Rieth József
Gyermekkorom
- Kisbabakorom
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Kisgyermekkor)
<<<
Vissza
Tovább >>>
Németvölgyi út
Németvölgyi út -
Kis bácsiék - Apám
apasága -
Bölcsődém -
(Németvölgyi út 16 - Kirándulás)
|
  Itt
volt első otthonom
|
A
Németvölgyi út 16 számú házban bérelték szüleim az első önálló, közös lakásukat.
Ez egy a kapu alatt nyíló szoba-konyhás kis lakás volt az udvar felé. Maga az
épület hatalmas, hatemeletes bérpalota volt, L-alakban csaknem a Böszörményi
útig terpeszkedett. Lehet, hogy "vice-", magyarul segéd-házfelügyelőséggel is
együtt járt a lakás, egy biztos, hogy nagyon szoros kapcsolatban voltunk a
Kiss-ékkel az épület házfelügyelőjével, de erről a viceségről nem emlékszem, hogy szüleim
beszéltek volna. Viszont lakásunk volt, saját otthonba térhettem haza és ez volt a lényeg...
Rokonok nélkül, de "apuval, anyuval", szeretetben és családi gondoskodásban
növekedhettem. Egyébként a vice a házfelügyelő segítője volt, munkamegosztásban
segítette a házfelügyelő feladatait (rendszerint az alantasabbakat: lépcsőház-
és járdatakarítás, szemetelés). Kissékkel
mindég nagyon jó barátságban voltak szüleim, ebből következtetem, hogy nagyon jó
munkakapcsolat lehetett szüleim és közöttük.
Hatalmas épület ez a ház, "L" alakban hosszan
nyúlik el a Böszörményi út irányába. Akkoriban még javarészt üres telkek voltak
körülötte, és a Böszörményi út felől egy több emeletnyi magasságú partoldal aljában egy fuvaros
háza és istállója lapult meg. A hátranyúló épületszárnyunk mindkét oldalát keskeny udvar övezte. Az egyik,
a Németvölgyi út felől benyúló udvar
a tüzelőszállítás érdekében a pincék megközelítésére volt alkalmas, a másik
oldalon a keskeny udvar belső udvar volt. A Kiss-ék gyerekeivel ebben a belső védettebb
udvarban levegőztünk, a magunk módján játszottunk is.
|
Környékünk
|
Vasárnaponként aztán kitárult a világ, rendszeresen
feljártunk a Nárcisz útra, egy szép nagy rétre. Akkoriban ez a terület még
gyümölcsösökkel és legelőkkel, üde rétekkel várta a sétáló, kiránduló embereket.
Csak itt-ott volt egy-egy parasztház, vagy néhány feltolakodó villa. Ez a vidék
akkoriban még őrizte a szabad természet csodás hangulatát: virágos réteket,
árnyas bokrokat, vízmosásokkal, lapályokkal tarkított szabad természetet. Szüleim szenvedélyesen
kirándultak. Mindég kiválasztottak valami szép helyet, ahol egy pokrócot
leterítve pihenhettek, napozhattak, ahogy édesapa szerette mondani:
"Teleszívhatjuk magunkat friss levegővel", és "Piríthatjuk a fogunkat". Magas fű
volt itt a Nárcisz úti réten, és én pöttöm ember, mint egy őserdőben, élvezettel
totyogtam ide-oda a nálam jóval magasabb fűben. Szüleim boldogan nézték, amint
távolodtam és döntöttem a füvet, amúgy ki sem látszottam belőle. Egyszerre
látták, hogy nagyobb szakaszon dőlt le a fű. Persze, hogy megbotlottam és
elestem. Lelkendezve futottak oda, nevetve állítottak talpra. Persze a dús puha
fűben nem ütöttem meg magam, én is kacagva lelkendeztem, amikor felkaptak és
magasba lendítettek. Ekkoriban szerettem meg a természetet. Kisgyermek korom óta
sokat, és rendszeresen kirándultunk, Buda szép részeit mint a tenyeremet
ismertem meg.
Az önálló lakás természetes igényük volt szüleimnek, de a saját műhely
megvalósítása még komolyabb álmuk volt. Szüleim
első önállósulási kísérletei voltak ezek, és ebben a Kiss-bácsiék és Német
Kálmán is bizonyára sokat segített nekik, mégpedig eredményesen, hiszen rövid
idő alatt sikerült mindkettőt, a lakás után a műhelyt is megvalósítaniuk.
Kis bácsiék
Németvölgyi út -
Kis bácsiék - Apám
apasága -
Bölcsődém -
(Mici - Józsi - Haraptam - Cucli - Szoptatás)
Számomra ismeretlen, hogyan ismerkedtek meg szüleimmel a Kiss-bácsiék. Nagyon
valószínűnek tartom, hogy a felesége, vagy ö, vagy esetleg mindketten
Tiszaföldvár környékéről származhattak. Rémlik, mintha beszélgetéseikből gyakran
kihallottam volna Cibakháza nevét. Postás és
házfelügyelő volt a férfi. Roppant kedves ember volt, mosolygós, jó társalgó.
Arca nagyon kedves volt, egy arany foga villant elő beszéd és mosolygás közben
az ajkai közül. Összességében igen kellemes társalgó volt. Feleségére csak
halványan emlékszem. Amikor mi elköltöztünk a Németvölgyi útról, csak ritkán
látogattunk el hozzájuk, de a Kiss-bácsi gyakori, szinte heti látogató volt a
műhelyben, és csaknem a háborúig állandó kapcsolatban voltunk vele. A negyvenes
években Farkasréten telket vettek kis házzal, és odaköltöztek. Mi a farkasréti
telekre nem
látogattunk el, de Kiss-bácsi továbbra is rendszeres látogatónk volt.
Hozzám mindég kedves volt Kiss-bácsi. Amíg a
Németvölgyi úton laktunk állandó vendég voltam náluk. A nagyobbik gyermeke,
Mici,
egy négy-ötéves leány szeretett velem játszani, őneki tehát játszótárs voltam. A
velem csaknem egykorú fia, Józsi rossz evő volt, ő mellette én evőtárs voltam.
Nagy étvággyal és gusztussal ettem, a Pista gyerek pedig miattam volt kénytelen
gyorsan enni, nehogy elegyem előle a kaját, no meg talán kedvet is kapott tőlem.
|
 |
Mesélték, hogy Mici egyszer fölém hajolt játék
közben, én meg úgy beleharaptam a hasába, hogy véres nyoma maradt a fogamnak. A
Kiss Józsit is véresre haraptam, az ujjába haraptam bele, de ez
megbocsátható bűnöm, hiszen a számban nyúlkált, bosszantott. Máskép akkoriban
még nem tudtam megmondani neki, hogy hagyjon békén és ne játsszon rajtam
orvososdit. A fogaimat igen korán, és
nagyon keményen használtam.
Nem szerettem például a cumit. A cuclit mindég nagy ívben kiköptem,
olyan erővel, hogy messze repült a szerencsétlen. Volt, hogy a szekrény tetejéről kellett előkeresni az "odalőtt" idegcsillapító
jószágot. Amikor aztán kibújtak a
fogaim, a sípoló gumibabákat, valamint a cumikat megharaptam és kézzel cibálva rendre széttéptem
a szegény játékokat. Szüleim csak nehezen tudták elfogadni ezt a beteges
szenvedélyemet. Csak lassan szokták meg, hogy én ilyen pusztító emberke vagyok,
helyesebb, ha nem kapok gumi játékot, vagy cumit. A szoptatásomat is korán
abbahagyta édesanyám, mert őt is haraptam. Ezen egy kicsit megsértődtem, de
mivel nem tudtam leszokni a növekvő fogaim használatáról, így aránylag hamar át
kellett térnem a szilárdabb ételekre.
Apám apai keservei
Németvölgyi út -
Kis bácsiék - Apám
apasága -
Bölcsődém -
(Sétálás - Pelenka helyett Friss Újság - Kocsi
kereke)
|
 Korabeli
babakocsi-modellek
|
Pünkösdkor elvitt édesapám sétálni... Első pünkösdöm volt. A
"sétálásból" annyi
igaz, hogy édesapám büszkén tolta a babakocsimat, én pedig csendben feküdtem a
kocsi alján. Lehet hogy egy ideig az eget csodáltam, de az is lehet, hogy mélyen
aludtam. Nyugalmas kocsikázás ígérkezett. A Németvölgyi úton haladtunk felfelé,
a Farkasréti temető felé,
és elérkeztünk az 59-es villamos találkozásáig, oda, ahol a villamos nagy ívben
a Németvölgyi út mellé kanyarodik, és az úttal párhuzamosan halad. Itt már akkor is magas
partfal támasztotta a Németvölgyi utat. Fenn akkor is kényelmes, árnyas padok
csábították pihenésre a sétálókat. Édesapa is elővette a Friss Újság pünkösdi,
ünnepi számát. Kéjesen adta át magát a hírek gyönyöreinek, amikor én mocorogni
kezdtem. Először csak tologatta ide-oda a kocsit, de amikor ez nem használt és
én egyre hangosabban kezdtem sírni, abba kellett hagynia az olvasást, ekkor
rázogatni kezdett. Semmi eredmény. Egyre vadabbul bömböltem, rugdalództam. Hamar
kiderült, hogy tele lett a pelenka. Ilyenkor a klasszikus megoldás roppant
egyszerű: tisztába kell tenni a gyermeket. Tisztába ám, de mibe? Tartalék
pelenka miért-miért nem, de nem volt a kocsiban. Én kellemetlenül éreztem magam
az oda nem való szennyben, vadul fickándoztam és üvöltöttem. Már az elhasznált
pelenka nem védte a kocsit, a kocsi huzata is kezdett bűzös sárga kulimásszal
szennyeződni, én is a nyakamig be voltam már kenve az undok trutyóval. El tudom
képzelni édesapám keserves helyzetét. Szeretett volna megoldást találni,
reménytelenül.
|
 Friss
Újság -- habár nem pünkösdi, de ilyen volt
|
És akkor jött a kényszermegoldás. Édesapám becsavart az újságba, mint egy
cipőt szokás, és nagy irammal robogtunk haza, lefelé a Németvölgyi úton. Ez az út
most -- érdekes módon --
hosszabb volt valahogy, mint idefelé. Én persze folytattam a ribilliót, se a
pelenka, se a tartalma nem nyerte el a tetszésemet, de a papírba csomagolást
aztán végkép sérelmes merényletnek találtam. Szegény édesapám otthon kapott
mindenfélét édesanyámtól csak dicséretet nem. Engem kimosott édesanyám, a kocsi
is alapos tisztogatásban részesült, a huzatok mind szennyesbe mentek, a pünkösdi
újság pedig örökös téma maradt az ifjú apa bosszantására (no meg az idősebb apa
megfricskázására).
Édesapám sokszor vitt el sétálni, persze kezdetben
csak babakocsiban. Egyik ilyen sétánk alkalmával szokás szerint réteket
látogattunk, úttalan utakon tolt édesapám
és ráadásul még sietett is velem. Nem azért, mert unta már a szabad levegőt, de
valahogy gyors haladással mindkettőnknek érdekesebb volt a túra élménye. Mentünk
mi füves réten, magas gazban, heppén-huppán, toronyiránt. Egyszer csak
észrevette, hogy hiányzik a kocsi egyik kereke. Elvesztettük. De hol? Nem tudta.
Egy ideig mindenfelé kereste, eredménytelenül...
Élete végéig hallgatta a szemrehányást édesanyámtól, a hiányzó kerék miatt.
Figyelmetlenségemet, szórakozottságomat felismerve, már nagyobb koromban is gyakran jutott eszembe ez
a régi história - hátha az én "kerekeim" egyike is elveszett kisgyerekkoromban...
Az én bölcsődém
Németvölgyi út -
Kis bácsiék - Apám
apasága -
Bölcsődém -
(Stefánia - Köldöksérv - Csukamáj-olaj - Szőke
haj - Kismacskám)
|
    
Zöldkeresztes
nővér, jelvénye. Egy köldöksérves sorstársam.
|
A köldököm miatt is, de a kötelező ellenőrzések
miatt is sokat jártunk a
Stefánia Anya- és Csecsemővédő intézetbe gondozásra.
Köldöksérvem volt, de hamar és műtét
nélkül sikerült rendbe hozni.
A "Stefánia" egy csecsemő gondozó hálózat volt az egészséges gyermekek
érdekében. Nekünk a Krisztina városba kellett járnunk. Egy nagy teremben körben
öltöztető pultok voltak, ezeken készítettek elő minket a vizsgálatokhoz.
Zöldkeresztes nővérek vizsgáltak meg bennünket sorban, adtak gyógyszert, ha
kellett, vagy tanáccsal látták el az anyukákat. Szükség esetén orvos is
segített, de ez csak nagyon ritkán volt szükséges.
Édesanyám gondosan betartott minden előírást, pontosan megjelentünk minden
előírt vizsgálaton. Minden gyermeknek volt egy kiskönyve, abban regisztráltak
minden szükségeset. Mikor járkálni kezdtem, észrevették, hogy görbe a lábam.
Kezdetben mindég lesték, mikor akad össze.
Én szerettem szaladgálni, de sohase akadt össze. Egy következő vizsgálatnál
csukamáj-olajat írtak elő. Ott a rendelőben kellett szednem, ezt is a
nővérek adták. Nekem módfelett ízlett. Más gyerekek hevesen tiltakoztak, csak keserves
küzdelem árán tudták nekik beadni a gyógyszert. Én a többiek adagját is szívesen bevettem volna,
emiatt a nővérek nagyon szerettek. Gyorsan kiegyenesedett a lábam, de azért jó
ideig kaptam még ezt a kanalas orvosságot.
|
 Amikor
még kis ember voltam... |
Szép
szőke hajam volt ebben az időszakban, amikor
áttértem a tipegő életmódra. Mindenki csodált. Az utcán, a gyermekgondozóban
mindég találgatták
az édesanyák, milyen samponnal moshatják a hajamat a szüleim. Nem akarták hinni, hogy közönséges
mosószappannal. A szalmaszőke aranyszint hamar kinőttem, nagyon rövid idő alatt
barnává változott a hajam. A legrégebbi képemen
már így látszom, bár még meglehetősen világos barna a fejem.
|
 Macska
köröm
|
Amikor még pici tipegő gyermek voltam, és a
Németvölgyi úton laktunk, volt egy kismacskám: Matyi. Jól megértettük egymást a
kis állattal. Nagyon sokat
játszottunk, sőt bújócskáztunk. Persze a macska mindég megtalált. Vidám játékok
voltak ezek, boldog sikoltozásokkal. Amikor a macska
nagyobb lett és a körmei már élesek voltak, rendszeresen édesanyámhoz vittem. Magamhoz ölelve
vittem, mancsát fogtam, és kimeresztett körmeit mutatva: "Matyi körmit le!"
mondtam. A macska érdekes módok engedelmesen tűrte, hogy édesanyám ollóval levágja a körmeit.
A macskával való játék nem mindig volt finom. Kisgyermekként koordinálatlan
mozdulataim voltak. Egyszer például
egy fakanállal a szerencsétlen macskára akartam ütni. Hadonászás közben a Matyi
helyett nagyot csaptam véletlenül édesapámra.
Nagyon fájhatott neki, de engem nem bántott. Ám a fakanalat mérgében kettétörte.
Meg voltam szeppenve, és kellő fejmosás volt a sorsom. A macskával nem volt
nagy szerencsénk. Kis lakásunkat saját birodalmának tekintette, fölmászott olyan
helyekre is, ahova szüleim nem akarták engedni. Több figyelmeztetés után egy alkalommal édesapám a macskát
haraggal akarta megcsapni, de -- célt tévesztve -- énrám ütött,
méghozzá jó nagyot. Nagyon fájt a csapás, nagyon sírtam.
Mérgében édesapám kidobta a macskát. Így ért véget első állatbarátommal való
kapcsolatom. Érdekes, hogy felnőtt koromban nem éledt fel bennem a macskák
iránti rokonszenv. Sőt... Valami mélyen gyökerező ellenszenv élt bennem, a macskákat
szerettem bántani, elzavarni. Kifejezetten zavart, sőt ingerelt a jelenlétük. Szívesen
elnéztem a kismacskák bolondos játékát, de a nagyobbakat mindég üldöztem, vagy
üldöztem volna (Ugyanis anyósoméknál ezt nem tehettem. Zsuzsi-mama sok macskával vette körül magát, és
őrá való tekintettel, kényszerűségből megtűrtem macskákat a közelemben.
Néhányszor azonban mégis megbántottam Zsuzsi-mamát ösztönös
macskaellenességemmel).
Németvölgyi út -
Kis bácsiék - Apám
apasága -
Bölcsődém -
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Kisgyermekkor)
<<<
Vissza
Tovább >>>
|
|