A Széher-úttal új élet kezdődött
számomra. Az épület, a folyosók, a szobák világossága, a szobák és folyosók
falain függő keresztek,
a folyosókat "ékesítő" Prokop-festmények, az orvosok türelmes gondoskodása, a
sürgölődő és mindég kedvesen mosolygó apácák roppant megnyugtatóan hatottak rám.
Megtapasztaltam, hogy mindenből valami mély lelkiség árad, a keresztény
felebaráti szeretet valóságos megélésének áldozatos törekvése. Erre vágytam,
amikor a rehabilitáció helyszínét válogattam. Tudtam, hogy nagyon szép és nagyon
kiváló lehet
Balatonfüred, vagy Sopron, de ha már szükséges ez a rehabilitációs kúra, akkor a helyszíne
legyen lelkiséggel töltve, segítse a lelki visszatérésemet is, és az sem
hátrány, ha a lakásomhoz közel van.
A János kórházban töltött utolsó
napok miseélményei, a kimenők alatt megtapasztalt "külső" világ lelkülete valami
nagyfokú elidegenedés érzését ébresztette bennem. A nehéz napok alatt
Isten-kapcsolatom igencsak elmélyült, imaéletem teljesen bensőségessé vált. A
hosszú idő alatt igen sajátos fogalmak és érzelmek kíséretében, nagyon
bensőségesen tartottam Istennel a
közvetlen kapcsolatot. Most, a mindennapi világba való visszatérés közeledtével rádöbbentem, hogy a világi élet mennyire profán,
mennyire idegen fogalmakkal és érzésekkel áraszt el. Megértettem a laikus világ
nehézségeit egy számára távoli, egy nehezen befolyásolható Istennel kapcsolatban. Ezek a
rövid kóstolók a "kinti" életből, megmutatták, hogy bizonyos átállásra lesz
szükségem. Alkalmazkodnom kell a "kinti" lelkülethez, a "kinti" beszéd és gondolat
módhoz, a mindennapok érzésvilágának újra éléséhez. Roppant idegen volt már (a
kéthónapos lelki gyűrődés után) ennek a
világnak a gondolatrendszere, az érzéshalmaza. Ők -- a világban -- nem éltek a közvetlen átmenet
készenlétében, hanem minden szál a mindennapokhoz kötötte őket. Még az imájuk is
idegenül hangzott számomra. Mintha egy másvallású, más kultúrájú, távoli világba
csöppentem volna. Ez különösen zavaró volt, amikor kérdéseket tettek fel a
kórházban szerzett lelki élményekre, vagy a betegség alatt szerzett lelki
tapasztalataimra vonatkozóan, vagy nagyritkán a halálközeli tapasztalataimról.
A Széher út egy bizonyos
lecsengést, egy kis átállási lehetőséget adott számomra. Megmaradtak testi
problémák, sőt újak is adódtak, találkoztam szenvedésekkel is, de itt már a
szabadulásra készülő ember áthangolódása történt meg bennem. Itt is találkoztam
betegtársaimnál, orvosaimnál, ápolóimnál
a külső világ anyagias, anti-szellemies gondolat és érzésvilágával. Azonban itt
érezhetően
türelmes figyelemmel fogadták a lelki gondolatokat, hagyták, hogy a gondokat
próbálhassuk megfogalmazni. Így aztán módom volt a lelki életemnek a külvilág
szintjére történő lassú
visszaállítására.
Az eltöltött két hónap alatt
viszont a frissen szerzett élményeim új lelki világomban nem mélyültek el, vagy talán inkább nem
lettek annyira megszokottak, annyira "mindennapiak", hogy a
"kinti" világ számára megmagyarázhatók lennének, hogy őszinte
átéléssel tudnék róluk beszélni, hogy azok mások számára is érthetők legyenek. Sokan kérdeztek a
túlvilág-élményekről, az Isten-megtapasztalás milyenségéről, az isteni üzenetek
konkrét formáiról. Érdekes volt visszaforgatni az emlékeket. Akkoriban, a
megélés időszakában minden
tapasztalás nagyon természetes volt, nem volt szükség az élmény tüzetes
elemzésére, nyelvileg történő megfogalmazására, hiszen nem a jelenség volt a lényeges, hanem a tartalom. Nem kellett
a magam számára a kételkedő Szent Tamás lelkületéhez hasonló kontroll-élményekkel igazolnom az üzenet valódiságát,
minden nagyon hihető és nem is annyira elfogadható, mint inkább
visszavonhatatlanul és természetes módon kötelező, megkerülhetetlen volt. Minden élmény roppant bensőséges, végtelenül
kellemes, megnyugtató volt, és ami a legkellemesebb volt számomra: teljesen
közvetlen, az Istennel való tökéletes azonosulás, egység meggyőződésével éltem
meg azokat, csöppnyi bizonytalanság, kétkedés vagy meggyőződési kísértés sem élt
bennem. Ugyanez a bizonyosság nem volt megtapasztalható részemről még a komolyan vallásos
emberekben sem. Úgy tapasztaltam, lelki életüknek szüksége van valamiféle
paraliturgiára, ráhangolódásra, megmagyarázásra, vezetésre, hogy természetfeletti
megtapasztalásuk tudatosuljon, vagy legalább is az engedelmesség szintjéig
eljusson. Úgy tapasztaltam, hogy számukra Isten nincs közvetlen
kontaktus-érzetben velük, a kapott indítékokat kritikával fogadják, valamiféle
Tamás apostoli "Pató-Pálsággal".
Volt egy lelki problémám is. A
kezdetekkor előre felajánlottam minden szenvedést, fájdalmat. Most, utólag nem
tudtam szenvedésekről beszámolni. Átéltem ugyan fájdalmakat, voltak nehezen múló percek,
órák, napok és éjszakák. Ezek azonban nem ébresztettek bennem szenvedés-érzést,
nem kínlódtam velük. Mit ajánlottam fel tehát?... Isten nem engedte meg számomra
a vergődés élményét. Az átélt kínlódások emlékei mintha elszürkültek volna, az
időbeli távolság gyorsan minimalizálta azokat. Ez azonban nem baj. Lehet, hogy
tartós szenvedés esetén méltatlanul gyengének mutatkoztam
volna. Bizonyára más utat jelölt ki Isten számomra. Nekem tán a munkámmal, az életem
példájával kell vezekelnem-engesztelnem. Komolyan is vettem ezt az üzenetet, el
is határoztam a 100 %-os túlélés életritmusát. Az eddigi Jelenlétben-élést még
jobban tudatosítani fogom magamban, még gyakoribb apróperces felajánlásokat
fogok tenni, még aktívabban fogok küzdeni hibáim, gyengéim ellen. (A kérdéshez
begyűjtöttem néhány segédanyagot a meditatív életről és
a fájdalomról.)
A kétéves évfordulóm alkalmából
külön elmélkedési lapot nyitok.