Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

id. Frivaldszky János

A templom és környéke a háború utáni években

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Felső Krisztina < Ostrom után > Ministrálás > Városmajor       

Abban az időben több pap is misézett a templomban. Iskolai hitoktatók, káplánok. Ez utóbbiak 2-3 évnél sosem voltak tovább egy helyen, csupán a plébános. Tartósan a plébániához tartozott természetesen a sekrestyés és a kántor is. Magukról a hívekről nem is beszélve.

A káplánok a dinamizmust vitték a plébánia életébe, legfőképp ők foglalkoztak a fiatalokkal. A plébános a közösség lelki egységének és a különböző kezdeményezések egyensúlyának őre volt. Az első sekrestyés, Kiss Ferenc 36 évig, az első kántor, Jurassa Endre 46 évig volt a plébánián, mindketten a plébánia karakterét meghatározó személyként.

Ötven év után az egykori idők tanúi közül sem sokan élnek a plébánia területén. Ezek közül egyik kivétel BORNEMISZA ISTVÁN (1930) ny. mérnök:

„1946-ban már rendezett viszonyok voltak, jártunk az ehákába, azaz az egyházközség ifjúsági körébe, a templom mögé épített kultúrterembe pingpongozni, olykor táncolni. Fiúk-lányok egyformán szívesen voltunk ott. Jártak oda felnőttek is, sakkozni, tarokkozni. A plébános, Szelényi István egy követelményt támasztott, hogy ‘ne csürdöngölőzzünk’, mert ez a templomba is áthallatszana. A fiatalokkal korábban (1945-46) dr. Könözsy Lajos járt kirándulni, majd később (1950-52) egy másik káplán, Raáb Kornél foglalkozott velük.”

DREXLER ALAJOS (1933), ny. lektor, most Óbudán él: „Könözsy Lajos erős szemüveget viselt, prédikációi igen filozofikusak voltak. Ezeknek a miséknek megvolt a jellegzetes közönsége. Rám Sághy Ferenc káplán (1946—48) volt nagy hatással, aki sokat foglalkozott az ifjúsággal, közvetlen volt hozzánk, vasárnap délután bábelőadásokat rendezett a gyerekeknek a kultúrteremben. Maga készítette a bábokat, volt úgy, hogy egész szobája tele volt posztónyesedékkel. Gyakran ministráltam neki vasárnap délelőttönként a Németvölgyi iskolában a polgárista lányoknak tartott misén.”

KESZTHELYI ISTVÁN (1934) ny. gépészmérnök, a KDNP tagja és volt önkormányzati képviselője -- ma a pestszentlőrinci plébánia önkéntese -- annak idején Sághy Ferenchez járt gyónni, de közelebbi kapcsolata inkább dr. Huszár Dezső káplánnal (1947-48) volt. „Ő 1948-ban kapucinus lett Máriabesnyőn. Mielőtt bevonult volna a rendbe, nekem ajándékozta lejárt vasúti arcképes igazolványát és egy füzetet különféle feljegyzésekkel, kezdve 1936-os bécsi cserkészéletén, folytatva 1939-es lányiskolai, majd 1946-os egyéb beszédek szövegeivel. Mindez ma is megvan.

RIETH JÓZSEF (1931) ny. üzemmérnök, ma a városmajori plébánián iskolai hitoktató, 1945-től a tanítóképzőbe járt: „Ebben az időben már egyre jobban hangsúlyozták, hogy a vallási meséknek a természettudományos műveltség előbb-utóbb véget vet. Tetszett nekem ez a gondolat, s egyre mélyebben hatoltam be a természettudományos tárgyakba. Csakhogy ez bennem éppen az ellenkező hatást érte el, egyre mélyült hitem Istenben. Ministrálásra az eszperantisták vettek rá. Amikor a szigorú tanítóképzős hittanár, Vajda János ezt felfedezte, a tanítóképzős miséken is ministrálni kezdtem. Aztán a plébános, Szelényi István is szívesen hívott el temetésekre ministrálni, zarándoklatokra, még tervei is voltak velem a Mária-kongregációval kapcsolatban. Igyekezett bennem az imádságos lelkületet kifejleszteni.”

SZABÓ GYÖRGY (1930) ny. okl. mérnök, aki ma is a plébánia területén lakik, sok dologra emlékszik:

„Szelényi István plébános jó szándékú, romlatlan vidéki ember volt. Mikor 1945-ben egyszer beteghez hívták, éppen a virágoskertet ásta. Pár perc türelmet kért, hogy elhúzza a harangon a delet, mielőtt elindult volna. Szeretett gyóntatni, prédikálni is. Ám, mert tisztában volt azzal a hibájával, hogy hosszadalmasan beszélt, volt egy titkos egyezsége Kiss Ferenc sekrestyéssel, hogy, ha kell, kopogjon neki a szószék ajtaján. Nem egyszer külön is mondta a szószékre indulva: ‘Ferikém, kopogj!’

Fundéliusz Vilmos káplán (194850) kisugárzó dinamizmusával, nagyszerű beszédeivel volt rám nagy hatással. A jövő lehetőségeit feszegette még a szigorú latin mise idején újításaival. Bár akkor még tilos volt, a mise alatt a kórusról felolvastatta a Szunyogh-Misszáléból a magyar fordítást.

Kiss Feri bácsi nem csak kopogással, de a szószék ajtajának nyitogatásával is jelezte a plébános úrnak az idő múlását, de Jurassa Bandi bácsi is beavatottja volt ennek: időről időre rálépve egy pillanatra az orgona pedáljára.

A ministránsok közt Drexler Andzsi volt számomra példamutató komolyságával, ahogy az oltár előtt mozgott. Később is sokakat lelkesített egyéniségével. Aztán egy ciszter kispap, Badál Álmos példája, valamint Kabar Sándor papnövendék személye megérlelte bennem a hivatást.

Hivatást, azaz a papi hivatást. 1949-ben a tanítóképző elvégzése után bevonultam az esztergomi szemináriumba. Amikor vakáción otthon voltam, bár engedély nélkül, hárompapos, asszisztenciás misén alszerpap lehettem”

A komoly, magas fiúnak ezután többen dicsértessékkel köszöntek, mert hisz „láttam, hogy misézni tetszett”. „Esztergomban minden előzetes latin tudás nélkül csöppentem bele olyan stúdiumokba, ahol a tanítás és minden tantárgy nyelve latin volt. Másfél év után ott kellett hagynom a szemináriumot. Nehéz volt hivatásomat megtalálnom, most már világiként. Az esti misék után tartottunk más ministránsokkal, így pl. Apró Pállal esti imát a templomban. Egy csoport fiatal és néhány idős néni volt ott. A végén a ‘Csendes alkony száll a földre’ kezdetű énekkel fejeztük be. Ezt a sváb eredetű éneket én, mint sváb szerettem, a nénik pedig érzelmes sokak szerint érzelgős volta miatt. Jurassa Endre karnagy viszont éppen emiatt nagyon haragudott rá:”

Jurassa karnagy saját kompozíciói közül is a Terra tremuit (A föld megrendült) címűt becsülte a legtöbbre, amely az orgona harsogásával kívánta lefesteni Jézus feltámadásának körülményeit. Ő minden volt, csak nem lágy és érzelgős. SZABÓ GYÖRGY a templomi énekkar tagja volt sok évtizeden keresztül. Szép basszushangján ő énekelte a passióban Jézus szerepét. Löfler János volt az evangélista. Jurassa karnagy vezetése mellett dolgoztak, SZABÓ GYÖRGY a jobb keze volt. Vele regisztráltatta az orgonát müvei előadása előtt. „Hetente volt próba, de jártunk együtt kirándulni is. A fénykorban 20-25 tagja volt az énekkarnak. Volt úgy, hogy Simándy József aki ide járt rendszeresen misére is, szólót énekelt ezeken. A repertoárban szerepelt Mozart Missa Brevise, egy Beliczai mise, Halmos h-moll miséje, Perosi miséje, Jurassa karnagy 3 miséje, közte egy Szent István mise.”

Ha amúgy is ott volt a kóruson, a misék alatt SZABÓ GYÖRGY rendszeresen átvállalta a harangozást. S mert jó ritmusérzéke volt, a körmenetek alatt olykor mindkét harangot egyszerre húzta. „Feri bácsit kívántam megkímélni attól, hogy megmássza a lépcsőket. Egyszer éppen harangoztam úrfelmutatáskor, szokás szerint. A kötél elszakadt, én az egyik ülés alá estem. A harang félreverődött. Feri bácsi, aggódva szaladt fel a kórusra: „Tyutyukám, mi történt?’ Így szólított egységesen minden gyereket. Kiss Feri bácsi nagyon szerette a gyerekeket, neki is több gyereke volt. Az ismerős családokból a fiúkat mind hívta ministrálni.”

Kiss Ferenc sekrestyés az eltelt évtizedek alatt sem külsejét, sem kedélyét tekintve jóformán semmit sem változott. Az oltárszolgálat körül soha fennakadás nem volt, s úgy, hogy ő maga mindig csak csendesen, mintegy a háttérben volt jelen. A fiúkat is így aktivizálta, hagyta, hogy ők szervezzék meg a ministrálást. Papok, hívek, ministránsok egyaránt szerették.

Abban az időben lányok nem ministrálhattak, így Rieth Józsefné (CSURY ZSUZSA) ny. könyvtáros sem:

„Az ostromot ott vészeltük át a templommal szemben lévő lakásunkban. A háború után csapatokba verődve kószáltunk mi is, mint a fiúk. Legtöbbször a templom körül vagy a mai piac helyén levő grundon játszottunk.

Öten alkottunk egy szilárd magot: a három Zsuzsa -- Dézsi, Kereszti és én -- Egri Aranka és Szekér Kati, a többi környékbeli lányokat is be-bevonva.

Sághy Ferenc atya terelgetett minket, hittanra tanított és a plébániai könyvtár rendezésébe is bevont. Az esti imán és a ministránsok ruháinak összehajtogatásában csoportosan vettünk részt, noha volt olyan tisztelendő úr is, aki mindig elzavart minket, mondván ‘lányoknak semmi keresnivalója a sekrestyében.’ Szerencsére Szelényi plébános és Kiss Feri bácsi megkönyörült rajtunk és a rendetlen fiúk után elrakodhattunk.

Később Gergely és Fundéliusz atya is -- akit különösen szerettünk -- foglalkoztak velünk. 1949. szeptember 9-én szívgárdistává avattak. Jelvényem ma is megvan. Azt a feladatot kaptuk, hogy apostolkodjunk az iskolában.

1949 és ‘52 között több rendezvényt szerveztünk: saját készítésű játékokat árultunk és az összegyűlt pénzt átadtunk a plébános úrnak, aki a ma is meglévő Szent Erzsébet szobrot vette belőle. Műsoros irodalmi, táncos, zenés műsorokat is adtunk a templom mögötti kultúrteremben és a belépőjegyek árából kakaót és kalácsot vettünk az elsőáldozók megvendégelésére.

1952-ig nagyon aktívan mai ésszel vakmerően vettünk rész a plébánia programjaiban. Hittanra az atyák lakásaira jártunk.” [http://www.felsokrisztina.net/FK_lap/lap42.pdf]

               A templom és környéke a háború utáni években II. rész.

A karnagy és a sekrestyés mellett szóba kerülnek a plébánia érdekében önkéntesen tevékenykedő világiak is, akiknek sem választott, sem kinevezett tisztségük nem volt, mégis a plébániáért dolgoztak. Személyes adottságaikat bocsátották a közösség egésze és egyes tagjai rendelkezésére. Ezek közé tartozott Szentesi Ferenc (1927), fiatal tanár, aki az egyházközségi könyvtárat kezelte. Aztán a tanácstermet, ahol a könyvtár volt, szükségből más célra kellett használni, ezzel a könyvtár megszűnt.

Mindenek előtt pedig GULYÁS ISTVÁNT említették, a plébánia speciális fiú-ifjúsági szervezetének, a Futárgárdának az alapítóját.

Keszthelyi István gyerekkorában a Szolyva utcában lakott, 1949-ben innen az ávósok kilakoltatták őket, ettől kezdve a Királyhágó tér - Orbánhegyi út sarkán élt, megnősüléséig.

„Rendszeresen ministráltam, cserkészvezető is voltam. Amikor 1948 nyarán feloszlatták a cserkészetet, akkor értesültem a Futárgárda létéről, ide léptem be. Ez cserkészetszerű ifjúsági szervezet volt. A plébánia belső postáját intézte. Szervezeti struktúrával rendelkezett, rendfokozatai voltak. A felsőbb rendfokozatba való lépést bizonyos számú ponttal lehetett elérni. Egy pontot lehetett kapni a gyűlésen való megjelenésért, több pontot bizonyos elvégzett feladatokért. A 'pontok' 1-10 névértékű, hajszálpontosan azonos méretűre vágott papírlapok voltak, a plébánia pecsétjével ellátva. Külön 'pont-táros' kezelte őket. Magam is gyártottam ilyeneket a plébánia tanácstermében.

Az alapító és az egész lelke Gulyás István volt, aki az Agárdi utcában lakott özvegy édesanyjával egy kis szuterén lakásban.

Szinte megszállottja volt az ifjúságért végzett munkának.”

Róbert György (1935) tanár, oboaművész volt a Futárgárda első embere, ún. vezérfutára. „Gulyás Pista tett meg ennek engem. A Futárgárdának volt írott szervezeti szabályzata, egyenruhánk is volt: kék Bocskai-sapka elől jelvénnyel: két fehér szárnnyal; cserkész-szabású fehér ing, a rendfokozatok fehér karszalagon kék, ill. piros sujtásokból. Az enyém arany alapon arany kereszt volt. Négy nyáron volt tábor:

-1946-ban Budakalászon, ez kis létszámú tábor volt, én ez után kapcsolódtam be.

-1947-ben Nyergesújfalun. Ide teherautóval hozták ki a holmit, amíg a többi táborba vonattal jutottunk el. Gulyás néni főzött egy vendéglő konyháján, kézi kocsival vittük ki a táborba az ételt.

-1948-ban Kemendolláron, Gergely József plébános-helyettes (1948-50) szülőfalujában, az Y alakú falu közepén, egy elhagyott homokfejtőben. A táborkereszt a magas part tetején állt. Itt is Gulyás néni főzött;

-1949-ben pedig Péliföldszentkereszten. Ez volt a hattyúdal. Majdnem egy hónapig tartott, kicsit túl sokáig. Rossz volt az idő is, a többség behúzódott a kolostorba. Itt már magunk főztünk, amivel sokat kínlódtunk. Tekintve, hogy a következő év szentév volt, s reméltük, hogy Rómába zarándokolhatunk, ezért az akkor még széles körben ismert, s amellett az olasszal rokon latint igyekeztük gyakorolni. Az, hogy 'kérek egy pohár vizet' így hangzott: 'da mihi poculum aquae'. A napiparancsot is latinul kellett megírnom.

Most utólag csodálkozom, hogy bár az egészségügyi feltételek miatt ma egy ilyen tábort a hatóság azonnal bezáratna, mégsem volt soha senki beteg. 1948-ban volt az első gyerekbénulás járvány. Pista előbb megtanácskozta ismerős orvosokkal a dolgot, csak úgy indultunk el. A Futárgárdán belül volt egy szűkebb kör Pista körül, az apostolok, 4-5 fiú, akikkel külön foglalkozott. Amikor nála voltunk, diktált. Köztünk volt pl. Lakner László is, aki most Franciaországban festőmüvész.”

Keszthelyi István is benne volt ebben a szükebb körben: „Ott szorongtunk a kis szobában, jegyzeteltük, amit mondott. Ki a térdén, ki a szekrény hátán írt. Az emberi természet 4 típusáról volt szó, erre példákkal a történelmi személyek, királyok, főpapok köréből. Sok-sok oldalt írtunk erről. Ezek a találkozások 3-4 hetente lehettek, mintegy 1 1/2 2 órát tarthattak. Tisztalelkü, önzetlen társaság volt, kölcsönös jóakarattal egymás iránt.

Megbíztunk egymásban. Imával kezdtük és végeztük. A hatodik parancs szerinti tisztaság iránti elkötelezettség alapkövetelmény volt. Pista önmagáról soha nem beszélt, nem is tudom, mi volt a végzettsége, mit dolgozott. Azt tudtuk, hogy nem akar megnősülni. Beszélgettem vele gyakran kettesben is. E személyes beszélgetésekben lefestette a jövőt, az istentelenség korát, hogy az ördög uralma, az egyház zaklatása várható, emiatt kell egy mag, amely ezt az időszakot túléli.

Több ezer kötetes könyvtára volt, pedánsan egyforma papírba csomagolva, nagyság szerint elhelyezve, számozva, katalóguscédulázva. Amennyire megítélhettem, teológiai, pszichológiai müvek lehettek.”

Fierer Kelemen (1933) negyvenes években a Nagysalló utcában lakott, jelenleg egy utcával odébb termeszti a legkülönlegesebb kaktuszokat óriási üvegházakban. Ő is ott volt Nyergesújfalun, Kemendolláron és Péliföldszentkereszten a futárgárdista táborokban.

„Nyergesújfalun (1947 júliusában) a falut Lábatlan felé elhagyva egy, a Dunába folyó patak mellett volt a tábor, egy szekérút is vezetett oda. Velünk volt Sághy káplán is. Helyi népdalokat tanított nekünk. Kemendolláron nagy müsoros tábortüzeket tartottunk, öt faluból jöttek oda. Zsírért nekem kellett átjárnom Pókaszepetkre, 12 km-re gyalog; szívesen tettem. Az utolsó napon, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján szép idő volt. Pista már reggel elbonttatta a tábort. Nem értettük, miért. Aztán váratlanul olyan jégeső jött, hogy fedél alá kellett húzódnunk. A sátrakat a jég foszlányokra szaggatta volna, a domboldalon lezúduló víz pedig elmosta volna az egész tábort. Máig sem tudom, sejtett-e valamit, s ha igen, honnan.

Maga a gárda, meg a rendfokozatok, meg a pontok, számomra mellékesek voltak, mert közvetlen kapcsolatban álltam Pistával, sokat beszélgetett velem egyedül is. 'Apostol' kiképzést kaptam tőle.”

Máig is megvan nála az a kisalakú 40 lapos un. pepita füzet az 1946-47. évből, amibe a tőle hallott dolgokat leírta. Ilyen fejezetek vannak benne: Az ember célja, a keresztény tökéletesség elérésének a módja. Szó van benne a két zászlóról, a négy karaktertípusról. Jól észrevehető a jezsuita lelkiség hatása, Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlataié. Egyfajta Istennek szentelt életet élt a világban. A plébánia kezdeti hírszolgálati igényére válaszolva keze alatt lelkes fiúközösség jött létre.

Róbert György pontosan emlékszik a gárda megszűnésére is: „1948-ban a cserkészet beolvasztása után még úgy látszott, hogy ez a szervezeti forma életképesebb lesz, átvettünk több ciszter és más cserkészt, de 1949 őszén már minden szervezkedés tilos lett. Pista szülői értekezletet hívott össze, kimondtuk a feloszlatást. 1949-53-ban jártam a tanítóképzőbe, Pista időről időre érdeklődött, hogy hogyan bírom az egyre agresszívebb ateista nevelést.” Keszthelyi István 1951-ig állt vele kapcsolatban, ezután iskolai és más jellegű elfoglaltságai miatt elmaradt.

Jól látszott, hogy Gulyás István hivatása a 10-16 éves fiúkorosztályhoz szól. A vele azonos korúak számára ez nem volt mindig érthető. Rieth Józsefet az 1950-es évek első felében egyszer elhívta magához, megmutatta a cédulás jegyzetgyüjteményét, vallási, pszichológiai, szociológiai stb. témákkal. Megkérdezte, akarna-e vele együtt dolgozni. Neki azonban egyfelől a megközelítése inkább természettudományos volt, másfelől éppen nemrég tapasztalta meg a konspirációs, rejtőző, figyelő, menekülő életforma hétköznapokban nem-élhető voltát, így nemet mondott. Szabó György Gulyás Istvánt lelkes, de zárkózott embernek ismerte. „Nagyon zavart, hogy saját magáról nem szívesen beszélt, ilyenkor inkább mosolygott. Édesanyjával élt, apja korán meghalt. Eredetileg talán gyárban dolgozott. 1950-51 táján egyszer meghívott magához, hogy kapcsolódjak be a fiatalokkal való foglalkozásba. Nem lett belőle semmi, mert az ott hallottakat, amit ott a fiúknak mondott, egyfelől túl kenetteljesnek ítéltem, másfelől meg túl katonásnak. Aztán a Németvölgyi iskolában tartott gyakorlati foglalkozást.”

Azt az adottságát, hogy értett a fiúk nyelvén, valamint müszaki ismereteit ezen a módon hasznosította abban az időben, amikor a fiatalsággal egyéb módon foglalkozni főbenjáró politikai vétek volt. Bornemisza István fiait a hatvanas évek elején tanította technikára a Németvölgyi iskolában. Nagyon szerették, sokat vitte őket kirándulni. Szabó György egyszer találkozott vele, szomorúan mosolygott. Ez időben szakállat viselt. Egy másik alkalommal látta, hogy sántítva ment az utcán, rosszul nézett ki. A többit három, egykori pedagógus kollégájától tudjuk róla.

Az egyik az akkori igazgató, a második a helyettese, a harmadik a jelenlegi igazgatóhelyettes:

Gulyás István eredetileg müszerész volt a MOM gyárban, később rábízták a tanműhely vezetését. Közben pedagógusi végzettséget szerzett. Az ötvenes évek végétől tanított technikát a Németvölgyi úti iskolában. Mindenki tudta róla, hogy templomba jár, de mert feladatát jól végezte, ezt senki nem firtatta. Tantárgyát komolyan vette, a jegy mögött tartalom volt. A gyerekek közt differenciált, a képességek szerint adott feladatokat. Műhelyében soha nem volt baleset. A gyerekek közül a közösségi beállítottságúak szerették leginkább. Sokan később értették meg, milyen fontos volt, hogy megtanította őket precízen, rendesen dolgozni. Pedáns, kötelességtudó, igényes, kiszámítható ember volt. Ugyanakkor nem volt vaskalapos sem. Kollégái figyelmeztetéseit hogy nem fejezte be időben az utolsó órát vagy hogy helyenként talán túl precíz mindig megfogadta. Mindhárman jó emlékekkel gondoltak vissza rá.

A hetvenes évek elején egy mátrai téli kiránduláson rosszul lett, kivették a lépét. Két évre rá a katedrán érte rosszullét, három napra rá meghalt a János Kórházban. [http://www.felsokrisztina.net/FK_lap/lap43.pdf]

              A templom és környéke a háború utáni években III. rész.

Valamelyest Gulyás Istvánéhoz hasonló szerepe volt a Felső-Krisztinaváros életében Löfler Jánosnak. Amit ő alkotott, a ministránsgárda, — ott a futárgárda — úgy jött létre, hogy a plébánia valamely igénye — t. i. itt a ministráns szolgálat, ott a hírszolgálat rendszeres ellátása — egy világi személyes elkötelezettsége, szervezési adottságai és a fiatalokra gyakorolt vonzó személyisége révén találkozott a hívek egy csoportja — a fiúk — személyes igényeivel.

Löfler János (1934) gépészmérnök volt, a MÁV-nál beruházási létesítményi főmérnök. Kedvtelésből a vasúti menetrend szerkesztésével is foglalkozott. Egyházáért elkötelezett ember volt, szervező zseni. A rendszerváltozás után már súlyos betegen ő gyűjtötte össze és vitte számítógépre — mint egykori ciszterci diák — a sok ezernyi egykori diáktárs címét és adatait. 1996-ban halt meg.

RIETH JÓZSEF: „Ami a ministrálást illeti, 1945-50 előtt igen ritka volt, hogy a mise ministráns nélkül maradt. Szelényi plébános és Kiss Feri bácsi igyekezett biztosítani rábeszélő képességével az oltár szolgálatát. Felnőttek is ministráltak. A ministránsokkal való jó ellátottságban egyébként még az is szerepet játszhatott, hogy a háború előtti és közvetlen utáni időkben fizettek is a ministrálásért. Később már inkább csak gyászmiséken, temetéseken vagy ünnepélyes miséken, esküvőkön.”

Az ötvenes évekre azonban az lett a jellemző, hogy inkább kellemetlensége lett valakinek az iskolában, ha valaki ministrálni látta.

LÖFLER JÁNOSNÉ (Massány Ildikó) férjét a forradalom alatt, 1956 október 29-én ismerte meg. „Valaki engem, meg a húgomat ajánlotta neki, hogy mi vállalnánk röpcédula-sokszorosítást. Akkor már András öcsénk, aki ministráns volt, egy fél éve ismerte őt. Kiss Feri bácsi, a sekrestyés, akivel egy házban lakott, kérte meg Jánost 1956 tavaszán, hogy foglalkozzék a ministránsokkal. János addig ugyan a Rókus templomba járt, de most eleget tett Feri bácsi kérésének. Őszre teljes erővel müködött is a csapat. A forradalom alatt a fiúk a Karitász támogatását is végezték. A Déli pályaudvarról kocsival húzták a szenet a Margaréta utcai konyhára, ahol a szegényeknek főzték az ebédet. Az élelmiszer-nyersanyagot is ők fuvarozták.

Nem tudom, ki tud róla, hogy János, Rupnik Károly tanítóval, aki korábban cserkészvezető volt, meg Kiss Feri bácsival és egy káplán részvételével 1956. november 1-én megalakították az egyházközségi cserkészcsapatot. Ez csak 3-4 napig létezett, az oroszok bevonulásáig.”

TAKÁCS LÁSZLÓ (1939) mérnök, jelenleg is felső-krisztinai egyházközségi képviselőtestületi tag a legtájékozottabb a ministránsgárda egykori életéről:

„A gárdát Löfler János és Behinszky Béla atya (1954-58) vezette. Szerdánként volt a gyakorlás. Először megdöbbentem, amikor a faliújságon megláttam a nevemet, mert egyszer nem mentem el.” Ettől kezdve nem maradt el, sőt TAKÁCS LÁSZLÓ 1956 tavaszára Löfler jobb keze lett, később a gárda első embere, rektora. 1963-64-ben mondott le, amikor egyetemi elfoglaltságai miatt már nem tudta volna ellátni.

„A gárda felépítésének mintáját a cserkészet szolgáltatta. Három família — élén a priorral — alkotott egy kollégiumot — élén a dékánnal. Három kollégium — Szt. István, Szt. László, Szt. Gellért — magát a gárdát. Az első három dékán Kelényi Ferenc, Tihanyi Gábor és Pattantyús István voltak. Havonta volt dékáni megbeszélés, ez a gárda önkormányzatának intézménye volt.

A ministrálás önként vállalt kötelesség volt, ha valaki nem tudott eljönni, szülői igazolást kellett hoznia, különben rossz pontot kapott. A hétköznapi misebeosztást annak tekintetbe vételével készítették el, hogy ki járt iskolába délelőtt, ki délután abban az időben, amikor még délután is volt tanítás. A vasárnapi misékre forgó volt: A reggeli 3, a délelőtti 3 és a délutáni 2 misét mindig másik kollégium ill. família látta el. Az a kollégium, amelyiké a reggeli 3 mise volt, az ment kirándulni. Minden tanévben pontverseny volt az év végéig, a vakációban külön pontverseny. Az egyik nyáron mindenki kapott egy kis könyvecskét is, hogy ő a FelsőKrisztina ministránsa. Ha nyaralni volt és ott ministrált, a miséző pap oda írta be.

Abban az időben a gárda a ministráláson kívül a hitoktatás és a cserkészet funkcióját is ellátta. A famíliák önállóak voltak, az egyes gyerekek családjainál is voltak öszszejövetelek, 6-7 gyerek könnyen elfért egy lakásban. A famíliákban fejlődött ki a vezetés utánpótlása. Minden kollégiumnak volt egy felnőtt pártfogója, egy papa, ez részt vett a kirándulásokon, a dékánikon is.

Ha valakit felavattak, választott magának egy latin nevet úgy, hogy két azonos nevü nem lehetett. Az első áldozási kor elérése nem volt feltétel. A ministránsok a beöltözéses miséken jelvényt viseltek, amelyen rajta volt az is, hogy milyen feladat elvégzésére jogosító vizsgát tett le. A ministránsé a két kancsó, az akolitusé a gyertya, a turiferé a füstölő, a ceremonáré a könyv.

Mind a vezetési funkcióban, mind a ministránsfokozatban életkorral haladtak előre, de a kettő nem függött egymástól.

Később egy negyedik kollégium is alakult, Kuzniarski János vezetésével, a Szt. Tarzíciusz, a kicsiké, akik a felvételre készültek. Avatás után ennek tagjai bekerültek a többi kollégium egyikébe.

1980-ban, amikor már fiaim ministráltak, más rendszer volt. Famíliák nem voltak, minden szeptemberben a tavasszal elsőáldozóknak új kollégium indult — feltéve, ha volt a vezetésére alkalmas fiú vagy lány, ha nem volt, összevontak évfolyamokat. Itt már kollégiumonként két-két dékán volt.

” MASSÁNY ANDRÁS (1947) üzemmérnök, most a Szt. Imre plébánia területén él: „A ministránsgárda szervezete teljesen kb. 1959-re alakult ki, szabályzatát későbbi sógorom, Löfler János alakította ki. A fiúk vizsgákkal érhették el a különféle fokozatokat. A vizsgakérdéseket János dolgozta ki: liturgiaismeret, latin szövegtudás, gyakorlat köréből. Volt, hogy 70-100 tag is volt. Nem volt mise ministráns nélkül. Akkor még több pap volt, koncelebrálás nem létezett, mellékoltároknál is miséztek, de itt is volt ministráns. A főoltárnál négy is. Bizonyos számú ministrálást mindenkinek vállalnia kellett, nem az ő általa választott időpontban. Ezen kívül lehetett még jópontokért önként is ministrálni. Nem megfelelő magatartás, mulasztás, csúnya beszéd esetén összeült a fegyelmi becsületbíróság papi részvétellel, és megfelelő számú rosszpont-ítéleteket hozott. Ennek nagy elrettentő ereje volt. Az év végén a pontversenyben legjobbak értékes könyvjutalmakat kaptak plébánosi írásos dicsérettel. A ministráláson kívül rendszeresen fociztunk, időnként kirándulni mentünk, számháborúzni, nyaralni a Balatonhoz egy ismerős család villájába, tartottunk Mikulás-ünnepséget is.

Talán 1963-ban, amikor Tóth János plébános éppen elment, s már Behinszky atya sem volt a plébánián, a papságból valaki a rendszer ismeretének híján belenyúlt a Gárda életébe. Ez Jánosnak nagyon rosszul esett, ettől kezdve visszavonult.”

Nem véletlenül volt ez a struktúrája a gárdának. A világi önkéntesnek és papi vezetésnek eddigi összhangja ezzel az akcióval eléggé megsérült, a gárda önkormányzata, a ministránsok felelősségtudata látta mindennek végül is a kárát. Az új plébános mindebből mit sem vett észre, szívesen támogatta a ministránsgárdát, amely még ebben a formájában is nagyon értékes eleme volt az egyházközségnek.

VAJNA LÁSZLÓ (1952) — villamosmérnök, az egyházközség cserkészcsapatának parancsnoka – 1963-64-ben került a ministránsgárdába. Akkor már a famíliák nem léteztek, a szervezeti átalakítás már lezajlott. „ Csak egyféle tisztségviselő volt, a dékán. Minden dékánnak fejből kellett a fiúk adatait tudnia. A Gárdáról írott névsor ugyanis nem létezhetett. Lelkesen ministráltunk. Vasárnaponként olykor kétszer is voltam misén, ha éppen nem arra voltam beosztva, amelyikre a szüleimmel jártam. Ezen kívül még hétköznap is, eleinte kétszer, később egyszer.”

A ministránsgárda struktúrájának az 1963-64-es plébános-váltás idejére eső részleges lebontása a papság és gárda közti átmeneti bizalmi válság következménye volt. A diktatúra puhulása idején —a hatvanas évek végén— viszont lehetővé vált a templomi hitoktatás, s ennek követelményei szerint célszerűvé vált egy olyan új szervezet, ahol iskolai évfolyamok szerint alakultak a kollégiumok. Időközben a plébániának lett cserkészcsapata is, így ministrálás, hitoktatás és cserkészet — még ha akár azonos tagokkal is— végleg különböző szervezeti formákban folytatta életét.

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Felső Krisztina < Ostrom után > Ministrálás > Városmajor       

-------------------------------------------

http://www.felsokrisztina.net/FK_lap/lap45.pdf