RÁKOM - Rádöbbenés (események 2010. január 22-től február 10-ig)
Megkaptam tehát az egészségügyi problémáimra a választ. Fokozatosan emelkedő adagokban, apró, de gyorsan szaporodó lépésekben, egy hatalmas crescendóval alakultak ki az eredmény fokozatai. ... Valami van ott, ... lehet, hogy daganat, ... az is lehet, hogy jóindulatú..., ... hát igen, ez egy ugyancsak kifejlett valami, ... végül is ez egy daganat, de nem biztos, hogy rosszindulatú, azonban még további vizsgálatok kellenek ..., ... CT szükséges, mert az tud biztos képet adni ..., ... hát igen. a szövettani rosszindulatúnak mondhatja ... Ezek a lépések tehát apránként mindent megmagyaráztak: Székletproblémákat, vérzést, vérszegénységet, gyengeséget. Igenám, de mit fog kimutatni a szövettani eredmény? Bizakodó voltam ugyan, de azért -- valahol mélyen, igencsak eltitkolva és elhalgatva -- pislákolt bennem a nyugtalanság egy esetleges rossz eredmény miatt. Senkivel se beszéltem erről a végletes (?) lehetőségről, csak imáimban fogalmaztam meg bátortalanságomat. Buzgón tanulmányoztam az interneten fellelhető ilyen témákat, barátkoztam a statisztikai adatokkal, melyek a megbetegedés százalékos adatait, az esetek súlyossági arányait, a várható következményeket taglalták. Gondolom, családom hasonló igyekezettel foglalkozott a témával, de a beszélgetéseinkben nem taglaltuk egymásközt a témát (ők valószínüleg aggódva tárgyalták a lehetőségeket, de tapintatosan előttem nem hozták elő aggodalmaikat), mindég csak az éppen esedékes lépcsőfokok részeredményeiről váltottunk néhány szót. Mint említettem, bizakodó hangulatot igyekeztünk egymás előtt megjátszani. Részemről legalább is egy kicsit eröltetett bizakodás volt ez. Elsősorban feleségemen, de gyermekeimen is éreztem ezt az erősen megjátszott bizakodást és a titkolt, ám mélységes aggodalmat. Fel voltam készülve a rossz eredményre is, ugyanakkor benn -- mélyen a lelkemben -- egyre erősebben készítettem fel magam akár a rossz hírre is. Mindenesetre emelt fővel és magabiztosan akartam fogadni bármilyen eshetőséget.
Ezt a lelki felkészülést aztán 2010. január 10-én határozott irányba terelte Ferencz doktornővel folytatott rövid telefonbeszélgetésem. Érdeklődésemre közölte a szövettani eredményét: Van rosszindulatú benne. Egyszerűen, tényszerűen közölte a tényt. Másnapra behívott a Széher útra a leletekért, és megbeszélendő a további teendőket. Tehát rákos vagyok! Rossz hír volt, és a korábbi előkészületek dacára meglepetésként ért. Amit eddig csak szinte aggodalomként, kísértő nyugtalanságként hessegettem el, az most bizonyossággá változott, és át kellett váltani a nyilt felkészülésre... (L. Rákbetegség)
A doktornővel való másnapi találkozásunk aránylag rövid és egyszerű volt. Átadta a leleteket és röviden összefoglalta a teendőket. Ez a feladatlista tulajdonképpen a colonoskopia során kitűzött CT vizsgálat elvégzését tartalmazta, majd a CT-leletek és a szövettani vizsgálat eredményével egy sebészeti, valamint onkológiai konziliumon való részvételből állt. Ezekből a CT-vizsgálat helye és a konzílium időpontja már a zárójelentésben rögzítve volt, Dr.Tóth Katalinnal (a III Bel Kiinika Kútvölgyi Tömb) kell felvenni a kapcsolatot a február 22-i vizsgálat és a 24-i konzilium érdekében.
Egyenes pályára álltam tehát. Rákom van, és most már eszerint kell tennem, így kell viselkednem. "Eszerint" -- de vajjon miszerint -- és "így" -- de ugyanmár hogyan -- kell az életemet alakítani. A RÁK mint egy szörnyű mumus él az emberek köztudatában: hazudozások, lesújtó és megalázó képmutatások, rengeteg titkos könny, szörnyű szenvedések, rengeteg kórház, orvos és végül a halál. Sok rákos embertársam vívódásának voltam már tanúja ezen a téren. Ezek a tapasztalataim nem voltak túlságosan megnyugtatóak. És most erre kell nekem is felkészülnöm?!...
... és most mi lesz?
Kérdések sora tornyosult bennem. Olyan kérdések, amelyekre nincs válasz előre, olyanok amelyek a következő időszakban, a sok-sok bizonytalan tényező nyomán kapnak majd határozott feleletet. Hogyan fejlődik tovább a betegségem? Csak egy lokális góc van bennem, vagy itt is, ott is rejtett (még nem aktiválódott) sejtek várják, hogy kóros fejlődésnek induljanak? Milyen fájdalmak várnak rám, és a végső stádiumban lesz-e majd erőm a megpróbáltatásokat méltósággal elviselni? És a megváltó halálig meddig tudok majd hasznos munkát végezni? Hiszen szenvedélyesen tanítok, a tanítványaim nagy része szenvedélyesen csüng rajtam, de a tanításon túl is oly sok tervem és feladatom van... No, és a család? ...
Kérdések sora tolult elő, olyan kérdések tömege, melyek az ismeretlen jövőbe vezetnek, és amelyekre a választ a megbecsülhetetlen mértékű távlat homálya (ködfátyla) takarja el. Ugyanaz a problémasor kísértett újból, amivel a szívműtétem előtt is meg kellett vívnom. A belső küzdelem és a bizonytalankodás ugyanúgy zárult mint öt évvel korábban, a szívműtétem előtti vívódások során. Nem határozhatjuk meg a jövőnket előre, magunkról pedig tudhatjuk törékenységünket, esetlegességünket. Abban viszont teljesen biztosaknak kell lennünk, hogy "talentumainkat" kamatoztatnunk kell. És itt a "talentumot" a legteljesebb értelemben kell vennünk: életünk minden apró mozzanata, megnyilvánulása ide tartozik. Vagyis teljes életet kell élnünk, soha nem adhatjuk fel, mindég van valamilyen feladatunk, amit legjobb képességünkkel, adottságunkkal végezhetünk. Ebben a helyzetben is -- mindenféle bizonytalanság dacára -- tovább kell élnünk, céljaink felé törekednünk, mindenféle megtorpanás vagy tétovázás nélkül...
Amit ekkor tudhattam tehát, az egy beindult rákos folyamat, ami már nem a háttérben zajlik csupán, hanem határozott jelekkel meg is mutatkozott. Az is nyilvánvaló volt, hogy a daganatom rosszindulatú, és már abba a fejlődési stádiumba lépett, ami a bélelzáródás közvetlen veszélyére figyelmeztet. Fokozott fenyegetettséget jelentett a szívműtétem óta kötelezően előírt Syncumar nevű véralvadásgátló gyógyszer szedése és a szívritmus-zavarom miatti veszélyeztetettségem. Tenni kellett tehát: minden szükséges kivizsgálást el kellett végezni, vállalni a szükséges műtétet, és bízni a sikeres terápiában.
Hogy mi lesz azután -- a műtét és felépülés után -- azt nem tudhatja az ember. Az a holnap gondja kell legyen, majd akkor meglátjuk. (Jöhet "gyógyultan" valamekkora, akár sokéves túlélési szakasz, de "benne van a pakliban" az is, hogy jöhetnek áttétek és hosszadalmas kezelések... Mindez a jövő zenéje... Készen kell lenni mindenféle eshetőségre, de nem azokon kell vívódni!!!) Most tehát tenni kell a ma feladatait, azokat pedig az orvosaim világosan kijelölték.
A
bél daganatai
Meg volt tehát a menetrend, belenyugodtam a kijelölt időpontokba. Fiam lépett először akcióba. Sokat tárgyalt a környezetében levő kiváló orvosokkal, alaposan tájékozódott a rák mindenféle esélyéről. Amennyiben a daganatot nem távolítjuk el, ismétlődő, erősödő vérzések, a daganat növekedése, esetleg bélelzáródás következhet be, valamint más szervekben áttétképződés. Abban maradtak, hogy abban a pillanatnyi helyzetben a gyorsaság a legfontosabb. Nem tudható ugyanis, milyen stádiumban van a daganatom. Olyan az, mint egy időzített bomba, bármely pillanatban (!!!) kiléphet a daganatból egy sejt, ami a szervezet más pontján áttétet képezhet és ezzel katasztrofális helyzetet idézhet elő.
Fiam felhívott, és én soroltam a leletek eredményeit valamint az előjegyzett CT-vizsgálat és a sebészi konzultáció időpontjait. Nem volt elégedett. Türelmetlenül szólt a telefonba: "Apa, ... , itt minél előbb tenni kell valamit! Minden perc számíthat! Ha beleegyezel, én felgyorsítom a dolgokat, beavatkozom a dolgokba!" Igazat adtam neki, beleegyeztem. Gyorsan intézkedett. Másnap már kaptam is egy beutalót az Uzsoki utcai kórházba CT-vizsgálatra, és egy sebész nevét, akit a Tétényi utcai kórházban kell megkeresnem a CT eredményével. Sikerült megtalálni tehát azokat a szabad kapacitásokat, amelyek által felgyorsultak az események.