Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

Rieth József:

Ministráns emlékeim

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Felső Krisztina < Ostrom után < Ministrálás > Városmajor       

Még tanítóképzős növendék voltam, amikor a budapesti katolikus eszperantisták részére bemutatott misén vettem részt, ahol rajtam kívül történetesen mindenki meglett korú vagy idős ember volt. A miséző atya megkért, hogy mint legfiatalabb ministráljak. Akkor még nem tudtam ministrálni és ezt szégyenkezve vallottam meg. „Hogy lehet az, hogy egy kistanító nem tud ministrálni?” – döbbent meg az atya. Nem tudtam mentséget felhozni, ezért megígértem, hogy megtanulom a szükséges ismereteket, ami abban az időben nem volt egyszerű feladat.

Az akkori tridenti miseliturgiában a ministránsnak hosszú, latin nyelvű szöveget kellett elmondania, sokféle mozgást kellett gördülékenyen végeznie, és természetesen akkor is adva volt a nyilvános szereplés minden lámpalázas izgalma.

Következő hittanórámon jelentkeztem Vajda János, tisztelendő úrnál, aki a tanítóképzőben volt hittanárom, hogy szeretnék megtanulni ministrálni. Hosszú volt a tanulás útja, de sikeres. Kezdetben iskolai miséken kaptam beosztást, majd a reggel hat órai szentmiséken Vajda tisztelendő úrnál szolgáltam mindennap. Eleinte kevés kapcsolatom volt a plébánia többi ministránsával, de hamarosan egyre több gyerekkel ismerkedtem össze. Az első, akivel ott a sekrestyében találkoztam, régi pajtásom, Apró Pali volt. Örömmel üdvözöltük egymást, hosszan elbeszélgettünk, hamarosan igen komoly, bensőséges barátsággá alakult régi ismeretségünk. Késő éjszakába nyúló beszélgetések – vallásról, erkölcsről, tudományról, ifjonti életünk sok-sok problémájáról – alakították világképünket, tervezgettünk, vitatkoztunk, nagyon boldogok voltunk. Lassan rendszerré vált, hogy a hajnali miséken együtt szolgáltunk. Aztán jött a többi ministráns barátság: Kelényi Tibi, Székely Tibi, Drexler Andzsi.

                                                                                   

Székely Tíbor, Drexler Angelo, Fundéliusz Vilmos, Rieth József                 Székely Tíbor, Kelényi Tibor, Drexler Angelo, Rieth László,

Amennyire a tanulmányaim – közeledve az érettségi évéhez – lehetővé tették, igyekeztem részt venni a ministránsgárda munkájában. Próbákra ugyan nem tudtam rendszeresen járni, de nagyon odafigyelve igyekeztem mindent megtanulni.

Az érettségiig már csak körülbelül másfél év volt hátra, ez az idő ugyan nem volt elegendő arra, hogy komolyabban beépüljek a ministránsgárdába, de ötünk egyre mélyebb barátsága átsegített a nehézségeken.

A gyorsan repülő idő ellenére nagyon sokat tanultam. Csodálattal néztem a vezető fiatalok remek példáját. Vonzott a gyerekek közt uralkodó kötelességtudat, pontosság, rendszeretet. Becsültem azt a tartást, amit a legkisebbek is magukra vettek, látszott ugyanis rajtuk, hogy ők többek, hogy ők ministránsok.

Ünnepi miséken is egyre többször kaptam beosztást. Kiss Feri bácsi, a sekrestyés és Szelényi atya, a plébános gyakran hívott még temetésre is (ti. akkoriban még ministráns is szolgált a temetéseken). Büszkén emlékszem vissza Frivaldszky Jánossal való barátságomra is. Ő ugyan egy másik baráti körbe tartozott, modern teológiával, az egyháznak az új világban elfoglalt helyével foglalkoztak, és én – kívülről – nagy tisztelettel néztem működésükre. (Sok évvel később örömmel találkoztunk össze a városmajori plébánián, újítottuk fel emlékeinket, hangolgattuk össze jelenlegi egyházi tevékenységeinket, segítettük egymás munkáját.)

             

     Szelényi István plébános                               Kis Ferenc sekrestyés                                      Áldoztatás Fundéliusz atyával         

Időközben furcsa világ bontakozott ki körülöttünk. Egyre több papot, szerzetest vádoltak meg ezekben a nehéz időkben azzal, hogy megrontja az ifjúságot. Tiltott szervezkedést, politikai vádakat, de más nagyon durva gyanúsításokat is írtak róluk az újságok. Betiltották a cserkészmozgalmat, egyre több emberről hallottunk, akiket bíróság elé citáltak, gyakran elképzelhetetlen vádakkal. Itt, a Felső-Krisztinában is volt egy általunk csak Pistának nevezett fiatalember, akiről suttogták, hogy farkaskölyköket szervezett csapatba, emiatt ÁVO-ügy lett a tevékenységéből. Nem mertünk ebben az időben már sokat kirándulni, a gárda szervezése is elcsendesedett. Maradt azonban a templom körüli tevékenységünk: ministráltunk miséken, litániákon, temetéseken. Részt vettünk az esti imákon, harangoztunk, ha lehetett, és ott lábatlankodtunk a sekrestyénél, ugrásra készen, ha Feri bácsinak valamilyen segítségre volt szüksége.

Ötünk barátsága később bővült, mert a plébánia akkori kispapjával, Kabar Sanyival nagyon sokat sétáltunk, beszélgettünk. Sanyinak nagy szerepe volt abban, hogy sokat foglalkoztunk a hívatás gondolatával, és abban is jelentős része volt, hogy egyre komolyabban vettük a templom körüli életet. Sokat foglalkoztak velünk a plébánián lakó atyák is. Számomra igen jelentősek voltak a Fundéliusz Vilmos atyával folytatott beszélgetések. Aztán egyszer Apró Pali elvitt engem Liska Zoltán atyához, aki a Lant utcában, a püspöki helynökség mostani épületének Úri utcai sarkában lakott. Sok kortársamhoz hasonlóan én is őt választottam lelki atyának. Kirándulni vitt bennünket és lelkigyakorlatokat tartott számunkra. Felejthetetlen délutánt töltöttünk együtt a Magyar Szentföld épülő bazilikájánál a Hűvösvölgyben, ahol remek múzeumot rendeztek be a ferences atyák. De mindennél fontosabbak voltak a vele folytatott rendszeres lelki beszélgetések és gyónások.

Érettségi előtt kiderült, hogy se a tanárképzőbe, se a Műszaki Egyetemre nem vesznek föl. „Klerikális” kapcsolataim, kitelepített sváb rokonaim, valamint kisiparos származásom miatt osztályidegen voltam, reményem se volt a továbbtanulásra. Márpedig komoly tudományos ambícióim voltak. Ekkor határoztam úgy, hogy paptanár leszek. Jókora késéssel jelentkeztem Esztergomba, az ősrégi szemináriumba. A konkurzusra – a latin nyelv kivételével (hiszen latint csupán a konkurzus előtti hetekben kezdtem tanulni, természetesen minimális eredménnyel) – sikerült felkészülnöm. A vizsga szépen sikerült, így 1949 szeptemberében mint feltételes hallgató Esztergomban kezdtem a teológiai tanulmányokat. Új élet kezdődött számomra. Boldogan vállaltam a nehézségeket, sok új barátot kaptam, de új távlatok is feltárultak előttem. Meg kell azonban vallanom, hogy mivel latint korábban nem tanultam, a nyelvtudás hiánya végzetesnek bizonyult. Három szemeszter kemény küzdelem után be kellett látnom: azt a papi ideált, amit magam elé tűztem, nem tudom megvalósítani. Latin nyelvű előadásokat és vitákat kellett volna megértenem, latin jegyzetekből tanultunk, majd latinul kellett volna vizsgáznom. Ezenkívül még a latin különbözeti vizsgám párhuzamos pótlásai is egyre jobban terheltek. Nem ment, összeroppantam. Csak egy becsületes kiutat láttam magam előtt: vissza kell térnem a világi életbe, a zűrzavaros idők ellenére mint világi hívő kell célkitűzéseimet megvalósítani. Nagyon nehéz döntés volt a visszatérés, de meg kellett tennem.

Ülők: Pálfalvi Ferenc, Rieth József, Kelényi Tibor, Kabar Sándor és Apró Pál.

Állnak: Drexler Angelo és Székely Tibor F

Új civil életemet segédmunkásként kezdtem. Sok éves küzdelemmel értem el a műszaki élet számomra nagyon boldogító, komoly színvonalát. Most már (2011-ben) húsz éve vagyok nyugdíjas és mint hitoktató a városmajori plébánián dolgozom, valamint foglalkozom nagyszámú ministránsunkkal. De ez már egy másik történet...

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Felső Krisztina < Ostrom után < Ministrálás > Városmajor       

----------------------

http://www.felsokrisztina.net/FK_lap/lap_131.pdf