Rieth József:

SZÍVÜGYEM --- Imaéletem -- Visszafelé

 

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

<<<            >>>

Visszatérés a mindennapok világába. Ez volt a rehabilitáció célja. A steril környezetet (orvosi felügyelet alatt végzett utolsó gyógyulási lépések, felkészítés az otthoni igénybevételek elviselésére) biztosította az itteni élet. Kiderült azonban a lelki felkészítés óriási hiányossága: a túlvilág-határi élmények hatására nagy változáson mentem át. Más volt már az érzés-, gondolat-, kifejezés-világom, mint a kinti környezetemé. Erre a Széher úti rehabilitáció -- nem tudatosan, csak úgy véletlenül -- azzal készített fel, hogy haza engedett kimenőre. Sajnos ezek a kimenők a kialakult új gondolat és érzésvilágom csodásan szent tisztaságát a mindennapi élet profán szelleméhez csiszolták vissza. (Betegnaplóm párhuzamos részei: Szent Ferenc kórház  --  hazabocsátás  -  kontroll.)

A Széher-úttal új élet kezdődött számomra. Az épület, a folyosók, a szobák világossága, a szobák és folyosók falain függő keresztek, a folyosókat "ékesítő" Prokop-festmények, az orvosok türelmes gondoskodása, a sürgölődő és mindég kedvesen mosolygó apácák roppant megnyugtatóan hatottak rám. Megtapasztaltam, hogy mindenből valami mély lelkiség árad, a keresztény felebaráti szeretet valóságos megélésének áldozatos törekvése. Erre vágytam, amikor a rehabilitáció helyszínét válogattam. Tudtam, hogy nagyon szép és nagyon kiváló lehet Balatonfüred, vagy Sopron, de ha már szükséges ez a rehabilitációs kúra, akkor a helyszíne legyen lelkiséggel töltve, segítse a lelki visszatérésemet is, és az sem hátrány, ha a lakásomhoz közel van.

 

A János kórházban töltött utolsó napok miseélményei, a kimenők alatt megtapasztalt "külső" világ lelkülete valami nagyfokú elidegenedés érzését ébresztette bennem. A nehéz napok alatt Isten-kapcsolatom igencsak elmélyült, imaéletem teljesen bensőségessé vált. A hosszú idő alatt igen sajátos fogalmak és érzelmek kíséretében, nagyon bensőségesen tartottam Istennel a közvetlen kapcsolatot. Most, a mindennapi világba való visszatérés közeledtével rádöbbentem, hogy a világi élet mennyire profán, mennyire idegen fogalmakkal és érzésekkel áraszt el. Megértettem a laikus világ nehézségeit egy számára távoli, egy nehezen befolyásolható Istennel kapcsolatban. Ezek a rövid kóstolók a "kinti" életből, megmutatták, hogy bizonyos átállásra lesz szükségem. Alkalmazkodnom kell a "kinti" lelkülethez, a "kinti" beszéd és gondolat módhoz, a mindennapok érzésvilágának újra éléséhez. Roppant idegen volt már (a kéthónapos lelki gyűrődés után) ennek a világnak a gondolatrendszere, az érzéshalmaza. Ők -- a világban -- nem éltek a közvetlen átmenet készenlétében, hanem minden szál a mindennapokhoz kötötte őket. Még az imájuk is idegenül hangzott számomra. Mintha egy másvallású, más kultúrájú, távoli világba csöppentem volna. Ez különösen zavaró volt, amikor kérdéseket tettek fel a kórházban szerzett lelki élményekre, vagy a betegség alatt szerzett lelki tapasztalataimra vonatkozóan, vagy nagyritkán a halálközeli tapasztalataimról.

 

A Széher út egy bizonyos lecsengést, egy kis átállási lehetőséget adott számomra. Megmaradtak testi problémák, sőt újak is adódtak, találkoztam szenvedésekkel is, de itt már a szabadulásra készülő ember áthangolódása történt meg bennem. Itt is találkoztam betegtársaimnál, orvosaimnál, ápolóimnál a külső világ anyagias, anti-szellemies gondolat és érzésvilágával. Azonban itt érezhetően türelmes figyelemmel fogadták a lelki gondolatokat, hagyták, hogy a gondokat próbálhassuk megfogalmazni. Így aztán módom volt a lelki életemnek a külvilág szintjére történő lassú visszaállítására.

 

Az eltöltött két hónap alatt viszont a frissen szerzett élményeim új lelki világomban nem mélyültek el, vagy talán inkább nem lettek annyira megszokottak, annyira "mindennapiak", hogy a "kinti" világ számára megmagyarázhatók lennének, hogy őszinte átéléssel tudnék róluk beszélni, hogy azok mások számára is érthetők legyenek. Sokan kérdeztek a túlvilág-élményekről, az Isten-megtapasztalás milyenségéről, az isteni üzenetek konkrét formáiról. Érdekes volt visszaforgatni az emlékeket. Akkoriban, a megélés időszakában minden tapasztalás nagyon természetes volt, nem volt szükség az élmény tüzetes elemzésére, nyelvileg történő megfogalmazására, hiszen nem a jelenség volt a lényeges, hanem a tartalom. Nem kellett a magam számára a kételkedő Szent Tamás lelkületéhez hasonló kontroll-élményekkel igazolnom az üzenet valódiságát, minden nagyon hihető és nem is annyira elfogadható, mint inkább visszavonhatatlanul és természetes módon kötelező, megkerülhetetlen volt. Minden élmény roppant bensőséges, végtelenül kellemes, megnyugtató volt, és ami a legkellemesebb volt számomra: teljesen közvetlen, az Istennel való tökéletes azonosulás, egység meggyőződésével éltem meg azokat, csöppnyi bizonytalanság, kétkedés vagy meggyőződési kísértés sem élt bennem. Ugyanez a bizonyosság nem volt megtapasztalható részemről még a komolyan vallásos emberekben sem. Úgy tapasztaltam, lelki életüknek szüksége van valamiféle paraliturgiára, ráhangolódásra, megmagyarázásra, vezetésre, hogy természetfeletti megtapasztalásuk tudatosuljon, vagy legalább is az engedelmesség szintjéig eljusson. Úgy tapasztaltam, hogy számukra Isten nincs közvetlen kontaktus-érzetben velük, a kapott indítékokat kritikával fogadják, valamiféle Tamás apostoli "Pató-Pálsággal".

 

Volt egy lelki problémám is. A kezdetekkor előre felajánlottam minden szenvedést, fájdalmat. Most, utólag nem tudtam szenvedésekről beszámolni. Átéltem ugyan fájdalmakat, voltak nehezen múló percek, órák, napok és éjszakák. Ezek azonban nem ébresztettek bennem szenvedés-érzést, nem kínlódtam velük. Mit ajánlottam fel tehát?... Isten nem engedte meg számomra a vergődés élményét. Az átélt kínlódások emlékei mintha elszürkültek volna, az időbeli távolság gyorsan minimalizálta azokat. Ez azonban nem baj. Lehet, hogy tartós szenvedés esetén méltatlanul gyengének mutatkoztam volna. Bizonyára más utat jelölt ki Isten számomra. Nekem tán a munkámmal, az életem példájával kell vezekelnem-engesztelnem. Komolyan is vettem ezt az üzenetet, el is határoztam a 100 %-os túlélés életritmusát. Az eddigi Jelenlétben-élést még jobban tudatosítani fogom magamban, még gyakoribb apróperces felajánlásokat fogok tenni, még aktívabban fogok küzdeni hibáim, gyengéim ellen. (A kérdéshez begyűjtöttem néhány segédanyagot a meditatív életről és a fájdalomról.)

 

A kétéves évfordulóm alkalmából külön elmélkedési lapot nyitok.

<<<            >>>

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

Betegnaplóm párhuzamos részei: Szent Ferenc kórház  --  hazabocsátás  --  kontroll.