(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>    

          Németvölgyi út            Németvölgyi út - Kis bácsiék - Apám apasága - Bölcsődém -

(Németvölgyi út 16 - Kirándulás)

Itt volt első otthonom

A Németvölgyi út 16 számú házban bérelték szüleim az első önálló, közös lakásukat. Ez egy a kapu alatt nyíló szoba-konyhás kis lakás volt az udvar felé. Maga az épület hatalmas, hatemeletes bérpalota volt, L-alakban csaknem a Böszörményi útig terpeszkedett.  Lehet, hogy "vice-", magyarul segéd-házfelügyelőséggel is együtt járt a lakás, egy biztos, hogy nagyon szoros kapcsolatban voltunk a Kiss-ékkel az épület házfelügyelőjével, de erről a viceségről nem emlékszem, hogy szüleim beszéltek volna. Viszont lakásunk volt, saját otthonba térhettem haza és ez volt a lényeg... Rokonok nélkül, de "apuval, anyuval", szeretetben és családi gondoskodásban növekedhettem. Egyébként a vice a házfelügyelő segítője volt, munkamegosztásban segítette a házfelügyelő feladatait (rendszerint az alantasabbakat: lépcsőház- és járdatakarítás, szemetelés). Kissékkel mindég nagyon jó barátságban voltak szüleim, ebből következtetem, hogy nagyon jó munkakapcsolat lehetett szüleim és közöttük.

Hatalmas épület ez a ház, "L" alakban hosszan nyúlik el a Böszörményi út irányába. Akkoriban még javarészt üres telkek voltak körülötte, és a Böszörményi út felől egy több emeletnyi magasságú partoldal aljában egy fuvaros háza és istállója lapult meg. A hátranyúló épületszárnyunk mindkét oldalát keskeny udvar övezte. Az egyik, a Németvölgyi út felől benyúló udvar a tüzelőszállítás érdekében a pincék megközelítésére volt alkalmas, a másik oldalon a keskeny udvar belső udvar volt. A Kiss-ék gyerekeivel ebben a belső védettebb udvarban levegőztünk, a magunk módján játszottunk is.

Környékünk

Vasárnaponként aztán kitárult a világ, rendszeresen feljártunk a Nárcisz útra, egy szép nagy rétre. Akkoriban ez a terület még gyümölcsösökkel és legelőkkel, üde rétekkel várta a sétáló, kiránduló embereket. Csak itt-ott volt egy-egy parasztház, vagy néhány feltolakodó villa. Ez a vidék akkoriban még őrizte a szabad természet csodás hangulatát: virágos réteket, árnyas bokrokat, vízmosásokkal, lapályokkal tarkított szabad természetet. Szüleim szenvedélyesen kirándultak. Mindég kiválasztottak valami szép helyet, ahol egy pokrócot leterítve pihenhettek, napozhattak, ahogy édesapa szerette mondani: "Teleszívhatjuk magunkat friss levegővel", és "Piríthatjuk a fogunkat". Magas fű volt itt a Nárcisz úti réten, és én pöttöm ember, mint egy őserdőben, élvezettel totyogtam ide-oda a nálam jóval magasabb fűben. Szüleim boldogan nézték, amint távolodtam és döntöttem a füvet, amúgy ki sem látszottam belőle. Egyszerre látták, hogy nagyobb szakaszon dőlt le a fű. Persze, hogy megbotlottam és elestem. Lelkendezve futottak oda, nevetve állítottak talpra. Persze a dús puha fűben nem ütöttem meg magam, én is kacagva lelkendeztem, amikor felkaptak és magasba lendítettek. Ekkoriban szerettem meg a természetet. Kisgyermek korom óta sokat, és rendszeresen kirándultunk, Buda szép részeit mint a tenyeremet ismertem meg.

Az önálló lakás természetes igényük volt szüleimnek, de a saját műhely megvalósítása még komolyabb álmuk volt. Szüleim első önállósulási kísérletei voltak ezek, és ebben a Kiss-bácsiék és Német Kálmán is bizonyára sokat segített nekik, mégpedig eredményesen, hiszen rövid idő alatt sikerült mindkettőt, a lakás után a műhelyt is megvalósítaniuk.

            Kis bácsiék            Németvölgyi út - Kis bácsiék - Apám apasága - Bölcsődém -

(Mici - Józsi - Haraptam - Cucli - Szoptatás)

Számomra ismeretlen, hogyan ismerkedtek meg szüleimmel a Kiss-bácsiék. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a felesége, vagy ö, vagy esetleg mindketten Tiszaföldvár környékéről származhattak. Rémlik, mintha beszélgetéseikből gyakran kihallottam volna Cibakháza nevét. Postás és házfelügyelő volt a férfi. Roppant kedves ember volt, mosolygós, jó társalgó. Arca nagyon kedves volt, egy arany foga villant elő beszéd és mosolygás közben az ajkai közül. Összességében igen kellemes társalgó volt. Feleségére csak halványan emlékszem. Amikor mi elköltöztünk a Németvölgyi útról, csak ritkán látogattunk el hozzájuk, de a Kiss-bácsi gyakori, szinte heti látogató volt a műhelyben, és csaknem a háborúig állandó kapcsolatban voltunk vele. A negyvenes években Farkasréten telket vettek kis házzal, és odaköltöztek. Mi a farkasréti telekre nem látogattunk el, de Kiss-bácsi továbbra is rendszeres látogatónk volt.

Hozzám mindég kedves volt Kiss-bácsi. Amíg a Németvölgyi úton laktunk állandó vendég voltam náluk. A nagyobbik gyermeke, Mici, egy négy-ötéves leány szeretett velem játszani, őneki tehát játszótárs voltam. A velem csaknem egykorú fia, Józsi rossz evő volt, ő mellette én evőtárs voltam. Nagy étvággyal és gusztussal ettem, a Pista gyerek pedig miattam volt kénytelen gyorsan enni, nehogy elegyem előle a kaját, no meg talán kedvet is kapott tőlem.

Mesélték, hogy Mici egyszer fölém hajolt játék közben, én meg úgy beleharaptam a hasába, hogy véres nyoma maradt a fogamnak. A Kiss Józsit is véresre haraptam, az ujjába haraptam bele, de ez megbocsátható bűnöm, hiszen a számban nyúlkált, bosszantott. Máskép akkoriban még nem tudtam megmondani neki, hogy hagyjon békén és ne játsszon rajtam orvososdit. A fogaimat igen korán, és nagyon keményen használtam. Nem szerettem például a cumit. A cuclit mindég nagy ívben kiköptem, olyan erővel, hogy messze repült a szerencsétlen. Volt, hogy a szekrény tetejéről kellett előkeresni az "odalőtt" idegcsillapító jószágot. Amikor aztán kibújtak a fogaim, a sípoló gumibabákat, valamint a cumikat megharaptam és kézzel cibálva rendre széttéptem a szegény játékokat. Szüleim csak nehezen tudták elfogadni ezt a beteges szenvedélyemet. Csak lassan szokták meg, hogy én ilyen pusztító emberke vagyok, helyesebb, ha nem kapok gumi játékot, vagy cumit. A szoptatásomat is korán abbahagyta édesanyám, mert őt is haraptam. Ezen egy kicsit megsértődtem, de mivel nem tudtam leszokni a növekvő fogaim használatáról, így aránylag hamar át kellett térnem a szilárdabb ételekre.

            Apám apai keservei            Németvölgyi út - Kis bácsiék - Apám apasága - Bölcsődém -

(Sétálás - Pelenka helyett Friss Újság - Kocsi kereke)

Korabeli babakocsi-modellek

Pünkösdkor elvitt édesapám sétálni... Első pünkösdöm volt. A "sétálásból" annyi igaz, hogy édesapám büszkén tolta a babakocsimat, én pedig csendben feküdtem a kocsi alján. Lehet hogy egy ideig az eget csodáltam, de az is lehet, hogy mélyen aludtam. Nyugalmas kocsikázás ígérkezett. A Németvölgyi úton haladtunk felfelé, a Farkasréti temető felé, és elérkeztünk az 59-es villamos találkozásáig, oda, ahol a villamos nagy ívben a Németvölgyi út mellé kanyarodik, és az úttal párhuzamosan halad. Itt már akkor is magas partfal támasztotta a Németvölgyi utat. Fenn akkor is kényelmes, árnyas padok csábították pihenésre a sétálókat. Édesapa is elővette a Friss Újság pünkösdi, ünnepi számát. Kéjesen adta át magát a hírek gyönyöreinek, amikor én mocorogni kezdtem. Először csak tologatta ide-oda a kocsit, de amikor ez nem használt és én egyre hangosabban kezdtem sírni, abba kellett hagynia az olvasást, ekkor rázogatni kezdett. Semmi eredmény. Egyre vadabbul bömböltem, rugdalództam. Hamar kiderült, hogy tele lett a pelenka. Ilyenkor a klasszikus megoldás roppant egyszerű: tisztába kell tenni a gyermeket. Tisztába ám, de mibe? Tartalék pelenka miért-miért nem, de nem volt a kocsiban. Én kellemetlenül éreztem magam az oda nem való szennyben, vadul fickándoztam és üvöltöttem. Már az elhasznált pelenka nem védte a kocsit, a kocsi huzata is kezdett bűzös sárga kulimásszal szennyeződni, én is a nyakamig be voltam már kenve az undok trutyóval. El tudom képzelni édesapám keserves helyzetét. Szeretett volna megoldást találni, reménytelenül.

Friss Újság -- habár nem pünkösdi, de ilyen volt 

És akkor jött a kényszermegoldás. Édesapám becsavart az újságba, mint egy cipőt szokás, és nagy irammal robogtunk haza, lefelé a Németvölgyi úton. Ez az út most -- érdekes módon -- hosszabb volt valahogy, mint idefelé. Én persze folytattam a ribilliót, se a pelenka, se a tartalma nem nyerte el a tetszésemet, de a papírba csomagolást aztán végkép sérelmes merényletnek találtam. Szegény édesapám otthon kapott mindenfélét édesanyámtól csak dicséretet nem. Engem kimosott édesanyám, a kocsi is alapos tisztogatásban részesült, a huzatok mind szennyesbe mentek, a pünkösdi újság pedig örökös téma maradt az ifjú apa bosszantására (no meg az idősebb apa megfricskázására).

Édesapám sokszor vitt el sétálni, persze kezdetben csak babakocsiban. Egyik ilyen sétánk alkalmával szokás szerint réteket látogattunk, úttalan utakon tolt édesapám és ráadásul még sietett is velem. Nem azért, mert unta már a szabad levegőt, de valahogy gyors haladással mindkettőnknek érdekesebb volt a túra élménye. Mentünk mi füves réten, magas gazban, heppén-huppán, toronyiránt. Egyszer csak észrevette, hogy hiányzik a kocsi egyik kereke. Elvesztettük. De hol? Nem tudta. Egy ideig mindenfelé kereste, eredménytelenül... Élete végéig hallgatta a szemrehányást édesanyámtól, a hiányzó kerék miatt. Figyelmetlenségemet, szórakozottságomat felismerve, már nagyobb koromban is gyakran jutott eszembe ez a régi história - hátha az én "kerekeim" egyike is elveszett kisgyerekkoromban...

            Az én bölcsődém            Németvölgyi út - Kis bácsiék - Apám apasága - Bölcsődém -

(Stefánia - Köldöksérv - Csukamáj-olaj - Szőke haj - Kismacskám)

Zöldkeresztes nővér, jelvénye. Egy köldöksérves sorstársam.

A köldököm miatt is, de a kötelező ellenőrzések miatt is sokat jártunk a Stefánia Anya- és Csecsemővédő intézetbe gondozásra. Köldöksérvem volt, de hamar és műtét nélkül sikerült rendbe hozni. A "Stefánia" egy csecsemő gondozó hálózat volt az egészséges gyermekek érdekében. Nekünk a Krisztina városba kellett járnunk. Egy nagy teremben körben öltöztető pultok voltak, ezeken készítettek elő minket a vizsgálatokhoz. Zöldkeresztes nővérek vizsgáltak meg bennünket sorban, adtak gyógyszert, ha kellett, vagy tanáccsal látták el az anyukákat. Szükség esetén orvos is segített, de ez csak nagyon ritkán volt szükséges. Édesanyám gondosan betartott minden előírást, pontosan megjelentünk minden előírt vizsgálaton. Minden gyermeknek volt egy kiskönyve, abban regisztráltak minden szükségeset. Mikor járkálni kezdtem, észrevették, hogy görbe a lábam. Kezdetben mindég lesték, mikor akad össze. Én szerettem szaladgálni, de sohase akadt össze. Egy következő vizsgálatnál csukamáj-olajat írtak elő. Ott a rendelőben kellett szednem, ezt is a nővérek adták. Nekem módfelett ízlett. Más gyerekek hevesen tiltakoztak, csak keserves küzdelem árán tudták nekik beadni a gyógyszert. Én a többiek adagját is szívesen bevettem volna, emiatt a nővérek nagyon szerettek. Gyorsan kiegyenesedett a lábam, de azért jó ideig kaptam még ezt a kanalas orvosságot.

Amikor még kis ember voltam...

Szép szőke hajam volt ebben az időszakban, amikor áttértem a tipegő életmódra. Mindenki csodált. Az utcán, a gyermekgondozóban mindég találgatták az édesanyák, milyen samponnal moshatják a hajamat a szüleim. Nem akarták hinni, hogy közönséges mosószappannal. A szalmaszőke aranyszint hamar kinőttem, nagyon rövid idő alatt barnává változott a hajam. A legrégebbi képemen már így látszom, bár még meglehetősen világos barna a fejem.

Macska köröm

Amikor még pici tipegő gyermek voltam, és a Németvölgyi úton laktunk, volt egy kismacskám: Matyi. Jól megértettük egymást a kis állattal. Nagyon sokat játszottunk, sőt bújócskáztunk. Persze a macska mindég megtalált. Vidám játékok voltak ezek, boldog sikoltozásokkal. Amikor a macska nagyobb lett és a körmei már élesek voltak, rendszeresen édesanyámhoz vittem. Magamhoz ölelve vittem, mancsát fogtam, és kimeresztett körmeit mutatva: "Matyi körmit le!" mondtam. A macska érdekes módok engedelmesen tűrte, hogy édesanyám ollóval levágja a körmeit. A macskával való játék nem mindig volt finom. Kisgyermekként koordinálatlan mozdulataim voltak. Egyszer például egy fakanállal a szerencsétlen macskára akartam ütni. Hadonászás közben a Matyi helyett nagyot csaptam véletlenül édesapámra. Nagyon fájhatott neki, de engem nem bántott. Ám a fakanalat mérgében kettétörte. Meg voltam szeppenve, és kellő fejmosás volt a sorsom. A macskával nem volt nagy szerencsénk. Kis lakásunkat saját birodalmának tekintette, fölmászott olyan helyekre is, ahova szüleim nem akarták engedni. Több figyelmeztetés után egy alkalommal édesapám a macskát haraggal akarta megcsapni, de -- célt tévesztve -- énrám ütött, méghozzá jó nagyot. Nagyon fájt a csapás, nagyon sírtam. Mérgében édesapám kidobta a macskát. Így ért véget első állatbarátommal való kapcsolatom. Érdekes, hogy felnőtt koromban nem éledt fel bennem a macskák iránti rokonszenv. Sőt... Valami mélyen gyökerező ellenszenv élt bennem, a macskákat szerettem bántani, elzavarni. Kifejezetten zavart, sőt ingerelt a jelenlétük. Szívesen elnéztem a kismacskák bolondos játékát, de a nagyobbakat mindég üldöztem, vagy üldöztem volna (Ugyanis anyósoméknál ezt nem tehettem. Zsuzsi-mama sok macskával vette körül magát, és őrá való tekintettel, kényszerűségből megtűrtem macskákat a közelemben. Néhányszor azonban mégis megbántottam Zsuzsi-mamát ösztönös macskaellenességemmel).

Németvölgyi út - Kis bácsiék - Apám apasága - Bölcsődém -

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>