Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

Sashegy

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Sashegy > Svábhegy  > Ördögárok  

A Sashegy fontos szerepet töltött be gyermek és fiatalkoromban. Sok kirándulásunk célpontja volt, és közelsége, természeti gazdagsága, de titokzatossága is nagyon kiemelte jelentőségét.

A Sas-hegy Budapesten található 266 m-es magaslat. A terület egy része Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület néven 1958-tól természetvédelem alatt áll. Maga a hegy Budapest XI. és XII. kerületének határán, a Svábhegytől keletre a Gellérthegytől délnyugatra, a Sasadnak nevezett városrész peremén található. Feltáró útja a Hegyalja út, amelyről letérve a Korompai utca - Tájék utca útvonalon gyalog lehet megközelíteni a még megmaradt beépítetlen terület egyetlen épített bejáratát. (A természetvédelmi területen található egy II. világháborús betonbunkerben egy földrengésfigyelő állomás.)

Állat- és növényvilága. A dolomit sziklacsúcs jellegzetes társulása a dolomit-sziklagyep, amely a Budai-hegységben amúgy is gyakori, viszont a Sas-hegyen több más ritka, védett növény- és állatfajnak ad otthont. Növényvilágából a nőszirom, a budai nyúlfarkfű, a magyar gurgolya, a Szent István-szegfű és a csikófark emelkedik ki, állatvilágából a Pannon gyík, a haragos sikló és a bikapók a legközismertebb, de iskolai kirándulásainkon sok más, csak a Magyar Középhegységben található fajjal ismerkedhettünk itt meg.

Mintegy ötven madárfaj élőhelye a hegy, ezekből mintegy húsz faj fészkel is a területen. A betelepített, egykor dús feketefenyő állomány alaposan megritkult, a második világháború után szinte csak az északnyugati nyeregben levő vízmű területén maradt meg egy néhány szép magas példány. A két csúcs oldalában alaposan elszaporodott a korábban délről betelepített orgona. Ennek derékig érő, vagy itt-ott még magasabb buja bozótja alaposan elnyomja az ősi növényvilágot, bár valamelyest hasznot is hajt azzal, hogy humuszképződést segít a lehulló lombja.

A háború után mi -- még mielőtt természetvédelmi területté vált volna -- sok kirándulás nyomán alaposan megtépáztuk ezt az orgona tömeget, ugyanis mindég hatalmas nyaláb orgonavirággal tértünk haza, de ez csupán öntudatlan beavatkozás volt a természet rendjébe. Mi csak emléket vittünk haza, a hegy sem volt védett terület és akkor még e természet védelme sem volt ismert, ennek ellenére a virágok letörésével talán még a dúsabb burjánzást is serkentettük a növényvilág életébe. Ma már a természetvédelmi szakemberek irányításával tervszerűen történik a ritkítás, és a védett növények gondos ápolásban részesülnek. Önkéntes környezetvédők -- a szakemberek irányításával -- rendszeresen irtják a szükséges helyeken az idegen növényzetet. Ezek a csoportok a beteg növények gyógyításával is foglalkoznak, és igyekeznek az eredeti növényvilág helyreállítását is segíteni.

Geológiája. A Sas-hegy dolomitos kőzetébe épült a budai márga , amelynek térfogata a vízfelvétellel együtt változik. A Sas-hegy egésze lassan csúszik délre, a ráépített házakkal együtt, amelyeknek a falai a talaj tulajdonságai miatt gyakran megrepedeznek. A talaj mozgásához valószínűleg az is hozzájárul, hogy a természetes lefolyó árkokból az idők során feltöltéssel utak keletkeztek, ilyen például a Sasadi út egy része, vagy a Sasadi határban az őszibarackos kertek egyszerű betemetésével, buldózeres talajegyengetés és feltöltés után megépített gazdagréti lakótelep. A csúcsáról körbetekintve a főváros egyik legszebb panorámájában gyönyörködhetünk, de tiszta időben láthatjuk a fóti templomot, a váci Naszályt is. Ritka alkalmakkor a távolban a Mátra és a Bükk is feltűnik.

Lakossága. Az 1990. évi népszámlálás adatai szerint a Sashegy lakossága 9030 fő volt, ebből 7969 a XI., 1061 fő a XII. kerületi részen lakott. A Sashegy XII. kerületi oldalán működik az Arany János Általános Iskola és Gimnázium, a XI. kerületi oldalon a Farkasréti Általános Iskola. A Sas-hegyre egyre több lakóház épült rá, ezek az épületek a közlekedésre alkalmas utak mentén jöttek létre, de egy telek szélességű sávot minden út mentén kiharaptak a természetvédelmet igénylő hegyi területből. Ez a sáv ugyanakkor némi védelmet is jelent a területnek, mert a telkek felől már nincs turistaforgalommal veszélyeztetve. Nagyon előnyös helyre települtek ezek a házak, mert a volt Sion épülete fölött csodálatos kilátás nyílik a városra és a Budai hegyekre. A hegy nyugati része mostohább helyzetben van, ez ugyanis dúsabban épült be, nincs előtte komoly lejtő, így a magas házak egymás elől zárják el a kilátást. A Farkasréti temető környéke nagyon erősen betelepült, valószínűleg számottevően megváltoztak az 1990-es lakossági adatok.

Története. A Sas-hegyet már évszázadok óta nem köti össze természetes erdőtakaró a Budai-hegység többi részével. Nemcsak tűzifát vágtak a Budán letelepedők, de már II. Géza király idején (1141-1162) azért is irtották a Budai Vár környéki erdőket, hogy szőlőt telepítsenek. Az első szőlők Óbudán, a Kis-Gellért-hegyen és a Sas-hegyen voltak. Ezeken a területeken sokáig fehérborokat termesztettek. A török hódoltság visszavetette a szőlő és bortermelést, de a XVII. század végén a törökök elől menekülő szerbek Budán is elterjesztették a balkáni vörösborkultúrát. A leghíresebb fajta a kadarka volt, a legjobb minőségű borokat a Sas-hegy, a Gellérthegy, a Nap-hegy, a Rókus-hegy, a Mátyás-hegy, a József-hegy napos oldalai adták. Az egész borvidék névadója a Sas-hegy volt. Egy Buda és Pest környékéről 1778-ban készült térkép gyönyörűen mutatja, hogy a budai oldalon Óbudától a Rózsadombon át Budaörs határáig mindenhol szőlők voltak. A Sas-hegyen csak a sziklás hegycsúcsok emelkedtek ki a szőlőültetvényekből. Borbás Vincének a főváros és környékének növényzetéről írt könyve éppen a virágzó borkultúra utolsó éveiben, 1879-ben jelent meg. A Sas-hegyről azt írja, hogy itt főként sárga és piros duka, kék kadarka és piros bakator fajtákat termesztettek, melyekből értékes vörösbor érlelődött. A szőlőkben gyümölcsfák: kajszi, őszibarack, mandula, cseresznye, meggy is termettek. A szőlőbirtokokat határoló kőgátakon akkoriban szaporodott el a Balkánról betelepített orgona és a Krisztus-tövis. A hegy lábáig terjedő lösztakaró be nem telepített szegélyében akkoriban tömegesen nyílt a macskahere és a vetővirág.

A buda-sas-hegyi borkultúra pusztulását elég pontosan meg lehet határozni. 1882-ben még kiváló termést szüreteltek, aztán néhány év alatt a filoxéra – ez a rendkívül szapora gyökértetű – teljesen kiirtotta a budai szőlőket. A kipusztuló szőlők helyére néhol gyümölcsösöket ültettek, híres volt az itt termesztett őszibarack máshol spontán módon elkezdődött a cserjésedés, beerdősülés. A Sas-hegy olyan messze esett a várostól, hogy sokáig szóba sem jött a beépítése. A hegy lábánál, a Budaörsi út mellett felépített Károly király laktanya nem serkentette a város további terjeszkedését. A laktanya mögött hosszú, lankás lejtő kapaszkodott fel a Sas-hegy sziklás déli meredek oldaláig. Ezen a lejtőn gyakorlóteret építettek ki a katonák, zegzugos lövészárkokat ástak. Budaörs és Farkasrét felé gyümölcsösök sorakoztak, és csak néhány kilométer távolságban voltak lakóházak.

Az első igazi változást 1929-30 hozta el, mikor a Sas-hegy északi oldalán, a hegytetőhöz nagyon közel felépítették a Notre-Dame de Sion francia apáca-rendházat és nevelőintézetet.  A Sashegy ékessége volt a Sioni nővérek zárdája és iskolája. 1930-ra épült fel a hegy derekában, és a mai napig a hegy meghatározó látványossága. Sajnos a háború alatt a kápolnarész bombatalálatot kapott, majd az államosítások során a nővéreket kitették a rendházból, és állami iskola, kollégium lett.  Siklóssy László: Hogyan épült Budapest – A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története 1870-1930 című könyvében lelkesen írja, hogy ez az épület természetesen ösztönözni fogja a további építkezéseket is. „A Sashegy, mely eltekintve meredek szőlőitől, maga volt a kopárság és műveletlenség, most már bele fog kapcsolódni a nagy hegyvidéki kultúrába.”– mondja Siklóssy. Ferdinandy György Leltár a hegyen című visszaemlékezéséből tudhatjuk, hogy két világháború között a gyümölcsösök helyén valóban elkezdődött a villák építése, de csak a Hegyalja út város felöli oldalán.

Mikor 1942-ben Pénzes Antal Budapest élővilág című könyvében felvetette a Sas-hegy természetvédelmi területté nyilvánításának fontosságát, a mainál még sokkal kevésbé volt fojtó a város szorítása. Isépy István Sziget a háztengerben című cikkében nem csupán gyermekkori benyomásaira emlékezik, de egy háború utáni térkép alapján is megbizonyosodik arról, hogy akkoriban a Sas-hegytől délnyugati irányban lakóházakat legközelebb Budaörs mai belterületén lehetett találni, ami a csúcstól légvonalban kb. 4 km távolságra volt. De Pénzes Antal jól érzékelte a Sas-hegyre leselkedő veszélyeket. Már a 30-as években elkészültek azok a tervek, amelyek a hegyet szinte a csúcsig felparcellázták volna, a hegycsúcsra pedig parkot terveztek, ennek megfelelően elkezdődött a feketefenyők ültetése. A meredek hegyoldalon dús fenyőerdő illatozott. A fák nem igen tudták gyökereiket a sziklák repedéseiben mélyre ereszteni, inkább a felszínen terjedtek szét, mint támaszkodó tenyerek. A gyökerek vad kuszasága között a lehullott tűlevele tömege rekedt meg, ott komposztálódott és hozott létre 5-10 centiméteres talajréteget. Ezen a vékony földrétegen hatalmas fenyőerdő élt, itt-ott bokrok tarkították az erdőt. Ez a gyönyörű fenyves volt a Sas-hegy dísze. Ez az erdő egészen a háború végéig uralkodott a hegy tekintélyes részén. 1945 tavaszán aztán a nyomorult helyzetbe került budai polgárok a fenyőerdőt szinte teljesen kiirtották, ezzel a Sas-hegy élővilágát is csaknem teljesen tönkretették.

A Pénzes által előre látott, a természetmentő jövőképet veszélyeztető terveket a szocialista rendszerben is támogatták, amit jól mutat az a kis késéssel, 1962-ben kiadott térkép, amelyen már el is tűnt a zöld terület a Sas-hegyről. Mindent szép szabályos rózsaszín utcahálózat foglalt el. Szerencsére az utolsó pillanatban, 16 évvel Pénzes Antal kezdeményezése után, 1958-ban 30 hektáron létrehozták a sas-hegyi természetvédelmi területet. A védetté nyilvánítás nagyon fontos lépés volt, hiszen a legértékesebb területek beépítését megakadályozta, de máig nagy kérdés, hogy sikerül-e keretek közé szorítani a legális és illegális látogatók rohamát. Ebben az időszakban a Sas-hegy csúcsán kísérleti átjátszó adóállomás üzemelt, a hegy lábánál levő Beloiannisz-gyár adóállomása.

Bunker. A világháború utolsó éveiben a Sas-hegy csúcsán légelhárító üteg állt, ami bemérő műszerekből, gépágyúból és egy légelhárító ágyúból állt. Egyszer módomban állt meglátogatni ezt a fontos és veszélyes katonai létesítményt. Ebben az időben, a 40-es években építették ki azt az alagútrendszert, ami a háború után nekünk fiataloknak kedvelt felfedezési területünk lett. A hegy lábánál két hosszú cikk-cakkos alagút fúródott a hegy sziklájába, majd több terem következett. Az egyik helyiségben felismerhető volt az áramfejlesztő aggregát alapozása. A többi terem rendeltetését nem tudtuk megállapítani. Lehetett lőszer raktározásra alkalmas, de emberek védelmét is szolgálhatta. Se padok, se bútorzat nyoma nem volt felfedezhető. A termek végénél egy függőleges, hágóvasakkal ellátott akna vezetett a hegy oldalába, valószínűleg szellőztetési célból, de bizonyára menekülési útvonalnak is szolgált volna szükség esetén. Az aknát fenn egy oldalra nyíló kis bebúvónyílás zárta, egy alig több mint fél méteres kis kocka alakú védőbunker oldalán. Mi először itt másztunk be az alagútrendszer felderítése céljából. Két-három emelet mélységben ért véget az akna. A gépkocsival megközelíthető két bejárat egymástól talán mintegy harminc-negyven méter távolságra volt, és dupla óvóhely-vasajtóval volt lezárva. Később ezek az ajtók már nyitva voltak, innen is be lehetett menni a bunkerba. Az ötvenes években a vasajtókat erős vasrácsos ajtóra cserélték és a szellőztető aknát is erős vasrács zárta. Ekkoriban a folyosókon és a termekben állítólag csiperkegombát tenyésztettek. Néhány év múlva a bejáratok elé épületet építettek, a területet elkerítették és a földrengésjelző állomás tábláját tették ki a kapura.

Az alagútrendszer eredeti rendeltetése nem volt számunkra világosan kideríthető. Lehetett óvóhely, lehetett lőszerraktár. De lehetett a szemben, a Gellérthegy lábánál kiépített légvédelmi központ biztonsági tartaléka is. Sokan mondták, hogy alagút kötötte volna össze a két létesítményt, sőt még a Sion-zárdát is, meg a budai Várat is. Ebben komolyan nem tudok hinni. A távolság túl nagy egy ilyen összekötő rendszer kialakítására, de jelét se láttuk ilyen csatlakozó útvonalnak az alagutak falán, vagy padlózatán. Szerintem a különleges összekötő alagutak a Gellért-hegy és Vár felé puszta kitalálások, legendák. A sziklában kialakított létesítmény határolófalai betonból voltak mindenütt, csupán a helységek, alagutak tagolása (átjárók, belső válaszfalak, stb.) volt téglafallal kialakítva.

Természetvédelmi terület. A szakavatott vezetőkkel a kopár sziklák között kanyargó bemutató utakat bejárva nem is gondolunk arra, hogy a hegy gyomrában érzékeny műszerek mérik és rögzítik a földkéreg legapróbb rezgéseit is. A természetvédelmi terület határa egészen ide az alagútrendszer bejáratáig terjed, itt a Meredek utcában található a Magyar Tudományos Akadémiai Földrengésjelző Obszervatóriuma. A nagyközönség jelentősebb külföldi- , és a – szerencsére csak ritkán előforduló – hazai földrengések alkalmával láthatja a televízióban a bekövetkezett esemény regisztrátumait bemutató kutatókat és a föld alatti objektumban elhelyezett érzékelő műszereket. A földrengések megfigyelése azok tudatos felismerése óta érdekelte az emberiséget. A Föld szerkezetének megismerésén túl az 1950-es évek óta az atomcsend egyezmények ellenőrzésének egyik legfontosabb eszközévé vált. A globális veszélyt hordozó nukleáris erőművek, a gyarapodó vízerőművek szükségessé tették egy-egy adott földrajzi térség földrengéskockázatának megállapítását. A kockázat csökkentés jelentős beruházási költségtöbbletet okozhatott, ezért a körültekintő mérlegeléshez pontos megfigyelésekre volt szükség. A földrengések megfigyelése Magyarországon az 1810-es móri földrengés után indult meg. Ekkor még műszeres megfigyelések nem folytak, de a rengés felszíni hatásterületét Tomcsányi Ádám és Kitaibel Pál 1814-ben megjelent munkájukban már jól körülhatárolták. Az intézményes földrengéskutatás – Európában másodikként – Magyarországon indult meg 1881. november 9-én. A Magyar Királyi Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet 1902. januárjában helyezte üzembe az első szeizmográfot Budapesten. A Kövesligethy Radó által alapított Budapesti Földrengési Obszervatórium 1906-ban a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjében üzembe helyezett Wiechert-féle szeizmográf 60 éven át regisztrálta a rengéseket.

Földrengésjelző Állomás. A II. Világháború szinte teljesen elpusztította a hazai földrengésjelző állomásokat és a korábban összegyűjtött adatokat. A háború után csak a budapesti és a kalocsai állomás kezdhette meg működését. A több anyaszervezethez tartozó Földrengésjelző Obszervatórium 1966-ban költözött mai sashegyi otthonába, ahol már mint a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézetének osztálya, majd később főosztályaként működik. Az intézmény lelke a Sas-hegy dolomittömegébe kihajtott vágatrendszer, amelyet valószínűleg a II. Világháború előtt óvóhely céljára építettek ki. Az ötvenes években gombatermesztésre használt alagútrendszert leszigetelték, villanyvilágítással látták el és a belső, kb. 3 m széles, 2 m magas félkör szelvényű folyosókba beton alapokra telepítették a rengéseket észlelő műszereket. Kezdetben a regisztrálásuk is itt folyt (kormozott papírra tűk karcolták az érzékeny „lázgörbéket”), ma már a sokkal korszerűbb regisztráló műszerek a kutatóknak is otthont adó felszíni kutatóházban üzemelnek. Az itt, valamint a Magyarország területén működő 17 további földrengésjelző állomáson regisztrált makro- és mikroszeizmikus adatokat angol nyelven publikálva a nemzetközi szeizmológiai szakkörök rendelkezésére bocsátják.

A kétmilliós főváros – különösen a közlekedésből származó - folyamatos „alapzaja” (pontosabban alaprengése) ma már zavarja a nagypontosságú méréseket, de ezek mértékének ismeretében az Obszervatórium megbízható adatokkal szolgál a társtudományoknak. Az obszervatórium falán látható emléktáblák Egyed Lászlónak és Bisztricsány Edének - a magyar földrengéstudomány kiemelkedő személyiségeinek - állítanak méltó emléket.

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Sashegy > Svábhegy  > Ördögárok  

-----------------

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sas-hegy

http://www.sas-hegy.hu/tajtortenet

http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=2690

https://www.eletestudomany.hu/kulonleges_meroallomas_buda_sziveben

https://index.hu/techtud/2020/04/08/budapest_sem_rezeg_annyira_a_jarvany_ota/