Cipész - Felsőrész

Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

Felsőrész

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom) Cipész < Műhelymunka < Kellékek < Cipőkészítés < Inas < Felsőrész > Ukrán példa

CIPÉSZMESTERSÉGRŐL MINDENFÉLE (TARTALOM)

Cipészek; - Varga - Papucs - Saru - Csizma - Cipő - Cipész - Csizmadia - Suszter - Tímár

Cipészszakma; - Cipészismeretek

Cipész szakképesítés - Munkavédelem - Munkajog - Gyártás - Dokumentáció - Alapműveletek - Lábbelikészítés - Ortopédia - Műveletek - Javítások - Követelmények - Vizsga

Cipészműhely; - Pangli - Suszterszék - Varrógép - Cégtábla

Javítási munkák - Talpalás - Sarkalás - Talpfoltozás - Bélésjavítás - Tágítás

Alapműveletek; - Darabolás - Szabás - Áztatás - Élezés - Tömörítés - Csiszolás - Reszelés - Szegezés - Varrás - Szurkosfonál - Ragasztás

Cipészszerszámok és anyagok; - Cipészkalapács - Csontkés - Vócvágó - Dikics - Szeghúzó - Fareszelő - Kaptafa - Varróár - Csípőfogó - Harapófogó - Szegelőár - Bórer - Falcfogó - Tágító -

Cvikkolószög - Cipészszurok - Spiccvas - Cipőprés - Sámfa - Fenőkő - Susztercenti - Lyukasztók - Snittvas - Rádli - Ampasz - Faszeg - Csiriz - Politur

Újcipő készítése - Méretvétel - Fazon kiválasztása - Felsőrészkészítés - Kaptafa - Branzol - Kapli - Kéreg - Cvikkolás - Bindolás - Branzolhoz varrás - Rámázás -

Talpalás - Szegezés faszöggel - Varrott talp - Ragasztott talp - Csiszolás - Sarokkészítés - Brennolás - Fényezés - Lásztolás

Cipészinas - Ipartestület - Inasévek - Legényévek - Segéd - Kolping

Felsőrész :

Bőrkikészítés - Magyar bőr - Borotválás - Timsó - Konyhasó - Faggyú

Tímár - Szömörce - Sutor - Lábbeli varró - Bőrkikészítő - Vizesműhely - Szárazműhely - Bocskor - Szekernye - Saru - Bocskorszíj

Tobak - Oszmán-török - Alutarius - Kordován - Irha - Szattyán - Kecskebőr

Varga - Cipellő - Kapca - Talp - Fehérgyártó - Fehértimár - Csizma - Szandál - Hosszú szárú saru - Deli saru - Foldozás - Javítás - Magyar varga -

Német varga - Papucs - Cipész

Csizmadia - Topán - Bakancs - Cikkelyes talpú bőrkapca - Oldalvarrott szárú csizma - Hátulvarrott csizma - Sámfa

Paraszti bőrkikészítés - Mész - Ürülék pác - Tölgygubacs

Felsőrészkészítés - Méretvétel - Cipészcenti - Akcióhossz - Metrikus számozás - Francia számozás - Öltés számozás - Angol számozás - Amerikai számozás -

Orrforma - Szabásminta - Szabás - Visszahajtás - Sirfolás - Vékonyítás - Bebukkolás - Lyukasztás - Cakkozás - Tűzőnő

Követelmények - Esztétikai megjelenés - Komfortabilitás - Mechanikai komfortabilitás - Lábra illőség - Hajlékonyság - Higiéniai konfortabilitás - Tartósság - Egyenszilárdság

Ukrán cipészpélda - Erdei Éva: Tanúim lesztek című tanulmánya

A felsőrész elkészítésének tárgyalása kapcsán nem kerülhetjük meg hogy beszéljünk a bőrnek, mint legfontosabb nyersanyagnak az előállításáról, és a kidolgozása terén néhány fontos dolgot megtárgyalását. Ma a nyersanyagokat a kereskedelemben szerezzük be, azokat gyárban állítják elő. Az én esetemben a 30-as évek bőriparát kell szem előtt tartani, ugyanis a jelenlegi gazdasági körülmények lényegesen megváltoztak a korábbiakhoz képest. Röviden -- csupán vázlatosan -- megvizsgáljuk az ipar történetét, majd megtekintjük a felsőrész előállításának folyamatát, végül a cipészszakmával szemben támasztott követelményeket nézzük meg.

Bőrkikészítés. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Magyar bőr - Borotválás - Timsó - Konyhasó - Faggyú

Néhány szerző leírása szerint a középkorban angol, német, francia és olasz földön igen keresettek voltak a „magyar bőr”-ből készült szíjfélék, lószerszámok, kocsifüggesztő szíjak, sőt bőrnadrág- és bőrharisnya- (bracca- és caligá-)félék is… Ez a magyar bőr annyira keresett volt, írja Jaques Savary des Bruslons 1723–1736-ban megjelent szótárában, hogy IV. Henrik francia király (1589–1610) egy Rose nevű, bőrkikészítésben járatos embert küldött Magyarországra, akinek meg kellett tanulnia a magyar bőr készítését… A magyar bőröket késsel – borotválással – szőrtelenítették, majd timsóval-konyhasóval kenték be, és ilyen oldatban taposták meg őket. A timsóval-konyhasóval készített bőrök azonban igen érzékenyek voltak a nedvességre, ezért azokat – parázs fölött megmelegítve – olvasztott faggyúval itatták át…

Tímár. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Szömörce - Sutor - Lábbeli varró - Börkikészítő - Vizesműhely - Szárazműhely - Bocskor - Szekernye - Saru - Bocskorszíj

A száraz és vizes műhely eszközei valamint a bőrkikészítés szerszámai

A magyar nyelvben az eddig legrégibbnek ismert szó, amelyik bőr- és lábbelikészítőt jelent: a "tímár". A tímár szó ismeretlen eredetű, talán a timsó főnévvel függ össze, más szerző szerint a bizánci újgörögből – ahol "finom, kikészített bőr"-t jelölt – kerülhetett át a magyar nyelvbe.... Ez a bizánci finombőr pedig mai ismereteink szerint keleti jellegű timsós és növényi, talán szömörcével kombinált eljárással készült. Eredetileg a tímár szónak volt "sutor" vagyis "lábbeli varró" jelentése is, amely feltehetően keleti eredetű és formájú lábbelikhez kapcsolódott. A 14. század végétől kezdve az addig „bőrkikészítő” és „lábbeli varró” kettős jelentésű tímár szónak fokozatosan gyengül a lábbeli varró jellege és inkább a bőrkikészítő jelentése erősödik meg. Középkori gyakorlat szerint a lábbelit varró maga készítette ki a mesterségéhez szükséges bőröket. A tímárok esetében ez a keleti módra timsóval megdolgozott fehérbőr kikészítését jelentette. A nyers bőrt szőrteleníteni kellett, majd különböző vegyi hatásokkal lágyan hajlékonnyá tették, színezték és fényes felületet biztosítottak. A bőrkikészítéshez, a bőrök áztatásához és mésszel való szőrtelenítéséhez használt eszközök: 1. kis meszesfogó; 2. nagy meszesfogó; 3. merítő vagy ﬁsoló; 4. bodorítófa; 5. tőke; 6. kasza; 7, falcok. A kikészítés a vizesműhelyben kezdődött. A vizesműhely felszerelési tárgyai: 1. hordó; 2. rézüst; 3. húzódeszka. A további feldolgozás a szárazműhelyben folytatódott: vastagságát egyenletessé tették, elvékonyították. A szárazműhely felszerelése: 1. tímárasztal; 2–3. taszítók a bőr simításához; 4. blandzsír; 5. hónaljmankó; 6. színelőkés; 7. vastaszító. A tímárok 19. században alkalmazott munkamenete: áztatás, törés, szőrtelenítés mésszel, kutya-, tyúk- vagy galambürülék páccal, amely a bőröket igen rugalmassá, nyújthatóvá teszi, végül a cserzés előbb szömörcével, de a vargákhoz hasonlóan tölgygubaccsal is.

Bocskor, sarú

A tímárok bocskorokat, szekernyét, majd később sarut készítettek a bőrből. A bocskor szó első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben található, és ismeretlen eredetű. A bocskor egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, bocskorszíjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga lehetett kikészített bőr, de készítettek bocskort szőrösen hagyott, kikészítetlen bőrből is. Formája szerint lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzható, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és bal láb szerint külön formájú. Elkészíthette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készítettek bocskorkaptafán. A magyarság kerek fejű, ráncos orrú bocskort, más vidékeken talpból és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort, megint máshol az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott. Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszíjat fűzték. A hódoltság korában úri viselet is volt a színes szironnyal (keskeny bőrszalag), színes selyem vagy arany-ezüst hímzéssel ellátott felső részű és szíjazatú telekes bocskor. A bocskor viselete a 19. sz. derekától a magyarság körében rohamosan háttérbe szorult. Viselése a szegénység jelképe lett, ill. bizonyos munkaalkalmakra (pl. aratás) szorítkozott. Az írásos adatok hol tímárkészítménynek mutatják, hol a későbben tárgyalandó vargák műveinek. A bocskorkészítés joga vagy kötelessége gyakran oka volt a tímárok és a később, a 14. század végén feltűnő vargák közötti viszálykodásoknak.

Csizmák

A szekernye szó szláv eredetű, első előfordulása a fentebb idézett Besztercei Szójegyzékben található. Formájára nézve lehetett combig vagy térdig érő, a cipőre húzott, puha bőrszár, amely némileg a csizmára hasonlított, szára térdig vagy combig ért. Ha a szár ennél hosszabb volt, akkor felkötötték az övhöz, hogy ne hajoljon vissza, és ne csússzon le: ezt "felkötő szekernyének" nevezték. A 16. században a nyugaton divatos csizmaformát értették rajta. A 17. században már csak az utazók, a halászok és a kocsisok viselték. 1626-ban a kassai „Vargak Limitatioia”-ban „Koczisnak czombigh ualo szekerniet …” említenek. A szekernyét varga készítette. Első említése 1522-ből való. A 19. sz.-ra teljesen kiment a divatból. A szekernye egyik egyik modern változata a napjainkban is használatos női divatcsizmákban is felsejlik. -- A 17. században a saru – ótörök eredetű – szóval jelölt lábbeli váltja fel a a szekernye divatját. Eleinte ez is combig érő, majd „Terdigh ualo” lesz.

Tobakos vagy Tobak. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Oszmán-török - Alutarius - Kordován - Irha - Szattyán - Kecskebőr

Az oszmán-török hódoltság korában a tobakosnak nevezett, és ugyancsak "alutarius"-szal (vagyis timsóval kikészítő) fordított oszmán-török iparosok, majd a török módra dolgozó magyar mesteremberek foglalkoztak a bőrök kidolgozásával. Hozzájuk került mint bőr újdonság az irha, a kordován, valamint az akkor hasonló módon újdonságnak számító szattyán (ugyancsak timsós bőr). A tobakok azonban már lábbeliket nem készítettek. Feltűnésüktől kezdve a két timsós mesterség: a bőrkikészítő tímár és tobakos gyakran átfedik egymást. A tobak szó oszmán-török eredetű, és először 1544-ben tudunk róla, személynévként: „Melchior Thobak”. A szattyán szó – a tobak szóhoz hasonlóan – szintén oszmán-török eredetű, ahol ’kecskebőr’ volt a jelentése. Amikor a török hódoltság korában az oszmán-török hatású, új divatú csizma elterjedt, a vargákat a bőrfeldolgozás felé szorította, így gyakran ellentétbe kerültek a korábban hasonló utat megjárt tímárokkal, akikkel például a bocskorkészítés jogáért nemegyszer pereskedtek is.

Varga. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Cipellő - Kapca - Talp - Fehérgyártó - Fehértimár - Csizma - Szandál - Hosszú száru saru - Deli saru - Foldozás - Javítás - Magyar varga - Német varga - Papucs - Cipész

A 14. század végén egy újabb, lábbelit varró, s természetesen a középkori gyakorlat szerint a lábbelikhez való bőröket is maguk kikészítő mesterembert jelentő szó tűnik fel a magyar nyelvben, a tímárhoz hasonlóan ugyancsak ’sutor-lábbelivarró’ jelentéssel, s ez a varga. 1389-től személynévként: „Ladislaus dictus varga”, majd 1500 körül már kimondottan ’lábbelivarró’ értelemmel: „Sutor: vargha”. Ehhez a szóhoz kapcsolódik a nyugati hatásra általánossá váló, cseres bőrkikészítési mód, és olyan európai eredetű lábbelik, mint a középkori saru, cipellős, szekernye és kapca. A kapca eredetileg rövid szárú, harisnyaféle lábbeli neve, amelyet saruval, papuccsal, bocskorral vagy csizmával viseltek. Anyaga szerint lehetett: bőr, szőrös bőr, nemez (vert kapca) és kötött, ill. szövött gyapjú- vagy vászonkapca. A bőrkapca rövid szárú, harisnyaféle belső lábbeli volt, amelyet saruval vagy papuccsal viseltek. A 19. századtól a kapca szó mindinkább azt a téglalap alakú szőttes vagy vászon textíliát jelentette, amellyel a lábat a bocskor vagy a csizma felhúzásához becsavarták. A kapca szláv eredetű szó. A régi módra timsós bőrt készítő és lábbeli varró tímár munkája a bőrkikészítés mellett a legolcsóbb lábbeli, a bocskor és a talp megmunkálására korlátozódott. De egyedüli tímárkészítmény maradt a keleti módra timsóval és szömörcével kikészített kordován és szattyán. A tímárok az őket jellemző timsós kikészítés mellett a 17–18. századtól ritkábban cseres bőrt is készítettek. A 19. századra a tímárok timsós és a vargák cseres kikészítése fokozatosan összemosódót. A tímárok „fehérgyártó” vagy „fehértímár” elnevezése mégis az eredetileg timsós bőrkikészítésre utal.

A varga a bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbeli készítésével foglalkozó kisiparos. A szó a finnugor eredetű varr ige származéka. Első előfordulása 1387-ből származik "sutor" tehát "lábbelivarró" értelemben. A vargák ugyan általánosságban cseres bőrt készítettek, de már a 16. sz. elejéről van olyan adatunk, amely a vargák bőrfehérítési jogáról szól. Ezzel a vargák egyre erősebb vetélytársai lettek a tímároknak, akiket társadalmilag mindig lefelé igyekeztek szorítani. A hódoltság korában az oszmán-török eredetű csizma hatására alakult a legújabb divat, s azok a lábbelik váltak ódivatúvá, amelyeket az egykor divatos, a tímárokat kiszorító vargák készítettek.

Míg a vargák feltűnése előtt a bocskort, szekernyét és sarut tímárkészítményeknek lehetett tekinteni, később, amikor a tímárság tevékenysége inkább a bőrkikészítésre szorítkozott, e három lábbelit egyre inkább a vargák készítették. A talpkészítés megmaradt a tímároknál, a bocskorkészítés jogáról pedig néha vita volt a tímárok és a vargák között. Mégpedig akkor, amikor a hódoltság korában feltűnő csizmadiák egyre inkább a bőrkikészítés felé szorítják le a vargákat, ezek a bocskorkészítés jogát elperelni igyekeznek a tímároktól. Az írásos adatok a sarunak nagyjából kétféle variánsát mutatják. Az egyik szandálféle, talpból és szíjakból álló lábbeli lehetett. Ilyet mutat az 1526–1527-ből való Érdy codex: „Melto nem vona czak sarwya koeteleet ees megh oldany.” A másik forma volt a hosszú szárú saru. Ez régebben lehetett combig érő – ekkor a combig érő szekernyét váltotta –, majd lehetett térdig érő, sőt rövid szárú, deli saru is.

A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség, a csizmadiaság a vargákat kezdte leszorítani ugyanúgy, mint a vargák szorították le korábban a tímárokat. Ódivatú lábbelik, sőt bocskor készítésére álltak át, amelynek készítési jogát időnként a tímároktól igyekeztek elperelni, valamint ócska lábbelik foldozására-javítására. A nem divatos és szegényes lábbelik mellett a vargák bőrkikészítő tevékenysége erősödött meg és vált általánossá. Nemcsak a saját termékeikhez szükséges bőröket készítették ki, hanem csizmadiák és szíjgyártók számára is dolgoztak. A 18. századtól kezdve a varga mesterség kétfelé osztódott hazánkban. -- A magyar vargák bőrt készítettek ki csizmadiák és szíjgyártók számára, mégpedig általában varga módra, néha a régi tímárok módján fehéren-timsósan is. A bőrkikészítés mellett ők is készítették a legegyszerűbb lábbeliket, mint a bocskort, a bakancsot és a régimódi sarut. Foglalkoztak ezeken kívül régi lábbelik javításával-foldozásával, saruk talpalásával és fejelésével. -- A német vargák finomabb, nyugati divatú lábbeliket készítettek: az újdivatú sarut, női fűzős sarut, sarkos női cipellőst (A talán latin eredetű cipellős szó első írásos előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben: „Soculares: cepelees.), sarkos női csizmát, férfi-női cipőt és férfi-női papucsot. Elvégezték a saruk talpalását és fejelését is. A német vargák mestersége a múlt században lassan összemosódott a cipészekével.

Csizmadia. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Topán - Bakancs - Cikkelyes talpú bőrkapca - Oldalvarrott szárú csizma - Hátulvarrott csizma - Sámfa

Bár a csizma szó az eddig ismert írásos anyagban először 1492-ben fordul elő, a csizmadia szó első előfordulását csak 1570-ből ismerjük, amikor is egy „Cysmagyarto Andreas juratus”-ról van szó. A magyar nyelvbe a csizma és csizmadia szó szerbhorvát közvetítéssel került, eredetileg oszmán-török szó. A csizmadia szó latin fordítása a 17–18. századi céhlevelekben – limitációkban – cothurnarius. A csizmadia termékei: a csizma, a papucs, a topán, a bakancs és a „czikkelyes” talpú bőrkapca. A 19. század végén „A lábakat csizmával, topánnal, bakanccsal, papuccsal látja el a csizmadia. A czipőt a czipész – schuster – készíti főkép a némberek számára, noha újabb időkben a férﬁak számára is varr a csizmadia”. A csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, csak nagyon ritkán foglalkozott. Lábbeliket azonban készítettek: csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és cikkelyes, tőrök formájú kapcákat készítettek. A csizmadiák a 20. század közepéig általában maguk állították elő a csizma felsőrészét is. Más szabásminta volt használatos az a) oldaltvarrott szárú csizmához, és a b) hátulvarrott szárú csizmához. A mester gondoskodott a csizma gondozásához szükséges sámfáról is, hiszen ez biztosította a csizma tartós jó állapotát.

A csizmadia eszközkészlete kifejezetten a lábbeli készítéshez alkalmazkodott. Csizmadiaeszközök: 1. bicskia, szabáshoz; 2. musta, nehezítő szabásnál. A varrás különleges eszközöket igényelt. Ilyen eszközök: 1. sodró, a varrófonal két ágba való sodrásához; 2. klema, a csizmaszár és a vóc (a varrások közé tett színes bőr-, esetleg posztócsíkok, díszítő elemek) varrásához. Kéziszerszámok: dikics, szártetővágáshoz; 2. szárdörzsölő, a bélésragasztáshoz; 3. vócvágó (bőrcsíkvágó); 4. ráspoly (reszelő); 5. nyeles kés (csusznájp), a talpbélés kivágására. További eszközök: 1–2. kaptafák; 3. bindolóár, a felsőrész és a talpbélés összeerősítéséhez; 4. harapófogó, a felsőrészt a talpbéléshez erősítő fa cvekkszegek kihúzására; 5. szegzőár, a ráma faszeggel való felaggatásához. Végül még lényeges csizmadiaeszközök: 1. kalapács, a ráma (1 cm szélesre hasított talpbőr) egyenesre kalapálásához; 2. kármentő és 3. vócvágó, a ráma szélének simára vágásához. Ezek az eszközök a cipészmesterség gyakorlatában is használatosak.

Paraszti bőrkikészítés. Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Mész - Ürülék pác - Tölgygubacs

A juhbőr kikészítésével és feldolgozásával nemcsak a céhes mesteremberek foglalkoztak, hanem parasztemberek is, különösképpen pedig a juhászok. A következőkben Dorogi Mártont idézzük, e kérdés kiváló kutatóját: „A bőrrel való bánni tudás legjobban a pásztorok közt öröklődött, és maradt fenn. A pusztán élő embernek nemcsak azért kellett ehhez értenie, mert ez volt a legkézenfekvőbb anyag öltözékéhez, hanem erőssége, tartóssága, az időjárással szembeni megbízhatósága felülmúlta minden más anyagét. A pásztor renden levőket, de még sok falusi embert is a pásztorok láttak el bőrruhaneműkkel”. A nyers bőrt házi módszerekkel készítették ki, áztatás után a szőrtelenítés következett mésszel és\vagy kutya-, tyúk- vagy galambürülék páccal, amely a bőröket hajlékonnyá, rugalmassá, nyújthatóvá teszi, végül valamilyen eljárással a cserzés következett timsóval, vagy tölgygubaccsal. A megdolgozott bőrt vagy maga dolgozta fel, vagy szűcs, tímár, csizmadia használta fel, akinek a munkabérét is kikészített bőrrel fizette ki a parasztember

Felsőrészkészítés Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Méretvétel - Cipészcenti - Akcióhossz - Metrikus számozás - Francia számozás - Öltés számozás - Angol számozás - Amerikai számozás -

Orrforma - Szabásminta - Szabás - Visszahajtás - Sirfolás - Vékonyítás - Bebukkolás - Lyukasztás - Cakkozás - Tűzőnő

A felsőrészkészítés első lépése a méretvétel. Tiszta papírlapon körülrajzolják a láb körvonalát. Mivel a két láb nem azonos, mindkét lábat külön-külön alaposan megvizsgálták, lerajzolták és lemérték. Eztán cipészcentivel lemérik a láb meghatározó méreteit. Ezt meghatározott sorrendben feljegyzik (édesapám a láb körvonalrajzának közepére jegyezte be).

A hosszméret a lábfej valóságos hosszával függ össze. A lábfej hossza azonban álló helyzetben és mozgás során a testsúly áthelyeződése következtében eltérõ méretű. A két méret közötti különbség az ún. akcióhossz (10...15 mm). A direkt számozási rendszer a láb álló helyzetben mért hosszát, az indirekt számozási rendszer pedig az akcióhosszal növelt hosszméretet veszi alapul. Direkt és indirekt hossz-számozási rendszerek: LD direkt méret; Li indirekt méret; A akcióhossz; T túlméret; S sarokaláhajlás (0,023Li) A kaptafák orrformáját a divat alakítja, így az akcióhosszon kívül, további túlméret is van. Ezt a túlméretet azonban egyik méretszámozási rendszer sem veszi figyelembe. A lábbeli, ill. a kaptafa hosszméretének megjelölésére a világ cipőiparában négyféle méretrendszer használatos, ezek a metrikus, a francia (vagy öltés-), az angol és az amerikai számozás. A metrikus számozás egysége 5 mm, a francia vagy öltésméreté 2/3 cm (6,66 mm), az angol és amerikai számozási rendszeré pedig 1/3 hüvelyk (inch), azaz 8,46 mm. Az utóbbi két méretrendszer annyiban tér el egymástól, hogy az angol számozás 4 hüvelyktől (12 egység) az amerikai 3 2/3 hüvelyktől (11 egység) kezdi a cipők számozását. Mindkét rendszer a nagyságszámokat két csoportba osztja. 1...13-ig gyermekcipők, 13-tól ismét 1-gyel jelölve a felnőttcipők következnek. A gyermek 4-es nagyságszám tehát angol szám esetén 12 + 4 = 16, amerikai szám esetén 11+ 4= 15 egységből áll. A felnőtt 4-es viszont 12 + 13 + 4 = 29, ill. 28 egységet jelent. Mind az angol, mind az amerikai számozásban félszámok is vannak.

A felsőrészkészítő elkészítette a szabásmintát, a megadott méretek alapján. Manapság már számítógépes programok segítik a gyors és kényelmes felsőrész tervezést, de mostanáig (a legutóbbi évtizedekig) minden tervezés a mester asztalán történt, csak a szakmai tapasztalat és a mesterségbeli ösztönösség biztosította a jó szabásminta elkészítését. A láb méretei és körvonala alapján vékony, hajlékony és ellenálló kartonból (pl. dipa) vágták ki az egyes elemek pontos körvonal mintáját. Figyelembe vették a két láb asszimetriájából adódó eltéréseket és a fáradolgozáshoz szükséges anyagráhagyást. A minta elemeit egy kaptafa segítségével is gondosan leellenőrizték

A szabás megtervezése külön tudomány volt. A bőr egyes részei más-más tartozék kiszabására voltak alkalmasak. A cipő fejét a bőr legjavából kellett szabni, gyenge részét (slamp) nem használhatták. Mivel a bőr mérete korlátozott volt, speciális tehetség kellett az egyes tartozékok elhelyezésének kisakkozásához is, hogy optimális kihasználtság mellett egy bőrre ráférjen az összes elem, illetőleg minél kevesebb menjen veszendőbe. A szabásmintákat a bőrre helyezve krétával körülrajzolták, majd a szabászkéssel határozott vágással körülvágták. Mindég csodáltam nagy biztonságukat, amint a roppant értékes bőrt biztos vágással kivágták. A varrott széleknél kb. 4 mm szegélyt hagytak a visszahajtás számára. -- A bőr alkatrészek kiszabása után a bélés darabjait is kiszabták. Kopásálló vászonbélést kapott minden belső oldal, de a saroknál és a fűzőknél különleges (viaszos vászonhoz hasonló, fényes és kopásálló) bélésanyagot is. -- A szabás után jött a sirfolás (serfelés, vékonyítás) művelete, az alkatrészek (nyelv, szár stb.) széleinek a körülfaragása egy éles késsel. Mintegy 8 mm szélesen a darab szélét levékonyították (kivéve a talpra kerülő részen) hogy az behajtható legyen. Az így elvékonyított részt gumicementtel kenték be, és a minta után gondosan, hajszálpontosan behajtották az alkatrészek széleit, majd egy nyeletlen cipészkalapáccsal lekalapálták (bebukkolták).

A cipők többnyire díszítő lyukasztást és egyes esetekben cakkozást is kaptak. ezt gondosan megtervezve kézi lyukasztókkal, deszkán végezték el. Cakkozás esetén nem alkalmaztak visszahajtást, hanem a bőr szélét spirituszláng fölött a hátoldal felől óvatosan megpörkölték, így távolították el a bőr szélének bolyhosságát. Ilyenkor a bőr szélét bőrfestékkel a bőr színéhez hangoltan körbefestették Fontos volt a lyukak és a cakkozás szép, szimmetrikus és egyenletes elosztása. Az alkatrészeket többször is egymáshoz próbálták, ezzel is gondoskodva a hibák elkerüléséről.

Amikor minden alkatrész készen volt, következett a felsőrész összeállítása. Először a fej alkatrészeit ragasztották egymáshoz, majd a kontúrok mentén kétsoros varrással összevarrták, letűzték. A fejbe, a nyelv tövénél erős szalagból (köpper) a beszakadástól óvó erősítést is bevarrtak. A varrómunkára úgy nevezett tűzőnőket alkalmaztak, akiknek a mestersége külön szakma volt. Gyakran előfordult az alkatrészek díszvarrása (cakkos varrás, minta varrása, stb.) Az elkészült fejrészhez illesztették és varrták hozzá az oldalrészeket, majd végül a hátsó részt varrták össze.

Követelmények Bőrkikészítés (Tímár; Tobak; Varga; Csizmadia; Paraszti bőrkikészítés) - Felsőrészkészítés - Követelmények

Esztétikai megjelenés - Komfortabilitás - Mechanikai komfortabilitás - Lábra illőség - Hajlékonyság - Higiéniai konfortabilitás - Tartósság - Egyenszilárdság

A cipő - megtervezésekor a vele szemben támasztott felhasználói igényekből kell kiindulni. Az általános használatú cipőkkel szemben három fő követelményt támasztunk, ezek az esztétikai megjelenés, a komfortabilitás (kényelemérzet) és a tartósság.

-- A termék esztétikai megjelenését, küllemét a lábbeli formája, a felsőrész kialakítása és anyaga, valamit a talp, sarok forma együttesen határozza meg. A lábbeli formáját meghatározó kaptafa tervezésekor szabadságfokunk csupán az orr-rész kialakításában és a sarokmagasság megválasztásában van, ugyanis a kaptafa egyéb részeit a lábfej anatómiai felépítése szigorúan meghatározza.

-- Komfortabilitáson a termék használati tulajdonságait, kényelmességét értjük. A komfortabilitás egymással kölcsönhatásban levő mechanikai és higiéniai összetevőkből áll. A mechanikai komfortabilitást a termék lábra illősége, deformáció- (alakváltozás-) követő képessége és hajlékonysága, a higiéniai komfortabilitást pedig a lábbelit alkotó anyagok lég- és vízgőzáteresztő képessége ill. vízgőzabszorpciója (vízgőzfelvétele) határozza meg.

-- Tartósságon a cipő rendeltetésének megfelelő élettartamot és a különféle alkatrészek egyenszilárdságú viselkedését értjük. Manapság utóbbit a lábbelit alkotó anyagok közel azonos kihordási tulajdonságai, valamint az anyagok és összeerősítések (varrás, ragasztás) közel azonos tartóssági tulajdonságai adják. A 20. században a talp és a sarok felsőflekkjének cseréje a használat során -- a kopás mértéke szerint -- időről időre szükséges volt, ezért a felsőbőrrel és a cipő egyéb anyagaival és kidolgozásával kapcsolatos elvárások sokkal magasabbak voltak.

A cipész ismerte a lábbeli szerkezetét, felépítését, az alkatrészekkel szemben támasztott követelményeket és a lábbeli rendeltetését. Ismerte a lábbeli készítéséhez felhasznált alap-, kellék-, segédanyagok, valamint félkésztermékek tulajdonságait, szerkezetét, azok kiválasztási szempontjait. Ismerte az alkalmazott technológiákat, a szükséges eszközöket, kéziszerszámokat, berendezéseket. Fontos volt a láb méretvételének dokumentálása. Megtanulta az emberi láb felépítésének, élettani funkcióinak ismereteit, a láb és cipő viszonyának, a mérések közötti összefüggéseknek a megértését. Tisztában volt a láb legjellemzőbb anatómiai helyeivel, el tudta végezni a méretvételt.