Rieth József
Gyermekkorom
- Elemiben, óvodáról
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Elemista kor)
>>> Tovább >>>
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
Mindenfélekép jelentős esemény volt életünkben, hogy
1934. március 5-én szüleim rendezték a
polgári házasságukat. Mindkettőjük erkölcsi
érzékét bántotta, hogy a családjaik végletes tiltakozása miatt egy ilyen
diszkriminált helyzetben éltek, de az együttélés akkori társadalmi megítélése a
gyermekeket is súlyosan diszkriminálta, "törvénytelennek" minősítette. Az Egyház
elzárkózott a vegyesházasságok elismerésétől, szigorú "dispenzációt" követelt,
vagyis a gyermekek katolikus nevelését. Szüleim végül is -- hosszas vívódás után
-- a csak polgári házasság mellett döntöttek. De döntöttek. Így eltűnt a súlyos
társadalmi megítélésünk, legalább jogilag most már család lettünk. Sajnos a
rokonsággal ekkor szakadt meg végleg a kapcsolat, az egyetlen Gyurka-bácsin
kívül más rokont nem ismertünk, nagyszüleimet nem láthattam, szüleim
csalódott bánata miatt szinte alig hallottunk a rokonságunkról. A polgári
törvények szerint a vallási nevelésünk is szabályozva lett: a fiúgyermekek az
apa, a leánygyermekek az anya vallását követték. Sajnos ez a megosztottság a
hittan tanulmányokban is súlyosan érződött. Ekkoriban az ökumenizmus ismeretlen
fogalom volt, a felekezetek ádáz harcot folytattak egymás ellen. Súlyos bűn volt
egy másvallású istentiszteletén részt venni, az egyes felekezetek tagjai mint
eltévelyedett nyilvános bűnösökre néztek egymásra. Mi gyerekek gyakran
csoportosan csúfoltuk a másvallásúakat. Általános volt a "lóformátus" és a
"pápista" jelző használata a másik vallás követőjére. A mi családunkon belül nem
volt vallási nézeteltérés, mi békésen tudomásul vettük a másik másságát, édesanyám
gondosan ügyelt arra, hogy mindegyikünk pontosan teljesíthesse vallási
kötelezettségét. Csupán édesapám volt kirekesztve, mert ő nem áldozhatott.
Lehet, hogy ez számára egyáltalán nem jelentett lelki hiányt, tudniillik --
ennek ellenére --
gondosan részt vett minden ünnep szertartásán, vallási egyesületben -- a
plébánia Iparos
Egyletében -- tag volt, és megkövetelte, hogy én pontosan teljesítsem vallási
kötelezettségeimet és lehetőségeimet (hittan, elsőáldozás, majd rendszeres
gyónás és áldozás, Szívgárda, kulturális gyermekprogramok, stb.). Soha nem
okozott gondot, hogy édesanyáék húgommal az evangélikusok istentiszteletére,
vasárnapi iskolájára, esetenként valamilyen rendezvényére mentek. Családunkon belül
csodálatos vallásbéke uralkodott, egyenértékűnek fogadtuk el a másik vallás
eltérő tanítását és vallás gyakorlását.
 
A
Márvány utcai elemi iskola és (egyben) Kossuth-kereskedelmi iskola
|
Nem jártam óvodába
-- nem járhattam. Szüleim
szegénysége miatt nem tudták vállalni akkoriban ezt a terhet.
Mert fizetni
kellett a gondozásért is és az étkezésért is, ha nem is nagy összeget, de
annyit, amennyit ők nem tudtak biztosítani. Az óvoda, ahova aztán húgom járt, a Fery Oszkár utca alsó
szakaszán, az Alkotás utca után volt, az első ház. Földszintes udvarház jellegű
épület volt, hatalmas udvarral. A kapuja akkora volt, hogy egy szénával jól
megrakott szekér is befért volna rajta. Eredetileg bizonyára a gazdálkodást is
szolgálta, és csak amikor óvoda lett, akkor alakították a gazdasági épületeket
(raktár, pajta, istálló, lakószobák) a nevelésre, gondozásra alkalmas termekké.
Óriási udvara csupasz volt, csak egy két nagy lombos fa díszelgett a kopár
térség közepén. Az
udvar vége találkozott a Márvány utcai iskola kétszintes udvarával, de mivel az
már mélyebben, völgyben volt, ezért támfallal volt kitámasztva. Az udvar közbenső szintje
a Márvány utcai kereskedelmi iskoláé volt (ma Kossuth Lajos Közgazdasági
Szakközépiskola). Ez a kereskedelmi akkoriban egy épületben volt
az elemi iskolával, csak külön lépcsőháza volt a két intézménynek.
Nem vágytam az óvodába, nem is tudtam, mi történik
ott. Ami a nevelkedésemet illeti, biztosan jó hatással lett volna rám,
közösségbe kerültem volna, társakat találtam
volna. Ez később húgomnál látható is volt. Ő barátkozóbb
volt mint én, bár barátnője neki se sok volt. Egyszerűen azért nem, mert
társadalmilag el voltunk szigetelve. Iparos gyerekek voltunk, mégpedig egy szegény
kisiparos gyermekei. Társaink szülei a környéken mind jobb módú iparosok,
kereskedők voltak, vagy ők is szegénységüket takargatva visszavonultan éltek.
Nem tartottak zsúrokat, nem utazgattak, ruházatuk, játékaik is egyszerűek
voltak, vagy sokszor nem is voltak. A néhány úri gyerek (az is az úri osztály
lerobbant, szegényebb rétegéből) egymás között barátkozott, egymást látogatta,
játszani, uzsonnára jártak egymáshoz. Szüleik is ráértek egymást látogatni. Az
óvodai közös foglalkozások egy kicsit feloldották ezt a társadalmi
elkülönültséget, de általában a futkározás és beszélgetések idejére a
gyermekcsoportok a vagyoni helyzetük szerint váltak szét. Ez a barátságok és
ismeretségi körök alapján spontán alakult ki, bár a gyerekek hajlamosak voltak
ezeken a korlátokon túltenni magukat, és alakultak barátságok igen eltérő
társadalmi osztályokhoz tartozó gyermekek között is. Ezek a barátságok azonban
rövid életűek voltak, a szülők mindkét oldalról igyekeztek gyorsan elvonni a
gyermekeket ettől a "méltatlan" kapcsolattól. Mi gyerekek gyorsan megtanultuk,
hol a társadalmi helyünk, és bár éreztünk bizonyos fokú irigységet, vágyakozást,
vonzalmat a másik iránt, de békésen megvoltunk a magunk szerepében, a szüleink
által diktált viselkedési formákban.
Húgomról
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
(Csukamáj-olaj - Szobatisztaság - Bili -
Betegségek -)
Rózsi húgom 1934-ben született.
Zsuzsi húgom hírtelen és
igen korai halála után már nagyon várták szüleim az érkezését. Mivel Borbála
napon született, édesapám még nagylány korában is Bogyinak becézte. Nagyon jól
megvoltunk egymással, a három éves korkülönbség bennem nem irigységet, vagy
féltékenységet váltott ki, hanem egy óvó, segítő testvér gondoskodását. Ez a
pártfogó magatartás megmaradt bennem egészen kamaszkoromig.
 
Édesapámmal
és húgommal egy vásári fotón, és húgom
|
Kishúgomról a legrégibb emlékem a görbe lába. Szinte teljesen "O" alakban
görbültek a piciny gyermek gyenge lábai a D-vitamin hiánya miatt. Ő is kapott volna
csukamáj
olajat a Stefániában -- mint évekkel korábban én is -- csakhogy ő nem szerette
ezt a szerintem kitűnő ízű gyógyszert. Hatalmas
küzdelmek, prüszkölés, öklendezés volt a beadási kísérletek eredménye. Persze,
idővel a csontjai megerősödtek, és szép formás lábakkal rendelkező kis hölgy
lett belőle, ezt a mellékelt képekről is meg lehet állapítani. A görbe lába a
futkosásban egyáltalán nem akadályozta, mint ahogy annak idején én is vígan
szaladgáltam az otrombán karika lábaimmal, anélkül, hogy összeakadtak volna.
 Egy
bili és boldog "trónolás" |
A húgomnál is lassan ment a szobatisztaságra szoktatás, bár különösebb konfliktusok nélkül. Pontosabban a gondot egészen más jelentette. Nem nagyon kellett erőltetni
ugyanis a
bilin
ülést, szívesen és soká ült rajta, ám nagyon gyakran eredmény nélkül. "Trónolás"
közben játszadozott, sőt közlekedett. Mesterien és gyorsan haladt az éjjelit
riszálva. Emiatt aztán sokszor kikapott, különösen amikor a
műhelyben jelent meg az egyfülűn utazva, egy vevő -- vagy ahogy mi mondtuk, egy
"kuncsaft" -- jelenlétében. Már pedig ő aztán szerette a nyilvános szereplést,
még ilyen intim körülmények közt is. A vevők általában kedves helyzetnek
találták a megjelenését (azt nem tudom, hogy magukban mit gondoltak), de a
szüleim rendkívül rossz néven vették. Édesapámtól emiatt Rózsi többször is nagyon
kikapott.
 
Konflis,
az egykori "taxi" pótlék |
Rózsi húgom gyakran volt beteg. Szinte több időt
töltött betegen otthon, mint az óvodában. Élénk emléket
hagyott bennem, hogy húgom egy karácsony alkalmával a karácsonyfa alatt feküdt
nagyon betegen. Családunkban a betegség komoly csapás volt, mert
betegbiztosításunk nem lévén, csak magán úton hívhattunk orvost, akinek a
honoráriuma tekintélyes volt. Persze, amikor a helyzet nagyon komoly volt,
kellett orvost hívnunk. Volt
egy ismerős orvos a Mészáros utcában, aki a házba egy lakóhoz rendszeresen járt.
Nem volt a szüleim barátja, de igen jóakaratú volt hozzájuk. Valószínűleg azért,
mert szüleim gyakran segítőkészen segítették azt a bizonyos lakót, ha gyorsan
kellett gyógyszert hozni a patikából, vagy valami más szükséges segítség
adódott. Időnként ezt a doktort hívták szüleim, de mindég csak halaszthatatlan
baj esetén. Egyszer egy új cipőt kellett édesapámnak készítenie a honorárium
ellenében, a cipő költsége azonban teljes anyagi csődöt jelentett számunkra. A
doktor igen jómódú, valószínűleg neves orvosprofesszor volt. Mindig konflis
kocsival hozatta magát, ha a házba jött, és ez nekünk gyerekeknek nagy élmény
volt. Ismerkedhettünk a lovakkal, néha még meg is simogathattuk őket. A 30-as évek közepéig taxi helyett a
fiáker, vagy konflis volt az egyéni szállítóeszköz. Számomra a kocsi mindég
rejtegetett néhány technikai problémát is, amit a kocsissal igyekeztem lehetőleg
alaposan
megbeszélni. Érdeklődésemet többnyire szívesen fogadták, és általában bőséges
felvilágosítást kaptam ezektől az egyébként nem túl sokra becsült
dolgozófajtától. Tény, hogy sok közülük megérdemelte a "kocsis" jelzőt, minden
pejoratív súlyával együtt, de gyerekkel szemben (különösen ha megbecsülő
érdeklődést tapasztaltak) általában bőséges felvilágosítással szolgáltak.
Óvodába jár a húgom
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
(Szegénységi bizonyítvány - )
 
Családi
kép a műhely előtt (a sámlin űlő Simonnénivel), és a kertészetben pihenés
|
Az óvodai tanulás azt eredményezte Rózsinál, hogy egyre másra hordta haza a
legkülönbözőbb fertőző betegséget. A betegségek sora igen változatos volt:
kanyaró, skarlát, diftéria, hasmenés és még ki tudja mi minden. Természetesen én
azonnal megkaptam tőle minden nyavalyát, ami fertőzéssel terjedhet. Szegény
szüleimnek jócskán kijutott a kúrálásból, az aggodalomból, de a
gyógyszerköltségekből is. Ekkoriban már állandó volt édesanyám látogatása az
elöljáróságon, szinte folyamatosan kérték az úgy nevezett "szegénységi
bizonyítványt", ami azt igazolta, hogy jövedelmük nem elegendő a család
ellátására. Tulajdonképpen húgomnak az óvoda látogatása is ennek a nem túl
büszkeségre ösztönző okiratnak volt köszönhető. De hát ilyen a szegénység. A
cipőjavítás egyre kevesebb volt, új cipő készítés alig-alig adódott, mi
gyermekek pedig már ketten voltunk. Ha édesapa kapott volna új lábbelire
megrendelést, az adott volna tisztességes bevételt. Gyakori látogatónk volt a
végrehajtó is, mert édesapám nem tudta befizetni az adóját időre. Hol az ágyat, hol az
asztalt foglalta le a végrehajtó szüleim nagy bánatára. Szerencsére mindég sikerült a
tartozást aránylag hamar megfizetni, így a lefoglalt bútor megmenekült, de a késedelmi kamatokkal meg az új befizetési
kötelezettséggel már ismét restanciában voltunk. Egy idő után, a szegénység
szorítása és a betegségek súlya alatt már
Rózsi sem járt tovább az óvodába. Pótolta az utca másik oldalán, a kertészetben tölthető idő.
"Gyermekszobáink"
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
(Utcagyerek - Kertészet - Erődépítés - Öserdő -
Balogh-villa - Pisztoly - Pofon - Rendőr - Házmesterlakás - Rét -
Németvölgyi árok -)
Persze a szó szoros értelmében nem volt gyermekszobánk. Amiről itt beszélek, az
a gyermekszoba pótléka volt, és tulajdonképpen egy félig "utcagyerek" (ez én
vagyok) szellemi-lelki fejlődésének vázlata. Nem voltam a szó valódi, mostani értelmében
vett
utcagyerek. Akkoriban az utcagyerek tolvajt, csavargót jelentett. Állandó és szigorú ellenőrzés alatt nőttem fel, szüleim gondosan
megválogatták a játszótársaimat, a pajtásaimat. A maguk részéről megpróbálták
biztosítani számunkra a gondtalan játszás biztonságos feltételeit. Ez a
műhely-lakásban nem volt lehetséges az igen szűkös hely miatt, még akkor sem,
amikor -- a növekedésünk és számbeli gyarapodásunk okán -- a helyiség háromnegyedét választották
már le lakás céljára egy spanyolfallal.
Kénytelenek voltak az utca felé terjeszkedni, vagyis mi gyermekek az utcára
kerültünk. De ez az akkori forgalmi viszonyok
között nem is jelentett különösebb problémát. Csak nagy ritkán döcögött arra
egy-egy lovas kocsi, autó pedig abban az időben felénk nagy ritkaság számba
ment. A forgalom csak a harmincas évek vége felé kezdett valamelyest növekedni,
akkoriban szűnt meg az utcánk kisvárosias jellege. Itt azonban még csak 1934-35
környékén járunk.
Természetesen rossz idő esetén, vagy télen beszorultunk a szűk helyre, de
egyébként az utcán volt mód a jó levegő és gondtalan játék együttes élvezetére.
Egy ideig a műhely kirakata előtt lehettem, kis összehajtható széken, vagy
sámlin ültem a
hokedli mint "asztal" mellett.
Szerettem az ajtónk
előtt hokedlin játszani. Nem nagyon igényeltem nagyobb mozgásteret. Időnként
figyeltem az utca eseményeit -- mert ott mindég történt valami -- de általában a
hokedlin rajzolgattam, vagy egy játékommal álmodoztam. Kevés játékom volt, azok
is általában sérültek, de a lényeg a hozzájuk tartozó terv, elképzelt esemény
volt. Csodálatos történetek kerekedtek ki egy roncs autó, hajó, vagy
repülőtologatása, emelgetése közben. Nagy utazások, fantasztikus kalandok. A
fantáziám ismeretlen, új világokba repített, színes környezettel vett körül.
Elképzelt hegyek, völgyek, tavak, rétek váltakoztak, teltek meg ismeretlen
szerkentyűkkel, néha szörnyekkel, de gyakran haverokkal, tündérekkel. Ám Szabó
méltóságos asszony, szigorú háziasszonyunk
megtiltotta a tartós ott tartózkodást, talán a ház összképét rontottam. Mivel
lassanként már fel is cseperedtem, szüleim tágabb gyeplőre engedhettek.
Gyakran ültettek át szüleim ezentúl az utca túloldalára, szemben az üzlethelyiséggel.
Így édesapám a "pangli" mellől mindég láthatott, de édesanyám is a kirakat
üvegén keresztül szemmel tarthatott. Szerettem ott ücsörögni, mert a kanyarodó utcát
is jobban
átláthattam, a gyalogos forgalom pedig ezen az oldalon igen ritka volt. (No meg
aztán az eltávolodásnak is volt valami varázsa, kezdtem nagyfiúnak érezni
magamat:) Kedvenc
tanyám volt a Dusovskyék villája sarkánál, a hatalmas jegenyenyárfa alatt, vagy
szemben velünk a kertészet kapujánál. Néha a kertészetben is pihenhettünk,
amikor a kertészet nem üzemelt, és új bérlő még nem jelentkezett. Ilyenkor a
tulajdonos bácsi megengedte a kertészet utca felöli részének használatát. A kert
kapujának a közelében. egy hatalmas cseresznyefa alatt kialakult kis
tisztáson játszhattam egy pokrócon. Ebben a kertészetben élveztem a játékot.
Emlékszem, talán négy-öt éves lehettem, ekkoriban alakult ki bennem egy hatalmas
vágyakozás az erődépítésre. Kis lapátommal gödröt mélyítettem a kertészet lazára
művelt kiváló talajába. A kiásott földet körbe, de elsősorban az utca felől egy
talán fél méter magas fallá igyekeztem paskolni. Így egy jól körülhatárolt
birodalmat nyertem, egy picinyke, talán egy négyzetméteres szoba vázlatát,
aminek nem volt ugyan teteje, sem padlója, sőt még a kert felőli fal se
létezett, viszont az én jelképes birodalmam volt, és jól
elhatárolt az emberek tekintetétől (már nem emlékszem, de talán szüleim figyelő
tekintetétől is). Én viszont éberen szemmel tarthattam, de figyeltem is a kinti
világot, az utca forgalmát, az embereket. Egy jókora üvegcserépből még ablakot is építettem az
"erőd" falába. Sajnos ez a kertészetes kempingezés roppant időszakos volt,
teljesen rendszertelenül vették bérbe a telket bérlők, de akkor zöldség vagy
virágkertészet lett, és nekünk azokban az években nem lehetett belépni a kapun.
Időnként tehát a
kertészetben kempingezhettünk. Amikor nem volt bérlője a kertészetnek, akkor
általában a tulajdonos megengedte a kertészet használatát. Kárt nem okoztunk,
rendszerint a kert első részében játszottunk, ott is a bejárat közelében álló
nagy, öreg cseresznyefa alatt. Ezen a részen volt egy kis füvesen hagyott
terület, a kertészet kocsi-beállónak használta. Itt kellemes illatú, magas
fűben, leterített pokrócon szoktunk üldögélni, játszani. Ez a kontaktus a
természettel, folyamatosan ébren tartotta a természet iránti szeretetet bennem
és testvéreimben is. Sokszor lelopakodtunk a kert végébe. Ott igazából csak egy
bokros, bozótos kis vadont találtunk. Valamikor ott volt egy kis árok, amely eső
után a
Márvány utca felé vitte el a környék csapadékának vizét. A harmincas években ez
az árok már vizet sem kapott -- a csatornák elvezették a vizet --, a Márvány
utca felé is lezárta a völgyet az Ugócsa utcai mozi, az ASTRA épülete, de itt a kert
végében megmaradt a feltöltetlen töbör szerű mélyedés, sok csalánnal, néhány
bokorral, sűrű bozóttal. Nem volt különösebben érdekes ez a gödör, de néha
meglátogattuk, és mindég nyújtott valami felfedezni valót, egy-egy bogarat,
virágot. Számomra az őserdő különlegessége volt ez a
tenyérnyi vadon.
Lassan én is növekedtem, megbízhatóbbá váltam és akkor új játszóteret kaptam. A
Balogh-villa kertjének volt egy támfal-lábazata, egy kb. másfél méternyi magasságú támfal volt a
kert alsó végénél. Mivel
az utcánk lejtős volt, a villa részére a támfal mögötti feltöltéssel
biztosíthatták a sík terepet. (Nincs képem erről a támfalról, de hasonló
támfalakat és védő lomb együttest mutatok a mellékelt képeken.
hasonló volt némiképp az én birodalmam is.) A támfal alja még egy huszonöt-harminc centis külön
lábazatot is kapott, talán egykor, a villa építése előtt az tartotta a telek
rézsűjét. A szemközti oldal járdája ugyanis három sávra tagolódott. Az úttest
melletti rész földes, füves sáv volt, csaknem egy méter széles. Ezen a sávon
valamikor fasor állt. Az én kisgyermekkoromban már csak itt-ott állt fa, csak
egy füves-gazos sáv volt, viszont ezen a részen álltak a gázlámpák, majd később
a közvilágítás vas tartóoszlopai.. A kerítések felöli oldalon szintén földsáv
húzódott, mintegy harminc-negyven centi széles. A középső részen nagy
bazaltkockák voltak lerakva. Ez volt a sármentes járdafelület. A járdafelület
mellett a csupasz földsáv helyett egy kb. harminc centi magas nagy
bazaltkockákból alakított lépcsőszerű párkány alakult ki, ezen a sávon volt egy széles, kb. huszonöt centinyi kopár földsáv. Erre a
jócskán elmosott, megsüllyedt földsávra szereztem én homokot, és máris kész volt
az én homokozóm. A kerítés felől hatalmas orgonabokor borult erre
párkányvégződésre, mint egy kunyhó. Itt ebben az intim szögletben nagyon
szerettem üldögélni, homokozni, játszani.
Egyszer volt egy pisztolyom. Papírszalag közé fogott durranó töltettel hosszú
sorozatokat lehetett vele eldurrogtatni. Nekem ez csak néha-néha sikerült,
ugyanis csak nagy ritkán kaptam pénzt a szalagra, többnyire üresen csattogtattam
a fegyvert, hozzáképzelve a durrogást. Büszke voltam erre a kincsre, élvezettel csattogtattam, gyermeki fantáziával nagy
kalandokba keveredtem, például
a Balogh-villa kerítésének résén át "vadásztam". Nem sokáig tartott
kalandom. Váratlanul egy
mérges ember ember kijött a kertből és pofon vágott. Éktelenül kiabált hogy ne
dobáljak többet, mert akkor mi lesz..., mit csinál velem... Igazságtalan volt, hiszen egyáltalán nem
dobáltam, de ezt hiába mondtam neki és az igazságtalan pofon igencsak fájt. Nem testileg, hanem
inkább a
lelkemnek. Otthon nem mertem szólni -- ugyanis éreztem, hogy a
pisztolycsattogtatás biztosan idegesítette a kert dühös dolgozóját, meg aztán lehet, hogy suhancok
tényleg dobáltak rá. De az igazságtalan pofon akkor is aránytalan és megalázó
volt. Naiv fejjel a Gyermekvédő Ligán törtem a fejem. Jó lett volna
feljelenteni, ám a leghalványabb elképzelésem se volt a feljelentés mikéntjéről.
Csak biztosan tudtam egy ilyen Liga létezéséről. Fogalmam se volt a Liga
szerepéről. Az ugyanis az árva, utcára került gyermekek intézetbe helyezését,
állami gondozását intézte. Mart a bosszúállás gondolata. Ez ellen
az ember ellen sokféle merényletet terveztem, pisztollyal, puskával, bombával,
meg még ki emlékezhet rá, hányféle más kegyetlen módon.
 Így
nézett ki egy rendőr akkoriban
|
Szívesen
egy hatalmas fához kötöttem volna, haditáncot járva táncoltam volna körül. Az elégtétel
számomra egész véletlenül, teljesen más formában következett be. Óriási
ribilliót jelentett a csendes, nyugodt utcánk lakói számára egy utcai verekedés,
aminek ez az ember volt a támadója. Valószínűleg iszákos lehetett az illető, az
okra sem emlékszem, sőt a verekedésnek se voltam tanúja. Én már csak az
intézkedő rendőr jegyzetelésére szaladtam elő valahonnan, és álltam be a
bámészkodók gyűrűjébe. A rendőr végül szíjra fűzve vitte el a még mindig dühöngő
embert. Nagy kárörömet éreztünk mi nézők. Én személyes elégtételnek éreztem az
előállítását, a környék lakói pedig a békés hétköznapok helyreállását, a rend és
nyugalom biztosításának örültek. Megerősödött bennem a rendőrségbe vetett
bizalmam. A régi emlék -- kisgyermeki elveszésem és az akkori rendőr értetlensége --
átszíneződött, éreztem a rend őreinek fontosságát, szükségességüket a társadalom
nyugalmának és biztonságának védelmében.
Egyes időszakokban szüleim elvállalták az épületünk házmesteri teendőit.
Házmesterlakásként a kapu alatti kis ablaktalan szoba járt mint természetbeni
szolgáltatás. Ez óriási segítség volt nekünk a műhelybeli szorultságunk
könnyítésére. A műhely zsúfoltsága után itt szabadabban tudtunk játszani, később
tanulni. Szerettem ezt a levegőtlen kis kuckót, ami alig volt tíz
négyzetméternyi, de csöndes volt, és egy asztalos, egy ágyas, egy székes szolid
berendezettségével határozottan tágas volt számomra.
Vasárnap délutánonként a család rendszeresen kijárt a Németvölgyi
Temető mellé a rétre játszani, de néha még még hétköznap is kimentünk
édesanyámmal és húgommal. A rét közepén, hatalmas lapulevelek és egy bokor
társaságában szüleim berendeztek nekünk egy kis homokozót. Ez egy kis gödör
volt, amibe valamelyik építkezésről bányahomokot vitt édesapám. Húgommal nagyon
szerettünk itt homokozni, futkostunk a réten. A rét mellett akkor még fedetlenül
folyt a Németvölgyi árok, benne a Farkasrétről és a Mártonhegyről eredő satnya
erecske vize folydogált. Sajnos a homokunkat a környékbeli
fiúk rendszeresen szétszórták, vagy bepiszkolták, hiszen ők is szerettek
játszani, de máskép, és persze akkor, amikor mi nem voltunk ott. Nagy élmény
volt, amikor az árokba a kis vödrünkben földet hordtunk és azzal építettünk gátat.
Az erecske vize lassanként összegyűlt és
az így felduzzasztott vízbe még bele is feküdtünk. A meleg nyárban nagyon jól
esett a friss patakvízben pancsolni. Hát ami azt illeti, a gátat hamar elmosta a
víz, de a pancsolás kellemes emlék maradt. Egyszer az árok mellett egy
döglött kutyát találtunk. Az ott talált vasakkal gödröt kapartunk és a tetemet
beletakartuk.
Ismerősök iskolás korom előtt
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
(Kissék - Simonék - Temesi Öcsi - Jancsi - Regina
-)
Kissékről
részletesen írtam az előző részben.
Iskolás koromtól kezdve nem emlékszem, hogy Kiss-bácsin kívül a családból mással
találkoztam volna. (korábban néha találkoztam Kiss-nénivel, de se Micire, se A háborúig Kiss-bácsi rendszeresen ellátogatott hozzánk,
elbeszélgetett szüleimmel, mesélt a farkasréti telkükről, később a nyugdíjas
életéről, a családról, aztán valahogy megszakadt a kapcsolatunk vele
Simonék
élete a háború közeledtével megváltozott. Ők a mosókonyhával szemben, a
földszinti lakások és üzletek közös vécéinek előteréből nyíló kicsiny
szobácskában laktak Valószínűleg az óvóhelykészítés
időszakában az ő pincelakásukat is óvóhely céljára kellett átépíteni, ezért
aztán nem maradhattak tovább az épületben. Írtam korábban, hogy telket vettek Pest környékén. Egyszer meglátogattuk
őket, erről a látogatásról a mellékelt képsorozat készült. Vonattal utaztunk az
új lakóhelyükig. Először utaztam vonaton, azóta se felejtettem el a kerekek
egyenletes zakatolását. "Ram-ta-ta-ta" -- hangzott a monoton kattogás.
Unalmamban még zenét is komponáltam a hallott zajra. No nem valami szenzációs
muzsikát, de arra alkalmas volt, hogy az időt ezzel töltsem. A vasútállomástól
hosszú sétával jutottunk el Simonékhoz. Külterületen laktak, ahol már
mezőgazdasági célra hasznosított földek voltak. A földút mellett, kis előkerttel
elválasztott épületük volt. Kicsiny,
egyhelyiséges volt ez a ház. A komfortot a ház előtti vízcsap jelentette, és a
szilárd, téglából épült ház. Boldogok voltak, mert földközelbe kerültek,
számukra a föld birtoklása, a növények művelése minden komfortnál többet
jelentett.
Végeredményben Pesten se volt nagyobb a komfortfokozatuk, talán csak
a lakáson belüli vízcsap volt kényelmesebb és biztonságosabb a Fery Oszkár
utcában. Később lehet hogy
az ő lakhatási feltételeik is javultak, hiszen hozzá lehetett építeni az
épülethez. Dolgos, szorgalmas emberek voltak, a föld elegendő terményt adhatott,
talán még eladásra is jutott. Aztán ővelük is
megszakadt a kapcsolatunk. Szüleimnek nem jelentett különösebb baráti
kapcsolatot a Simonékkal való beszélgetés. Hozzánk képest sokkal egyszerűbb
emberek voltak. Érdekes beszédtémákat lehetett velük megbeszélni, de a kötődés
hozzájuk, úgy érzem, csak édesanya nosztalgiájával kapcsolódott, ezek az emberek
talán valamelyik Tiszaföldvárhoz közeli faluból származhattak. A háború hosszú
időre feledtette a régi jó kapcsolatot. Minket is, de valószínűleg őket is a megélhetés, a túlélés gondjai
kötöttek le, és nem foglalkoztunk már az ilyen múltbeli kapcsolatok felújításával.
 
Temesi
Öcsivel és a Jancsival, valamint húgom az Öcsivel.

 
Két kép a katona-Öcsivel, majd
több mint ötven évvel későbbi képek az Internetről
|
Temesiékről
is írtam már, hogy milyen nagy
barátság volt családjaink között. A Temesi Erzsi nem jelentett igazi barátságot
nekem, egészen más volt a gondolkodásmódja. Az igazi kapcsolatot elsősorban az
Öcsi
jelentette az életünkben. Öcsi -- kora szerint -- csaknem egyidős volt húgommal,
jó játszótárs volt mindkettőnknek. Nagyon sokat volt nálunk, rendszeresen eljött velünk kirándulni, mi
gyerekek szinte mindent alaposan megbeszéltünk, játékokban óriási egyetértés
volt köztünk, testvérként fogadtuk őt be a családunkba. Öcsi rám mint egy apai jóbarátra tekintett fel, erényeimet, de
bűneimet is gondosan másolta. Az a néhány év, amivel idősebb voltam nála, engem
példaképpé emelt az ő szemében. Fiatal emberként később éppen emiatt
szakadt meg a barátságunk. Hibáimat, bűneimet ő megtartotta és tovább
fejlesztette, erényeimet elhanyagolta, elhagyta, mellékesnek értékelte. Néhány
év távlatban, az 1950-es évekre olymértékben eltávolodtunk egymástól, hogy
barátságunkat már nem tudtuk, de nem is akartuk feleleveníteni, bár
megpróbáltuk. Amikor később katonaként ellátogatott hozzánk,
próbáltunk elbeszélgetni, de se a gyermeki emlékeink, se a fiatalemberi világunk
nem adott közös témát. Kapcsolatunk megszakadt.
 Kiránduláson
Jancsival
|
A
negyvenes évek elején néhány
évig a Simonéknál gyakran megfordult, nyaranta náluk nyaralt egy vidéki rokonuk,
egy "Jancsi" nevű, nálam néhány évvel idősebb fiú. Vele is jó barátságban
voltunk, gyakran jött velünk kirándulni. Nem volt jó tanuló, nyers és csúnya
beszédű volt, ezért nem lett sem igazi jó barátom, sem -- akár csak a legkisebb
mértékben is -- példaképem. Persze ez nem akadályozta meg a rossz
tulajdonságainak rám nézve fertőző hatását: sok elitélendőt tanultam tőle.
Sajnálom, hogy édesanyám az ő rossz befolyását nem akadályozta. Talán az öcsém
miatt jobban le volt terhelve, ezért nem figyelt a mi kapcsolatunkra
komolyabban. Szerencsére ahogy a háború egyre súlyosodott, és a front mindjobban
közeledett, Jancsi is egyre ritkábban jött Pestre, és Simonék elköltözésével
Jancsival sem találkoztam többé.
 
 
Regina,
férjével, majd családjával egy kirándulásunkon |
Regina
az Alkotás utcában volt egy nyugállományú katonatisztnél háztartási alkalmazott,
ahogy akkor nevezték cselédlány. Később
a "százados úrnál" házvezetőnő lett. Élte a
maga módján az egyszerű munkás életét, mint ahogy ezt már korábban leírtam
ezekről a szegény sorsú fiatal nőkről. A gazdája cipőinek javítása kapcsán
ismerkedett meg szüleimmel és vált édesanyám nagyon meghitt barátnőjévé. A
kimenői javarészét nálunk töltötte, beszélgettek szüleimmel, de elsősorban
édesanyámmal. Velünk gyerekekkel keveset foglalkozott (bár jó barátságban
voltunk vele, mi gyerekek csak "Radunának" neveztük) javarészt
édesanyával
beszélgettek. Témáik vidámak és érdekesek voltak, szerettük hallgatni jópofa
elbeszéléseit. Gyakran ugrott fel hozzánk vásárlás közben. Vidám kedves hölgy
volt. Később gyakran eljött a vasárnapi kirándulásainkra is. Gazdája halála után
megörökölte a lakást, megházasodott és két gyermekük született. Kapcsolatunk
velük lassan meggyengült. Ahogy a gyermekeik egyre nagyobbak lettek, saját
családi problémáik miatt látogatásaik csökkentek, végül teljesen megszűntek.
Férje, Pista mozdonyvezető volt, és nem igen találta meg szüleimmel a közös
témát, a baráti hangot.
Kisgyermek - Húgom -
Óvodában -
Gyermekszobáink - Ismerősök
-
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Elemista kor)
>>> Tovább >>>
|