Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

A magyar Tanácsköztársaság1919

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Tanácsköztársaság > Terror > Kereszténykurzus > Zsidók > Nyilasok > Zsidótörvények > Volksbund    

 

A tanácsköztársaság sajátos államforma, amelyben a hatalmat elvileg a közvetlenül választott tanácsok gyakorolják. A proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszer egyik formája.

 

A Magyarországi Tanácsköztársaság Magyarország kommunista államformája volt 1919. március 21. és augusztus 1. között. (Ezzel párhuzamosan a Magyar Népköztársaság elnevezés is használatban volt.)

 

 

Előzményei, kikiáltása

 

Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály nem volt könnyű helyzetben 1919 márciusában. Egyfelől Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött az I. világháborúból vesztesként kikerült Magyarország békeszerződéseinek megkötése, mely nem sok jóval kecsegtetett. Másfelől az ország határait fenyegette nem csak a franciák béketerve, de Dél-Magyarország francia és szerb megszállása is. Nem utolsó sorban pedig a háborúból éppen csak kilábalt országban Károlyiék politikai támogatottsága sem volt stabil: az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja, és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Március 20-án a kormány megkapta a békeszerződés döntésének dokumentumait (az átadó francia Vix alezredes neve alapján Vix-jegyzéknek nevezett iratot), mely a román csapatok előrenyomulását és egy dél-magyarországi semleges zóna kialakítását irányozta elő. A feltételeket elfogadhatatlannak ítélték, de világos, reális, kidolgozott tervről ennek elhárítására - nem tudunk. Ezért új kormány alakítását tervezték a kommunisták bevonásával. A „szocialista” kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. Délután tartotta utolsó ülését a Berinkey-kormány, melyen – tévesen – úgy értesültek, hogy a szocialista kormány megalakulhat. Addigra azonban Landler Jenő megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. Este – miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt -- az ő tudta nélkül elterjedt a híre – és másnap reggel a sajtó így közölte – hogy a kormány és ő maga is önként lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak” adta át. Károlyi a történteket tudomásul vette, és visszavonult. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

 

 

A magyar szovjetköztársaság forradalmi kormányzótanácsa

 

(Tolnai Világlapja) A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban Kun Béla volt a legbefolyásosabb politikus.

 

 

1919. március 21-én az antant-hatalmak által küldött ultimátum hatására – amely a román közigazgatás kiterjesztését írta elő a Tisza vonaláig – lemondott az addigi polgári demokratikus koalíciós kormány, a gyengülő szociáldemokraták pedig bevonták az addigra a munkások körében megerősödött Kommunisták Magyarországi Pártját a hatalomba: a két párt egyesült és kikiáltották a Tanácsköztársaságot, létrejött a proletárdiktatúra.

 

1919. április 2-án megjelent a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. rendelete „A Tanácsköztársaság alkotmánya” cím alatt. Ennek 1.§.-a kimondta: „A magyarországi Tanácsköztársaság célja: a kapitalista termelési és társadalmi rend megszüntetése s a szocialista termelési és társadalmi rendszer megteremtése. A cél megvalósításának eszköze: a dolgozók uralmának biztosítása a kizsákmányolók felett. A munkás-, katona- és földmívestanácsokban dolgozó nép hozza a törvényeket, hajtja azokat végre és bíráskodik azok megszegői felett.”

 

Április 7-én tanácsválasztásokat tartottak az országban. A választójog elvileg „valamennyi 18. évét betöltő férfira és nőre egyaránt vonatkozott”, azonban nem választhattak ugyanakkor a korábbi hatalom képviselői és a papság. A választásokon, antidemokratikus módon, csak a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesülése után létrejött Magyarországi Szocialista Párt indíthatott jelölteket.

 

Orosz mintára munkástanács-igazgatást vezettek be az üzemekben, köztulajdonba vették a lakóházakat, szállodákat, oktatási intézményeket, üzleteket, végül pedig a földbirtokok szocializálásáról jelent meg rendelet. Mindez új problémák tömegét hozta felszínre a mindennapi élet és a termelés, elsősorban a frissen létrehozott magyar Vörös Hadsereg ellátása tekintetében.

 

 

Társadalompolitikai intézkedések

 

A Tanácsköztársaság idején szavazhatott először az a társadalmi réteg, mely korábban többször – hiába – követelte magának ezt a jogot, a magyar nők teljes választójogának első megadása pl. a Tanácsköztársaság idejére esett: 1919. április 2.-től minden 18. életévét betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt. Szintén a munkásmozgalom régi követelése teljesült azzal, hogy bevezették a 8 órás munkaidőt. Szocializálták azaz közös, állami tulajdonba vették az üzemeket, az áruházakat, a földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait a pénzintézeteket és a lakóházakat, ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. A tulajdonosok hirtelen rájuk szakadt jogfosztottságuk mellett úgy érzékelték az új rendszert, mint amely kiforgatja őket anyagi és erkölcsi javaikból, amelyik mindent elvesz. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek), június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta. A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel. Az elégedetlenkedők megfélemlítésére, az "osztályellenség" megsemmisítésére, a belső felkelések letörésére terrorista különítményeket hoztak létre ("Lenin-fiúk"), amelyek Szamuely Tibor irányítása alá tartoztak. Amikor a legnagyobb szükség lett volna a nemzeti összefogásra, a tanácshatalom intézkedéseivel a tulajdon mentén vágta ketté a társadalmat. Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket. Új tankönyveket adtak ki, megszüntették az iskolában a napi kétszeri imádkozás kötelezettségét, eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, a nevelési és oktatási intézményeket állami tulajdonba vették. Azonban az istenhit, a vallás és az egyház elleni agitáció az emberek többségének vallásos érzékenységével ütközött. A vörös szín erőltetése és a nemzeti színek mellőzése csaknem az egész lakosság hazafias érzelmeit sértette. A proletárdiktatúra egyértelmű rokonszenvet csupán a honvédő küzdelem vállalásával ébresztett.

 

Június második felében parasztgazdák, hadviseltek felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. Szamuely büntetőkülönítménye kegyetlenül leverte és megtorolta a felkeléseket. A tanácsrendszer elleni legnagyobb fegyveres akcióra június 24-én került sor a fővárosban. A ludovikások (tisztiiskolások) megszállták a telefonközpontot, a Dunán monitorok vonultak a pártközpont ellen. A fegyveres próbálkozás azonban elszigetelt maradt, a Vörös Őrség és a hadsereg fővárosi egységei heves tűzharc után rövid idő alatt felszámolták. Kun Béla véres megtorlásától Guido Romanelli olasz alezredes mentette meg a magyar proletárdiktatúra ellen szervezett, gyorsan elfojtott felkelés résztvevőit, köztük a Ludovika Akadémia növendékeit és parancsnokaikat, a felkelés vezetőit.

 

Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek és tanoncok védelméről, valamint a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.

 

A Tanácskormány a rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrséggel váltotta fel (vezetője: Rákosi Mátyás), mely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült, s a diktatúra védelmére nem is mindig felhasználható – tagjaiból állt. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták, legfőképp Szamuely Tibor illetve Lukács György népbiztosok azonban nemcsak szóban, hanem tettleg is megvalósították. Politikai háttértámogatásukkal Cserny József vezetésével egy 200 fős különítmény állt fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több, eszközökben szintén nem válogató ("rekvirálások", túszszedés) kommandót is felállítottak. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források. A szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács végül elítélte ezeket a cselekedeteket és elrendelte az osztagok lefegyverzését. Az értelmetlen, túlzott terror sok helyütt hozzájárult a tanácskormány maradék támogatásának elvesztéséhez.

 

 

A Forradalmi Kormányzótanács a következetes internacionalizmus szellemében nyúlt a nemzetiségi kérdés megoldásához.
A Tanácsköztársaság alkotmánya leszögezte: "A Tanácsköztársaság nem ismer faji nemzeti különbségeket. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását."

 

Az alkotmány a nem összefüggő területen élő nemzetek számára kultúrautonómiát, a nagyobb, összefüggő területen többséget alkotó nemzetek számára területi autonómiát biztosított, és lehetővé tette, hogy az arra képes nemzetek élhessenek az önálló államalkotás jogával.

 

A proletárdiktatúra vezetői a Magyarországi Tanácsköztársaságot kezdettől fogva föderatív alapon - "szabad népek szövetségeként" - kívánták létrehozni. E szándékról tanúskodott a Tanácsköztársaság hivatalos elnevezése: "Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság."

 

A fentebb vázolt alapelvek, a béke, a népek és nemzetek közeledésének szelleme hatotta át a magyar kommün külpolitikai törekvéseit is. A Tanácsköztársaság egyértelműen szakított a megdöntött uralkodó osztályok soviniszta, úgynevezett "birodalmi" politikájával, több ízben is hangsúlyozta, hogy nem áll a területi integritás alapján. Kun Béla már április elején javasolta: találkozzanak a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén alakult államok képviselői, üljenek össze Prágában, Bécsben vagy másutt tárgyalásra a vitás kérdések rendezése céljából.

 

 

A párizsi békekonferencia

 

A párizsi békekonferencia a Tanácsköztársaság létrejöttének hírét megdöbbenéssel fogadta. A proletárdiktatúra megzavarta a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós terveket, és azzal fenyegetett, hogy a forradalom lángja átcsap Nyugat-Európára, a magyar munkások példáját más országok is követni fogják.

 

 

A militarista körök, elsősorban a franciák, a magyar kommün ellen azonnali hadműveletek megindítását javasolták, és ennek irányítására francia tábornokot akartak küldeni Romániába. Az angolok és amerikaiak nyílt fegyveres beavatkozás helyett inkább a tárgyalások megkezdése mellett voltak. Lehetségesnek tartották a Tanácsköztársaság "békés" úton való esetleges felszámolását is. Ezt az álláspontot az olaszok is támogatták.

 

A békekonferencia legfelsőbb szervének, a négyek tanácsának március 31-i ülésén átmenetileg az olaszok által is támogatott angol-amerikai álláspont kerekedett felül, és ennek eredményeként Smuts tábornok, dél-afrikai miniszterelnök vezetésével antantmisszió indult Magyarországra, a helyzet kipuhatolása céljából.

 

A régi társadalmi- és gazdasági elit Bécsben tartózkodó képviselői Bethlen Istvánnal az élen megalakították a Magyar Nemzeti Bizottságot, mely Anti-Bolsevista Comité néven vált ismertté. Ezzel nagyjából egy időben Károlyi Gyula aradi, majd később szegedi székhellyel ellenforradalmi kormányt alakított, melynek hadügyminisztere a későbbi kormányzó, Horthy Miklós, külügyminisztere pedig Teleki Pál lett. A Tanácsköztársaság kikiáltása és kezdeti népszerűsége mind a környező országokat, mind a párizsi békekonferencián ülésezőket egyaránt meglepte. Féltek, hogy a bolsevik eszmék továbbterjednek nyugatra, ezért egyfelől Budapestre küldték a brit Smuts tábornokot, hogy próbálja rávenni az új kormányt a Vix-jegyzék elfogadására, másfelől elkezdték szervezni a katonai beavatkozást is. Smuts végül dolgavégezetlenül távozott Budapestről: ajánlatát a Forradalmi Kormányzótanács elutasította.

 

 

Katonai sikerek

 

A Károlyi Mihály-kormány egyik döntése a katonaság szervezett leszerelése volt, így a Tanácsköztársaság a határokat egyre inkább fenyegető cseh, román, szerb és francia katonai alakulatokkal szemben jórészt elvesztette védekező képességét. Ebben a helyzetben került sor március 20-án a Vix-jegyzék átadására, amelyet azonban a Berinkey-kormány sem elfogadni, sem visszautasítani nem volt hajlandó. A kommunista hatalomátvételt követően a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki április 4-én egy kedvezőbb javaslatot tett, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. De a kormányzótanács csak akkor fogadta volna el az új demarkációs vonalat, ha a megszálló csapatok nem avatkoznak bele az ország gazdasági és politikai viszonyaiba, valamint Szegeden és Aradon visszaállítják a proletárdiktatúrát. Erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az Antant szabad kezet adott a szerb, román, cseh intervenciónak. A franciák koncentrált támadás megindítását tervezték. A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába.

 

A kormány kidolgozta a megszállt területek visszaszerzésének tervét, amely a bekerítés megszüntetését is eredményezhette volna. A Forradalmi Kormányzótanács intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta: 1919. május 1-jére a Tiszántúl elveszett.

 

Május 18-án Szamuely Tibor repülőgépen Kijevbe utazott, ahol tárgyalt Podvojszkijjal, az ukrán hadügyi népbiztossal, és Anton Ovszejenkóval, az ukrán hadsereg főparancsnokával. Innen vonattal folytatta útját Moszkvába (május 25), ahol többször tárgyalt magával Leninnel is. Május 31-én érkezett vissza Magyarországra, és tájékoztatta a Budapesti Munkástanácsot, hogy a szovjet hatalom maga is nehéz helyzetben van, hathatós segítségre onnan nem lehet számítani.

 

Szamuely moszkvai tartózkodása idején írta Lenin híres üzenetét, mely "Üdvözlet a magyar munkásoknak" címmel a Pravda május 29-i számában jelent meg.

            Üdvözlet a magyar munkásoknak!

Elvtársak! A hírek, amelyeket a magyarországi tanácsok vezetőitől kaptunk, örömmel és boldogsággal töltenek el bennünket. Összesen csak két, nem hosszú hónap óta létezik Magyarországon a tanácshatalom, de szervezettségét tekintve, a magyarországi proletariátus, úgy látszik, fölülmúl bennünket. Ez érthető, mivelhogy Magyarországon a lakosság általános műveltségi színvonala magasabb, emellett az ipari munkások százalékos aránya az összlakossághoz képest hasonlíthatatlanul magasabb, mint nálunk.

       

Ti az egyedüli, tisztességes, természetes forradalmi háborút vívjátok, az elnyomottak háborúját az elnyomók ellen, a háborút a szocializmus győzelméért. Az egész világ munkásosztályának minden tisztességes tagja a mi oldalunkon. Minden hónap közelebb visz bennünket a világproletár-forradalomhoz.

 

Legyetek kitartók! A győzelem a mienk lesz!

                        Lenin.

 

A mozgósítások hatására május végére a Vörös Hadsereg létszáma elérte a 200 ezer főt. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke – tényleges vezetője – pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt. 1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa visszafoglalása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén sikeres volt: három hét alatt elfoglalták a Felvidék a Nyitra-Zólyom-Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. Azonban a visszafoglalt városokra már nem magyar trikolór, hanem vörös zászló került.

 

Miközben Smutsszal Budapesten április 4-én és 5-én eredménytelenül végződő tárgyalások folytak, Franchet d'Esperey, a keleti antanthaderő főparancsnoka lázas tevékenységet fejtett ki, hogy megszervezze a francia, román, és szerb csapatok közös támadását - a csehszlovákok egyidejű támogatásával - a Magyar Tanácsköztársaság ellen.

 

 

Nehézségek

 

A Tanácsköztársaság - a május végén, június elején kivívott katonai sikerek ellenére is nehéz helyzetben volt. A hátországban belső bajok, gazdasági nehézségek jelentkeztek. Az ipari termelés - különösen a fogyasztási javak termelése - a leromlott és kimerült termelő apparátus átszervezésének nehézségei miatt, a háborús helyzet, az antant által fenntartott blokád következtében átmenetileg tovább csökkent.

 

Ez azzal a következménnyel járt, hogy a falu és a város között nem tudott megfelelő árucsere kialakulni. A Tanácsköztársaság a városi lakosság élelemmel való ellátásának biztosítására arra kényszerült, hogy erőszakos, hadikommunista jellegű rendszabályokhoz is folyamodjon, amit a falusi burzsoázia a proletárdiktatúra elleni izgatásra használt fel. A belső nehézségeket növelte, hogy a Tanácsköztársaság vezetésében jelentős ellentétek álltak fenn.

 

Kedvezőtlenül alakult a Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete is. A proletárdiktatúra vezetői arra számítottak, hogy a forradalom tovább fog terjedni, lángja át fog csapni a környező országokra. A bajor munkások 1919 áprilisában valóban kezükbe is vették a hatalmat, de a Bajor Tanácsköztársaság csak rövid ideig állt fenn. Május első napjaiban a német hadsereg ellenforradalmi alakulatai a bajor munkások hősies harcát vérbe fojtották, és a Bajor Tanácsköztársaság bukása eldöntötte az osztrák forradalom sorsát is.

 

A tanácsköztársaság vezetői Szovjet-oroszország segítségére is számítottak. Március végén, a magyar kommün létrejöttekor az orosz és ukrán vörös csapatok már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia határán álltak, a Kárpátok felé közeledtek. Szovjet-oroszország azonban ebben az időben maga is élet-halál harcot vívott a mindenünnen rátörő külső és belső ellenforradalmi erőkkel. Kolcsak hadserege 1919 áprilisában Szibériából Moszkva irányába tört előre, és Kolcsak támadásának megállítására a szovjet hadsereg fő erőit a keleti fronton kellett összpontosítani. Délen, Ukrajnában, a gazdasági szempontból igen fontos Donyec-medence felszabadítása volt a legfőbb feladat; innen kellett elsősorban kiverni a fehérgárdistákat, és egyúttal megakadályozni azok egyesülését a doni kozákok fellázadt alakulataival.

 

Mint azóta nyilvánosságra került dokumentumokból tudjuk, a Bolsevik Párt Politikai Bizottsága április végén a más irányú feladatok és az ebből fakadó nehézségek ellenére utasítást adott a Magyar Tanácsköztársasággal való közvetlen összeköttetés megteremtésére is. Galíciában Petljura ukrán nacionalista csapatai és a Franciaországban felszerelt fehér lengyel hadosztályok álltak az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesülésének útjában. Amikor Kolcsak felett a szovjet csapatok május végén - június elején végül is győzelmet arattak és egyidejűleg Grigorjec lázadó alakulatait is szétverték, akkor Gyenyikin ellenforradalmi hadseregének déli irányából Moszkva ellen megindított támadása tette lehetetlenné a Magyar Tanácsköztársasággal való kapcsolat megteremtését.

 

 

A bukás

 

A Tanácsköztársaság vezetői - engedve a kedvezőtlenül alakuló helyzet nyomásának - június végén elfogadták a békekonferencia ultimátumát, mely a Vörös Hadsereg visszavonulását követelte azokra a határokra, amelyeket időközben az új Magyarország határaiként megállapított.

 

Román katonák Budapesten

 

Clemenceau, a békekonferencia elnöke az ultimátumban azt ígérte, hogy abban a pillanatban, ahogy a Vörös Hadsereg csapatai kiürítik Csehszlovákia felszabadított területeit, a román csapatok is visszavonulnak a békekonferencia által kijelölt határok mögé. Erre azonban a tanácskormány többszöri sürgetése ellenére sem került sor. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot.

 

1919. június 23-án a Tanácsok Országos Gyűlése megszavazta a végleges alkotmányt. Ebben rögzítették az állam új elnevezését is: Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.

 

A proletárdiktatúra belső nehézségeit, a kedvezőtlenre forduló nemzetközi helyzetet az ellenforradalom a saját céljaira próbálta kiaknázni. A hazafias mezben fellépő ellenforradalom sztrájkokat, parasztlázadásokat szított az intervenciósok ellen harcoló Vörös Hadsereg hátában. Ezt jól mutatják a korabeli fényképek is, amelyek a június 24-i budapesti ellenforradalmi puccskísérletről készültek.

 

 

Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót, s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. A zendülést a tanácsköztársasági kormány kegyetlenül elfojtotta. A harcok Budapesttől délre, a Duna két partján még három napig folytatódtak, de a fehérgárdisták a túlerővel szemben ott is vereséget szenvedtek. Dunapatajon számos fehérgárdista vesztette életét. A Kalocsa környéki parasztfelkelést a Vörös Hadsereg és a Lenin-fiúk véresen megtorolták, néhány felkelőt felakasztottak.

 

Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.

 

A sikeres északi hadjárat ellenére a Tanácsköztársaság támogatottsága fokozatosan elolvadt. A morálisan meggyengült katonaság megbízhatatlanná vált, lázongott, a külpolitikai helyzet rendkívül kedvezőtlen volt. A román csapatok megindulása a főváros felé előrevetítette a Tanácsköztársaság bukását.

 

Stromfeld lemondott, a július 20-án indult offenzíva a Tiszántúl felszabadítására kudarcba fulladt. Böhm Vilmos lemondott hadsereg-főparancsnoki tisztéről, és bécsi követi kinevezést kapott. Július 23-án Bécsbe érkezett, ahol – a magyar szociáldemokrata pártvezetőség tudtával és beleegyezésével – megegyezett az antantmisszókkal a tanácskormány eltávolításáról. A párizsi békekonferencia Ötös Tanácsa ennek alapján egy nyilatkozatot adott ki, amelyet a Népszava július 30-i száma közölt. A nyilatkozat lényege az volt, hogy az antant csak akkor hajlandó élelmiszert szállítani, a blokádot megszüntetni, és békét kötni, ha neki megfelelő új kormány alakul.

 

Kun Béla július 27-én és 30-án táviratban kérte a moszkvai pártvezetést, 30-án személyesen Lenint, hogy nyisson frontot Besszarábiában a románok ellen. Bár Románia intervenciósként hadban állt a Szovjet-Oroszországgal, de július 31-én olyan válasz érkezett, hogy az ukrajnai helyzet miatt a tehermentesítő támadást nem lehet azonnal elindítani. Július 29-30. között a románok átlépték a Tiszát és megindultak Budapest felé. Július 31-én Kun Béla és a Tanácsköztársaság több vezetője a front közelébe, Ceglédre utazott, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Látva a kilátástalan helyzetet, visszautaztak Budapestre, és másnap, augusztus 1-jén a pártvezetőség és a Forradalmi Kormányzótanács együttes ülésén a tanácskormány lemondása mellett döntöttek. A mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A Forradalmi Kormányzótanács népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. A „szakszervezeti kormány” visszavonta a kommunisták rendeleteit. Az állam megnevezése ismét Magyar Népköztársaság lett.

 

Június 20-án a Vörös Hadsereg azzal a céllal, hogy az "antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezzen", támadást indított a Tiszánál. E támadás - melynek tervét a vezérkarban levő, ellenforradalmi beállítottságú tisztek az antanthoz jó előre eljuttattak - vereséggel végződött. A román királyi csapatok, megállítva a Vörös Hadsereg előretörését, ellentámadásba mentek át, átkeltek a Tiszán, és július utolsó napjaiban megkezdték az előrenyomulást Budapest irányába.

 

A proletárdiktatúra felszámolására szervezkedő szociáldemokraták ebben a helyzetben elérték azt, ami május 2-án nem sikerült. Keresztülvitték, hogy a Forradalmi Kormányzótanács lemondjon, és átadja helyét egy úgynevezett szakszervezeti kormánynak.

 

A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott. Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, és augusztus 4-én már a hadsereg rendes alakulatai, az antant tilalma ellenére, bevonultak Budapestre, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget (Rákosi Mátyás által vezetett karhatalom), és letartóztatásokat is eszközöltek.

 

Augusztus 6-án, a román hadsereg által támogatott, Friedrich István nevével fémjelzett ellenforradalmi csoport lemondatta a Peidl-kormányt, és átvette a civil kormányzást.

 

Utóélete

 

Az őszirózsás forradalomtól a Forradalmi kormányzótanács leköszönéséig tartó időszak, illetve a "vörösterrort" követő "fehérterror" értékelése máig a modern magyar történelem egyik legvitatottabb problémaköre.

 

Mára uralkodó véleménnyé vált azoké, akik vitatják a Tanácsköztársasághoz vezető kommunista hatalomátvétel „forradalom” voltát, és azt inkább puccshoz hasonlítják. A kérdés megtárgyalásától történészek, például Varga László sem zárkóznak el („nevezhetjük Kun Béláék hatalomra kerülését puccs-szerűnek”).  Romsics Ignác a következőt írja: „A két forradalom közötti másik fontos különbség, hogy míg az első győzelmét elementáris erejű tömegmozgalmak előzték meg és kísérték, addig a másodikra néhány vezető kulisszák mögötti megegyezésének eredményeként, szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte.”

 

Természetesen (akárcsak a holokauszt vagy a fehérterror esetében) az egyik legvitatottabb kérdés a vörösterrorban és a Tanácsköztársaság alatt egyéb események során meghalt áldozatok száma. Maga a "vörösterror" kifejezés is – bizonyos tekintetben – vitatott, az újabb kiadású történelemkönyvek (például Vida P. István Egyetemes és magyar történelmi kronológia, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996) említik ugyan, de sokszor idézőjelben. Megjegyezzük, ugyanígy kezelik a "fehérterror" kifejezést is. Magát a terror létét és ennek terrornak nevezhetőségét azonban nem szokták megkérdőjelezni. Például az idézett műben: „1919 augusztus: A Forradalmi Kormányzótanács lemond. Szociáldemokrata kormány alakul Peidl Gyula vezetésével. Az új kormány megszünteti a bolsevikok terrorintézkedéseit.” (175. old.)

 

Kétségtelen, de máig ható viták gyökere, hogy a Tanácsköztársaság vezetésének összetétele jelentős mértékben hozzájárult az antiszemitizmus felerősödéséhez a proletárdiktatúra bukása utáni évtizedekben: „A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75%-ot” – írta Romsics Ignác.

 

A II. világháborút követő kommunista hatalomátvételt követően, a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltásának napját (március 21.) az ünnepeink sorába emelik az ország vezetői, az alábbi törvény megalkotásával. Forradalmi tavasz néven összevonták március 15-ével és április 4-ével, hogy a 1848-as forradalom kitörésének napjához is kommunista ideológiát tudjanak szőni. Iskolai (tanítási) szünet. Az 1959. évi II. törvény, a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybeiktatásáról. Hatályát csak a rendszerváltozást követő 3. évben veszti. 1993. évi XXIX. törvény, a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybe iktatásáról szóló 1959. évi II. törvény hatályon kívül helyezéséről.

 

Fekete István 1939-ben megírja a Zsellérek című regényét, melynek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, csak a rendszerváltozás után 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. Az író 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg.

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Tanácsköztársaság > Terror > Kereszténykurzus > Zsidók > Nyilasok > Zsidótörvények > Volksbund      

 

------------------------------------

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tan%C3%A1csk%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1gi_Tan%C3%A1csk%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g