zümmögött a fülhallgatóban. Ezenkívül amikor
hallgattam volna a reggeli misét, abban az időben folyt a reggeli vizit
előkészítése, és maga a vizit is. Zavart az is, hogy nem lehet a rádió
programjára figyelni, de egyébként -- meg kell vallanom -- lelkileg sem volt szükségem arra, hogy társas
remeteségembe idegen gondolatok zavarjanak a nap más szakaszában. Napközben
talán ha a Bartók adót tudtam volna fogni vele, a háttérzene relaxáló hatása jót tett volna.
Ám a Bartók nem jött be. Így
aztán nem vettem lelki hasznát a kis készüléknek, és köszönettel, sűrű
bocsánatkérések között visszaadtam Zsuzsónak. Nem nagyon tudtam világosan és
meggyőzően megmagyarázni lelki világomat, talán a gyors visszaadással még meg is
bántottam őt, pedig lelki támogatást szeretett volna nyújtani. A
továbbiakban viszont ilyen körülmények között már zavartalanul tudtam bármikor imádkozni,
ki is használtam bőven a szinte korlátlan lehetőséget.
Csodálatos rádöbbenés volt újra
és újra, amit
egyébként már korábban is tapasztaltam (itt is említettem), hogy pillanatok alatt tudok kapcsolatot
teremteni Istennel. Nincs szükségem hosszas előkészületre, különösebb környezeti
berendezkedettségre, ráhangolódásra, kötött imádságokra. Bármikor, szinte
azonnal meghitt közelségben voltam Vele,
gondolataim az Ő hullámhosszára hangolódtak, bőséges mondanivalóm volt Számára.
Imám, elmélkedésem, szemlélődésem nem volt valami különleges, finoman
felcizellált imateljesítmény. Egyszerű szavakat ismételve, sokszor csak gondolatokkal, sőt gyakran csupán
érzésekkel tártam Elé lelki tartalmamat. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy
Alfába merültem) És a megnyugtatás, a visszajelzés, az
erősítés sem késett soká. Jól megvoltunk együtt...
Ez egy jó alkalmazása volt
korábbi imagyakorlatomnak: Isten jelenlétében, Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
Korábban, az élet mindennapi forgatagában ezt a megélést csak időről időre sikerült
megvalósítanom. De már akkor is, egyre gyakrabban sikerült alkalmanként újra és újra visszatérni
lelki gyakorlatomhoz:
a szürke hétköznapjaimat, a mindennapi nehézségeimet, a fáradtságokat, a kudarcokat,
de az örömöket is Vele megosztanom; köszönetet mondanom, dicsőítenem Őt, hálás
szívvel kötődni Hozzá. Most, ágyhoz kötve, csak magammal foglalkozva, ezek a
találkozások még közvetlenebbé váltak, sokszor órákig eltartottak, később egész
éjszakás együttlétekké alakultak. A passzivitásban kellett eszközévé
válnom, elszenvednem mindazt, ami rám vár.