Rieth József

Gyermekkorom - Elemiben, Márvány-utcai iskola

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>      

          MÁRVÁNY UTCAI ELEMI ISKOLÁBAN (TARTALOM)

Elemi                      - Alkotás utca - Gyújtós - Jancsikályha - Kereskedelmi iskola - Márvány utcai iskola - Sarokház - Sparhet - Szabóműhely - Tüzelőkereskedés - Városiházak -

Elsős                       - Ellenőrzés - Gondos Piroska - Gyámoltalanság - Házifeladat - Írás - Jelbeszéd - Jelek - Kislétszám - Munkafüzet - Olvasástanulás - Takarékosság - Tirpák Sándor - Tízórai -

Másodikos           - Durranó bors - Juhász Béláné - Liferálás - Robbanás - Származás -

Új barátságok    - Bánfalvi Pista - Ilkey Mariann - Láng Oszi - Leona-néni - Ludwig Zsuzsi - Németh Bandi - Tóth Sanyi -

Harmadikos        - Anyák napja - ASTRA - Cowboy-ideál - Fehéregér - Képzelődtem - Mókus - Mozi - Osztálykönyvtár - Oszvald Mária - Szegfű csokor - UGOCSA - Verekedés -

Negyedikes         - Futball - Jancsó Pál - Mosonyi Ferenc - Nyílpuska - Olvasási szenvedély - Papírcipő - Szöllősi Irén - Varga Károly -

          Elemi

Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Alkotás utca - Gyújtós - Jancsikályha - Kereskedelmi iskola - Márvány utcai iskola - Sarokház - Sparhet - Szabóműhely - Tüzelőkereskedés - Városiházak - )

Az elemi iskolát a Márvány utcai iskolában végeztem. Itt négy osztály volt az elemisták részére, de az épületben -- igaz, hogy tőlünk elválasztva -- egy úgy nevezett kereskedelmi iskola is működött (Ez egy érettségit nyújtó, és közgazdasági végzettséget adó iskolatípus volt. Ma már csak ez a közgazdasági iskola működik a Márvány utcában, és általános iskola nem. Az évek során igen sokszor szervezhették át, jelenleg Budai Középiskola közgazdasági intézményegység a hivatalos neve, de korábban Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskolának nevezték. Gyermekkorom elnevezését nem tudom, mi csak a "Kereskedelmi"-nek neveztük). Édesapám úgy tervezte, hogy ott fogok érettségizni én is a kereskedelmi iskolában, de én kisgyerek fejjel titokban félelemmel néztem a sok matematikát tanító intézményre. Édesapám bizonyára azért tervezte számomra a kereskedelmi érettségit, mert látta, hogy a cipészmunka mellett igen sok jogi és közgazdasági ismeretre is szükség van, ha valaki komoly üzlettel rendelkezik. Sajnos ez az ismeretanyag az ő előképzettségéből nagyon hiányzott és szerette volna számomra biztosítani.

Szerettem a Márvány utcai iskolába járni. Szerettem iskolába járni, nagyon jó tanítóim voltak, nagyon sokat alakítottak az egyéniségemen. Az iskolába járás számomra egy szabadabb világ feltárulkozását jelentette. Hamarosan egyedül jöhettem-mehettem a sok új látnivalót ígérő útvonalon: a utcánkon, majd az Alkotás utcán és a Márvány utca parányi részén. A Ferry Oszkár utca kínált néhány üzletnyi új látnivalót. Volt ott egy szabóműhely. A szabó bácsi -- édesapám jó ismerőse, hatalmas, Bad Spenceres termetű ember -- roppant barátságos volt hozzám. Csak a szemébe nem volt szabad belenézni, mert akkor rögtön keservesen dadogni kezdett, ami néha vicces volt, de általában roppant sajnálatra méltó. Szerettem vele beszélgetni. Édesapámtól megtanultam, hogy direkt soha se néztem a szemébe. Felé fordultam, elnéztem mellette, felnéztem rá, de a tekintetét mindég elkerültem. Sokszor találkoztunk egyébként is, mert fenn a Városiházak valamelyikében lakott, és gyalog, előttünk járt el a műhelyébe, bár többnyire az utca túlsó oldalán. Ennek ellenére gyakran beszólt a műhelyünkbe is. Engem kedvelt, és az utcán is mindég megszólított, érdeklődött a tanulmányi eredményeim után, előfordult, hogy általam üzent édesapámnak. Ő is tagja volt a Felsőkrisztinavárosi plébánia Iparos Egyesületének, így sok közös problémájuk, egyesületi megbeszélnivalójuk akadt. Mint szabónak, elsősorban javítások, igazítások volt a munkája. Egyszerű ember lévén új ruhát ritkán rendeltek nála. Mint szegény ember, ő is egyik napról a másikra élt, igényei szerények voltak, de becsületesek. A beszélgetéseink is a jóság és szeretet témaköre táján mozogtak. Sokat biztatott a cipész mesterség dicséretével, bennem a jövendő susztert látta.

A szabóműhelye mellett volt egy tüzelőkereskedés, ahol egy hadiözvegy volt a tulajdonos, és egy orosz emigráns volt a hordár. Ezek az emigránsok a szovjet terror elől menekültek el a világ minden tájára. Volt, amelyik a cári hadsereg tagja volt korábban, volt aki földbirtokos, vagy csak egyszerű "burzsuj", vagyis úri ember. Ez a mi emigránsunk  nagyon barátságos bácsi volt, aki valami iszonyatos akcentussal beszélte a magyar nyelvet. Érdekes, misztikus benyomást keltő ember volt. Sok izgalmasat mesélt a világháborús emlékeiből, a háború előtti életéről. Csodálkozva hallgattam történeteit. Jómódú ember volt a cári Oroszországban, de a kommunizmus jóvoltából mindenét elvesztette, csupán az élete és a munkaereje maradt meg. Becsületes, kemény munkával, szénhordóként élt itt, őrizve a sok szépet a fiatalkorából, a hazájából. Nem törte le a nehéz élet, a munkájával járó sok piszok.

Szinte szerzetesi alázattal cipelte a nehéz zsákokat, fejére húzva a vállát és hátát takaró, kámzsává hajtogatott zsákkal. Akkora volt a barátságunk, hogy időnként megmutatta a bolt rejtelmeit is. Persze ez a gesztus a jó vevőnek is szólt. No nem nekem, hanem édesanyámnak. A téli fűtésünk vaskályhával, úgynevezett "Jancsikályhával", vagy a "sparhet"-nak nevezett takaréktűzhellyel volt megoldva, abban szenet vagy fát égettünk (de általában az éghető hulladékokat is fűtésre használtuk). A tüzelőt általában néhány napos részletekben, kézzel cipeltük haza. A jobb módúak megvették általában az egész téli tüzelőmennyiséget, és a pince megfelelő rekeszébe tárolták, mi azonban szinte napról napra éltünk, így gyakori vevők voltunk a tüzelővásárlásra, mi általában csak kis tételben vásároltunk. 

Érdekes kirándulás volt a tüzelő-anyagkereskedő birodalmában, a sötét, ablaktalan helyiségben körbesétálni a sárga, halvány fényt adó lelógó csupasz villanykörte fényénél, a különböző rekeszekben tárolt fa-, szén-, koksz- és brikettfajtákat végig csodálni, beszippantani a különböző tüzelőfajta más-más illatát. Gyakran vásároltunk náluk nagy kötegbe szorított gyújtóst, vagyis vékony rövid puhafát, ami a tűzgyújtáshoz roppant fontos volt, mert az alátett papírtól könnyen lángra kapott, és meggyújtotta a fölé rakott keményfát, vagy szenet. Szerettem ezt a mindég kéznél levő apróra vágott puhafát, mert kiváló alapanyag volt a faragáshoz, és segítségével korán elkezdtem a furást-faragást.

Különleges élmény volt az Alkotás utcai sarokházon átjárni, mert annak volt egy úri kapuja az Alkotás utcában, de a kis udvarán átszökve a Ferry Oszkár utcai cselédkapun mehettünk ki. Roppant izgalmas élmény volt, mert a házmester keményen tiltotta az átjárást -- ha észre vett minket. No de nem mindég volt eléggé éber, így aztán rendszerint megúsztuk a kiabálást. De közben nagyon érdekes volt az előkelő lépcsőházat csodálni. A kapualj hatalmas freskóval volt díszítve, sokszor meg kellett nézegetni. Márvány lépcső vezetett az emeletre, de ezen kellett felmenni az udvarra is. Gyakran megsimogattam a gyönyörű lépcsőházi korlátot, bámultam a színes üveggel díszes udvari ajtót. Sokat nem időzhettem a lépcsőházban. Belestem a négyszögletes kis udvarba, hogy tiszta-e a terep (vagyis: benn házfelügyelő sehol se látható), majd sietve keresztbefutottam a sárga kővel burkolt udvaron a cselédbejárathoz, és a sikerélménytől boldogan már kinn is voltam az utcán, majd gyorsan eltűntem. Újra meg újra, szinte mindennapos nagy kaland volt ez ... Mindég csábított az átjáróházak varázsa.

Az Alkotás utca egyébként mindég tartogatott érdekes látnivalókat. Akkoriban még roppant kicsi volt az utca forgalma. Villamos csak viszonylag ritkán döcögött végig a síneken, autók sem gyakran jártak, leginkább lovaskocsik birkóztak a lejtővel. Felfelé is, lefelé is nehezen közlekedtek. Felfelé alig bírták a lovak a terhet, csúsztak a szikrázó patkószögeik, hangos nógatásra volt szükségük. Lefelé menet pedig a kocsik fékje alig tudta megtartani a kocsit: gyakran farolt, megcsúszott. A kétkerekű targoncával dolgozó fuvarosok, hordárok is sokat kínlódtak a terheikkel, hiszen sokszor embertelenül sok csomagot szállítottak. Gyakran kaptam ki otthon szüleimtől, mert elbámészkodtam az utca valamilyen érdekes látványán, és így nem érkeztem haza a pontos időben. Így, sok év távlatából, megbocsáthatónak érzem ezeket a késéseket, hiszen nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem a világ megismeréséhez, de szüleim aggodalma is érthető, hiszen ezernyi veszély leselkedett ránk gyerekekre. Kezdtem felfedezni a világot...

Az elemiben a következő társaimmal tanultam együtt: Bánfalvi István, Belwalner Károly, Bikali Ferenc, Bíró ..., Borka Mihály, Cselényi István, Frank Ernő, Galántai, Hágenbak István, Hortobágyi Ferenc, Kalmár István, Kard Aladár, Kósa, Kovács István, Láng Oszkár, Levatics, Lovász Gy., Mikes Tibor, Nagy Zoltán, Németh András, Ottó György, Pilinszki, Princz József, Rostás Ernő, Sebestyén Károly, Semsei László, Sólyomvári László, Szaplonczai György, Szegedi László, Straub, Straubinger Lajos, Szurok István, Tóth Sándor, Veres Péter, Weisz Ferenc. Már nem tudom azonosítani valamennyi volt társamat, de azért megpróbálom.

            Elsős            Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Ellenőrzés - Gondos Piroska - Gyámoltalanság - Házifeladat - Írás - Jelbeszéd - Jelek - Kislétszám - Munkafüzet - Olvasástanulás - Takarékosság - Tirpák Sándor - Tízórai - )

A képen az első sorban ül: Hágenbak István, Kalmár István, Belwalner Károly, Szegedi István, egy ismeretlen nevű társam és Weisz Ferenc.

Az első sorban áll: Hortobágyi Ferenc, Rostás Jenő, Németh András, mellette Gondos Piroska tanítónő, Szaplonczai György, Princz József és egy ismeretlen nevű fiú.

A második sorban áll: Mikes Tibor, majd jómagam, Piroska néni túloldalán Láng Oszkár, Nagy Zoltán és Veres Péter.

A harmadik sorban áll: Szurok István, Straubinger Lajos, Borka Mihály és Frank Ernő.

Tanítóm Gondos Piroska volt, Piroska tanítónéni, és az 1/b-be kerültem. Az év során 52 napot hiányoztam. Az év végi tanulmányi eredményem nagyon szép volt. Dicséretes volt a magaviseletem és a szorgalmam, kitűnő a hit- és erkölcstan, az olvasás és az éneklés, jeles a beszéd- és értelemgyakorlatok, az írás, a számtan és mértan, valamint a testgyakorlás. Az írás láthatóan nehezen indult, mert karácsonykor még csak közepes voltam, de év végére sikerült javítanom. Az év végi átlagom 1,6 volt. (Ekkor az egyes volt a legjobb és ötös volt a legrosszabb osztályzat!)

Igazgatónk Tirpák Sándor volt, aki arról volt nevezetes, hogy rajztanár is volt egy ideig a tanítóképzőben. Volt egy rajz tankönyv sorozata (Mit rajzolunk az idén? Rajzminták. Szemlélet utáni stb. rajzolás, díszítő tervezgetések, a magyar népművészet ismertetése. 4. osztály, Szent István Társulat. 30 oldal  1936. Valószínűleg 1942.ben ismét kiadták a füzetkéjét. A mi tankönyvünk borítója emlékezetem szerint nem színes, hanem sárga színű volt), amiben roppant egyszerű módszert mutatott be. Pálcikaembereken és kockaállatokon tanította a kis gyermekeknek -- vagyis nekünk -- a rajz és tér ábrázolás tudományát. Nagyon egyszerű, de teljesen egyértelmű figurákat rajzolt, ami minket gyermekeket teljesen magával ragadt. Lelkesen utánoztuk az ábráit. Szerettem ezt a rajztechnikát, és még hitoktató koromban is gyakran használtam, amikor táblai rajzzal kellett a tanításomat színezni. A gyerekek szívesen fogadták az ilyen rajzokat, megindította a fantáziájukat.

Társaim közül csak néhánnyal voltam jobb viszonyban, igazi barátom az iskolából ebben az időben nem volt. Gyakrabban beszélgettünk ugyan Láng Oszival, Németh Bandival és Szegedi Pistivel, de ez inkább csak közös érdeklődés volt, nem különösebb barátság. Kifejezetten kerültem a társaságát néhány társamnak, akik főleg magatartásuk miatt voltak nem kívánatosak számomra. Nem barátkoztam Borka Mihállyal, Frank Ernővel, Starubinger Lajossal, Szurok Istvánnal, Veres Péterrel. Néhány társammal azért kerültük egymást, mert ők úri gyerekek voltak, és ezt többször éreztették is velünk: például Belwalner Károly, Szaplonczai György. Veres Péter egy kályhás fia volt. Gyenge tanuló. Hozzánk képest nagy volt, valószínűleg már bukott is. Mindég szórakoztatta a többieket komikus viselkedésével. Egyik ilyen bohóckodása során betörte a fejét. Elkerült az osztályból. Lehet, hogy eltanácsolták, de az is lehet, hogy kibukott közülünk. Volt egy olyan iskola az Alkotás utcában, a MOM sarkánál, ahol a gyenge tanulók képzése, esetleg felzárkóztatása történt. Azt az iskolát "kislétszámú" iskolának hívták, mert az osztályokban kis csoportokban próbálták meg a korosztályához való beilleszkedést elérni, általában igen csekély eredménnyel. Az idekerülő gyermekek vagy a képességeikkel voltak gyengék, vagy a magatartásuk volt nagyon rossz. A családjuk is általában züllött életet élt, szüleik is rendszerint iszákos, deklasszált emberek voltak.

Nem emlékszem arra az időszakra, amikor szüleim felkészítettek az iskolába menetelre. Biztos, hogy nem jelentett különösebb nagy, vagy megrázó élményt az új életkörülményekre való felkészülés, vagy a beilleszkedés. Valami nagy belenyugvással vettem az új életstílust tudomásul. Az új környezetből az osztály, a folyosó, a pad, a dobogó jelentett újdonságot. Az osztálytársak nem maradtak meg különösen az emlékezetemben. Az elsős tanítónőnk Gondos Piroska volt, egy nagyon következetes, igazi pedagógustípus. Halványan rémlik, hogy a Németh Bandi távoli rokona volt, és így, az ő közvetítésükkel kerültem jóval később, a tanítóképzőben jó ismeretségbe az egyik gyakorlóiskolai tanítónővel, Leona nénivel, aki kezdettől fogva támogatta a próbatanításaimat és a gyermekekkel való kapcsolatomat.

Halványan első élményként az olvasástanulás kezdő fázisa rémlik fel. Az egész osztály felállt, és mutogatva tanultuk a hangok és betűk párosítását. A 'k' hanghoz a 'kakas' képe párosult az olvasókönyvünkben és mi a tenyerünket a fejünk tetején széttárva kakastaréjt utánoztunk. Hasonlóképen a többi hanghoz is egy-egy kép és valamilyen kéztartás párosult. Az ' f ' betűhöz egy szél fútta jegenyefa, és egy görbített tenyér, az ' r ' hanghoz egy repülő dongó, és a fülünk körül leírt kör tartozott. Valamennyi hangot így, mutogatva tanultunk meg. Amikor olvastunk, élénk mutogatással tornagyakorlatszerűen kórusban, a padban állva, közösen mondtuk-mutattuk a szöveg soron következő hangját. Emlékszem, nagyon élveztük ezt a kollektív olvasási-, mozgási- és légzési gyakorlatot. Amikor már több betűt is ismertünk, az összeolvasásnál is így mutogattunk, de akkor már ülve. Lassú fejlődés volt az olvasás tanulása, de rémlik, hogy karácsony táján már szépen tudtunk összeolvasni.

(A jelbeszédet kissé komolyabb formában később, Zsuzsóval ismét használtuk. Akkor már nem az iskolás jeleket, hanem a nemzetközi, egyezményes jeleket. Igaz, ami igaz, ezeket a jeleket egy kicsit módosították itt-ott, de nagyon gyorsan és pontosan lehetett a segítségével kommunikálni Ők az iskolában csupán játékból tanulták meg néhányan ezt a mutogatással történő kommunikációt, amit aztán én is átvettem. Nagy hasznát vettük színházban, hangverseny hallgatás közben, mert mások zavarása nélkül tudtunk egymással beszélgetni, no meg aztán remek muri volt egy ilyen titkos beszédstílus.) A betűk írásának gyakorlása írólapokon történt, hasonló módszerrel, mint később manapság is történik. Elindultunk a fűszálak rajzolásától a kerítés és főzőkanál alapelemek gyakorlásán keresztül, majd hosszú megpróbáltatások során végül eljutottunk a nyomtatott betűkig.

Az írás tanulása kemény megpróbáltatást jelentett mindannyiunknak. 1927-ben egy kalligrafikus (Luttor Ignác tanár) feltalálta a zsinórírást, és ezzel mindent felforgatott, teljesen úgy, mint ahogy általában a tanügyi reformok fel szoktak dúlni mindent. Ennek a reformnak az volt a lényege, hogy a szó írása közben a tollat nem emeljük fel, hanem a betűk kunkorításával egyfolytában, mint a zsinórt, folyamatosan írjuk. A betűknek nincs vastagítása, nincs lendületes kanyarítása, nincs pontos dőlése. Egyenletes kerek idomokkal, az óramutató járásával ellentétesen kanyarít lehetőleg minden betűt, pontosan függőlegesen állnak a betűk szárai. A használt tollszem is speciális (az úgy nevezett 363-as, amelyet mi -- népiesen -- csak Ludolf-tollnak neveztünk.), amely egyenletes vonalvastagságot biztosít és nem szúr bele a papírba.

Meg kell vallani, nem volt szép írásmód a zsinórírással dolgozni. Nem lehetett szó közben megállni, kicsit gondolkozni, gyönyörködni, visszaolvasni. Monoton ritmusban, mint egy metronóm kellett róni a sorokat. Elfeledték az emberek gyorsan a régi szépírást, a cirkalmasan kanyarított, szépen döntött betűket. Azt könnyed kézzel kellett írnia még a nehéz kezű embernek is. Abban volt vékony vonal, abban dinamikus lendülettel írtak, annak a képe harmóniát és szépséget sugárzott. Igaz, hogy elődeink se írtak valamennyien szépen, de legalább a szép példa előttük lebegett. A mi zsinórírásunk -- általános vélemény szerint -- nem tudott szép szövegképet produkálni. Megtanultuk, aztán kedvünk szerint így-úgy a saját ízlésünk és képességünk szerint egyéni írássá alakítottuk. Tanáraink sem voltak egységesek a zsinórírás iránti lelkesedésben, mert az írásmű nem tükrözte az író egyéniségét, a lendületet, a "kaligrafiát". 1956-ban liberálisabbá tették az addig "szépírásnak" tanított rendszert és lassan kialakult egy igencsak sokszínű változatosság az írásmodorban. Manapság már sokan olvashatatlan "krix-kraxokat" követnek el kézírás címén és egyre többen követelik az elektronikus adatrögzítést. (Zsinorírásról.)

Csendes, jó gyermek voltam, szüleim jól előkészítettek az iskolára. Az egyetlen dolog, ami rosszul esett, hogy volt néhány erőszakos, verekedő osztálytársam, akik előszeretettel éltek vissza gyámoltalanságommal. Gyakran bántottak, még ütöttek is. Én a tanító-nénihez fordultam, újra, meg újra bepanaszoltam őket. Végül Piroska-néni megunta az árulkodásaimat, rám mordult: "Ha bántanak, ne hagyd magad!" Ezentúl nem hagytam magam. Emiatt általában jól kikaptam, alaposan megbüntettek, de megtanultam, hogy ne legyek kiszolgáltatott, ne hagyjam magam. És valóban, jelentős változást eredményezett ez az összecsapás a társaimhoz való viszonyomban. Ettől kezdve békén hagytak az izgágák, talán még én is agresszívabb lettem bizonyos mértékig.

Megismerkedtem a pénz jelentőségével és szerepével. Volt egy takarékossági akció az iskolában. A Takarékpénztár rendszeresen kiküldte a munkatársát az iskolába. Mi rendelkeztünk egy könyvecske formájú persellyel, ebbe gyűjtöttük a megtakarított pénzecskénket. A persely teteje speciális kulccsal volt nyitható, a bedobó nyílás pedig apró acéldrótok sorával zárult, amelyek megakadályozták a pénz kiszedését. Időről időre a Takarékpénztár munkatársa kijött az iskolába, kiürítette a perselyeket, megszámolta a pénzt és egy kis takarékkönyvecskébe bejegyezte a megtakarításunkat. Boldog örömmel nyugtáztam a betétem lassú növekedését, ami persze nem volt számottevő, de azzal a boldog tudattal töltött el, hogy én gyűjtöttem a zsebpénzemből. Havonta kaptam valamennyi pénzt, amit sajátomnak érezhettem. Mindég be kellett számolnom az elköltött pénzről, ám ezt én nem éreztem tehernek soha, mert édesanyám ügyesen segített, irányított az okos gazdálkodásban. Csak az év végén jelentett némi csalódást, amikor az összegyűlt pénzből valami ruhadarabot vásároltunk. Szívesebben vettem volna valami játékot, de a játék karácsonyra, vagy a születésnapomra maradt. Megtanultam, hogy a pénzzel célszerűen kell gazdálkodni, és nagyon meg kell becsülni. Ez a beállítottság azt eredményezte, hogy a 'pénzgazdálkodás' részemről a pénzről való lemondást jelentette és nem a pénz ügyes beosztását, vagy a vásárlás okos megtervezését. Felnőtt koromra is megmaradt bennem a hajlam a pénzgazdálkodás kerülésére, például a családi kassza kezelése is teljesen feleségemre maradt (amit ő nagy gondossággal el is lát).

Az iskola a tízórai étkezés rendszerét is behozta az életembe. Iskolatejre fizettek be szüleim. Akkor még nem voltak műanyag poharak. Kis zömök két decis üvegekben kaptunk tejet. Az üveg kartonpapír zárófedeletét kilukasztották, és szalmaszállal (igazi rizsszalma!), vagy (később, a háborús időben) parafinos papírcsövecskével szívtuk ki a tejet. A tízóraizásnak szigorú rendje volt. A padunkat szalvétával le kellett takarni. Mindenki a helyén kellett, hogy elfogyassza az elemózsiáját és a tejét. Szerettem tízóraizni, legtöbbször kiflit kaptam, általában vajjal volt megkenve. A sós kifli volt a kedvencem, amire köménymagot is sütöttek. Nem is kívántam az úri gyerekek szendvicsét.

A házifeladatokkal sok gondom volt. Édesanya minden tanulásomat szigorúan ellenőrizte, a tanultakat kikérdezte. Az írásbeli feladatokat újra íratta, kitépte a lapot, ha nem szépen csináltam. Kezemre vert, ha rondán dolgoztam. Jól kellett tanulnom. A nyári vakációra is vásárolt olyan munkafüzeteket minden évben, amiben gyakorolnom kellett nap mint nap, hogy semmit se felejtsek a nyár folyamán. Ezek a gyakorló füzetek tetszettek nekem. Változatos feladatokat tartalmaztak, sok rajzos részlet volt bennük, és ezek számomra roppant érdekessé tették a munkát. Nehéz volt összeszednem magam a gondos munkához, ugyanis eredendően kényelmes (sőt lusta) jóeszű, de feledékeny, szórakozott, sőt néha kifejezetten hanyag tanuló voltam. Hálás vagyok édesanyám szigoráért, megtanultam szép és alapos munkát végezni, de azt is megszoktam sajnos, hogy szükségem legyen a következetes ellenőrzésre.

            Másodikos            Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Durranó bors - Juhász Béláné - Liferálás - Robbanás - Származás - )

Az első sorban ül: Kalmár István, majd hat lány, és egy fiú, akiknek a nevére nem emlékszem.

Mögöttük a sorban állnak: Szegedi István, három ismeretlen nevű lány osztálytársam, Juhász Béláné tanítónő, majd ismét három lány (közülük az egyik talán Bognár Éva) nevüket nem tudom, majd Tóth Sándor.

A második álló sorban: Rostás Jenő, majd jómagam, Ilkey Mariann áll. A következő leány és a mellette álló fiú nevére nem emlékszem, majd Hágenbak István látható.

A harmadik, hátsó sorban állnak: egy ismeretlen nevű társam, Láng Oszkár, Bánfalvi István, mellette megint egy ismeretlen, aztán Frank Ernő, végül Semsei László.

Tanítónőm Juhász Béláné volt, igazgatónk továbbra is Tirpák Sándor. Az év folyamán keveset hiányoztam, mindössze 11 napot. Dicséretes volt a magaviseletem és a szorgalmam, kitűnő a hit- és erkölcstan, az olvasás és olvasmánytárgyalás, valamint az éneklés, jeles a beszéd- és értelemgyakorlat, a fogalmazás, a helyesírás és nyelvi magyarázat, a számtan és mértan, a rajzolás, a kézimunka és a testgyakorlás, jó (ma közepesnek mondanánk) volt az írás. Rendes (közepes) volt az írásbeli dolgozatok külső alakja. A fogalmazásban évközben kissé ingadoztam, húsvétkor ugyanis jóra esett vissza, de év végére sikerült javítanom. Az év végi átlagom 1,8 volt.

Valami véletlen folytán vegyes osztály volt a második osztály. Új tanítónőt kaptunk, egy joviális, valószínűleg úrilányból lett pedagógust. Juhász tanító néniről nincs különösebb emlékem, de végezte a dolgát, és számoló, olvasó szorgalmas tanulóvá nevelt.

Származásom az osztályban sok problémát okozott számomra. Az úri gyerekek rendszeresen csúfoltak minket, egyszerűbben öltöző, többnyire iparosok gyermekeit a ruhánk miatt. Senki se volt közülünk ugyan rongyosan, koszosan öltözve, egyikünk se volt büdös. Ruhánk csupán egyszerű volt, általában az egyes időjárási szezonok folyamán tartósan ugyanazt a ruhát viseltük, de ezek a ruhák élesen elütöttek az úri gyerekek változatos, drága anyagból készült, divatos holmijaitól. Hamar kialakultak azok a baráti kapcsolatok, ahol az úri gyerekek az úri gyerekekkel, az iparos és kereskedő gyerekek pedig hasonló társadalmi rétegből származó társaikkal tartottak szorosabb, rendszeres barátságot.

Ekkoriban már sokat segítettem édesapámnak a műhelyben is, de ahogy nagyobbodtam, egyre gyakrabban vittem haza megjavított cipőt a vevőknek. Ezt a hazaszállítást "liferálásnak" mondtuk, ami az akkori szleng szerint 'szállítást' jelentett. A vevők borravalóval, cukorkával jutalmazták a szolgálatomat. Az édességet -- bármilyen csekély volt -- mindég hazavittem, és húgommal testvériesen megosztottam. A pénz a zsebpénzemhez csatlakozott, és rendszerint a takarékperselybe került. Egyszer azonban kirúgtam a hámból. Az Ugócsa utca elején volt egy papírüzlet, ahol egy Margit-néni nevű kedves hölgy volt a bolt tulajdonosa, az írószerek mellett sok más izgalmas dolgot is árult. Én néhány durranó borsot vettem suttyomban, anélkül, hogy a szüleim tudták volna. Ez a csodaszerzemény egy selyempapírba csomagolt kis robbanó eszköz volt. Valahova odacsapva kis porfelhő kíséretében óriási durranással felrobbant. Rajongtam a robbanásokért, csodálatos kincs volt számomra ez a játék. Betároltam őket a patkó pénztárcámba. Az egyik szünetben kinn levegőztünk az iskolaudvaron a szünetben. Láttam, hogy az egyik társam éppen mászott az udvar végében lévő támfalra, arra a kerítésre, ami a kereskedelmi iskola udvarától elválasztott minket. Egy  durranó borsot a gyerek mellé, a falhoz vágtam. Nagy riadalom volt a robbanás miatt, a gyerek ijedtében földre huppant, senki se értette, hogy mi történhetett, de szerencsére pedagógus nem volt a közelben, így az ijedelmen kívül semmiféle balhé sem lett belőle, a gyereknek se történt semmi baja. Éreztem a helyzet óriási kockázatát (a gyerek összetörhette volna magát, engem iszonyatosan megbüntethettek volna), és el is határoztam, hogy ilyen ostoba játékba többet nem megyek bele. A Jóisten külön büntetésének tekintettem később, hogy otthon a pénztárcámmal nekiütköztem az asztal sarkának, mire felrobbant a zsebemben a pénztárcába zárt maradék néhány bors. Jól oldalba vágott a robbanás, és a bugyellárisomat is tönkre tette. Az összes varrást széttépte a hatalmas explózió. Szerencsére szüleim nem vették észre a balesetemet. Én viszont suttyomban varrhattam össze a cafatokra szakadt pénzes "zsákomat". De legalább gyakoroltam azt a varrástechnikát, amivel a pénztárca készült. Sikerült! Ebben az időben már egyre többször segítettem édesapámnak a műhelyben, és a pénztárca esetében sikerült megtanulnom azt az öltéstechnikát is, amivel az ilyen díszes tárgyak készülnek.

            Új barátságok            Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Bánfalvi Pista - Ilkey Mariann - Láng Oszi - Leona-néni - Ludwig Zsuzsi - Németh Bandi - Tóth Sanyi - )

Ha rangsorba szeretném állítani az osztálytársak felé kialakult barátságokat, a Láng Oszihoz kötődő kapcsolatomat kell elsőnek említenem. Osziéknak egy zöldség-gyümölcs üzletük volt a Böszörményi úton a Királyhágó térnél levő sarokházban. Kis üzlet volt, de azért jól megéltek a kereskedésből. Se szegények, se jómódúak nem voltak. Oszi ragaszkodott hozzám, az érdeklődésünk hasonló volt. Így aztán nagyon sok közös beszédtémánk volt. Én egy kicsit tartottam tőle, mert valamelyest verekedő típus volt, a beszéde is egy picit nyers volt. Ezek a vonások számomra idegenek voltak, ezért igazi barátság nem tudott kialakulni köztünk. A polgáriban is osztálytársak voltunk, de ott már nem sok kapcsolat maradt köztünk.

Sokkal bensőségesebb volt Németh Bandival való barátságom. Ő hozzám hasonlítva az úri gyerekek közé tartozott, mégis lelkileg közel álltunk egymáshoz. A gondolkodásmenetünk nagyon közös volt, a beszédmódunk is hasonlított egymáshoz. Nem sokat beszélgettünk, de mindég megértettük egymást. Volt a családjukban egy rokonuk, (talán nagynénje) aki a Tanítóképzőben gyakorlóiskolai tanítónő volt. Bandival ő foglalkozhatott otthon, ellenőrizte Bandi tanulását, házi feladatait, emiatt Bandi példásan jó tanuló volt. Ez a Leona-néni, nyilván Bandi elbeszélései alapján sokat hallhatott rólam, és ismeretlenül is megszeretett engem. Én erről a szeretetről nem tudtam, de amikor a tanítóképzőbe kerültem, Leona-néni rögtön pártfogásába fogadott. Már az évkezdő nagy kiránduláson (amikor is a hűvösvölgyi Nagyrétre ment az egész képző, a kistanítók is és a gyakorlóiskola is) egy osztályt bízott rám, és később is a hospitálásaimat segítette. Bandi gimnáziumba ment, elszakadtunk egymástól. Csak munkaszolgálatosként találkoztunk újra. Ekkor derült ki, hogy milyen mély lelki rokonság volt kettőnk között már kiskorunk óta. A katonaságnál váltunk igazi harcostársakká.

Tóth Sanyi volt az egyik igazi, látványos barátom. Ővele sokat játszottam, beszélgettem, talán egy kicsit el is nyomtam. Domináns volt a hatásom őrá, irányítottam és ő elfogadott. Mi csak "Kistóth"-nak, vagy "Totyinak" hívtuk. Vele lehetett tervezgetnem, álmodoznom, ebben mindég partner volt. Együtt jártunk a polgáriba is. Sanyi egy kisfiú benyomását keltette, de a lelki világa is olyan kisgyerekes volt. Egyszer a Csaba utca felső végén egy réten játszottunk, és a Sanyi valami üvegbe térdelt, ekkor -- polgári iskolás létére -- úgy sírt, szenvedett, mint egy óvodás. Kézben vittük le a Csaba-utcai patikába, majd a Maros utcai Zsidó-kórházba elsősegélyre. Az ostrom után elszakadtunk egymástól.

Kovács Pista egy más típusú barátság volt. A vele való kapcsolatomat Pista édesanyja szorgalmazta. A mama többször meghívott a Táltos utcai lakásukba, ott Pistával játszottunk, magazinokat nézegettünk, uzsonnát kaptam. Emlékszem, az egyik magazinban valami technikai érdekességet találtam, ami roppant erősen felkavarta a figyelmemet. Talán torpedó, vagy tengeralattjáró metszetének vázlata lehetett. Ez a vázlat volt az, ami nyomán a továbbiakban keresni kezdtem a technikai tudósításokat. Pistával jól meg lehetett ezeket a dolgokat beszélni. A mama is többször elbeszélgetett velem, gondolom Pistára is nagyon erősen hatottam, és ez a befolyásolás a mamára jó hatást gyakorolt. A polgáriba is együtt jártunk, a háború után aztán már megszakadt a kapcsolatunk.

Volt egy futó barátságom Bánfalvi Pistával. A Kléh István utcában laktak. Apja cipész volt, házmesterek is voltak, tehát azonos társadalmi rétegből származtunk. Érdeklődésünk is rokon volt, sok közös témáról tudtunk beszélgetni. Egyszer meg is hívtak magukhoz, Pistával jól elszórakoztunk, kellemesen játszottunk. Aztán az idő múltával, szinte észrevétlenül megszakadt a barátság. Nem vesztünk össze, csak valahogy eltávolodtunk egymástól, magunk se vettük észre mikor és miért...

Az iskolatársaim között volt egy szerelmem is, Ilkey Mariann, egy katonatiszt lánya. Ő is rokonszenvesnek tartott engem, kifejezetten sokat beszélgettünk egymással, sok közös témánk volt. A Batári cipészék felett laktak, és a hosszú beszélgetések is ott, a Batáriék üzleténél történtek. Pontosabban ő könyökölt az ablakában, én pedig az üzlet előtt álltam. Édesanyám nem vette szívesen a sok beszélgetésünket, úgy érezte, hogy egy katonatiszt lányával ne nagyon barátkozzon egy iparos gyermeke. Valószínűleg az is zavarta szüleimet, hogy a konkurens cipész nap mint nap hallgatta a beszélgetésünket. Egy születésnapi zsúrra egyszer meg akartak hívni engem Mariannékhoz, de erre édesanyám határozottan nem engedett el. Se megfelelő ajándékot nem tudtam volna vinni, se a visszahívás nem lett volna megoldható. Nagyon nehezen tudtam a döntésükbe belenyugodni, de el kellett fogadnom. Lassan aztán kiábrándultam Mariannból, valószínűleg az ő családja is hasonló problémákat érzett, ők is besegítettek, nem voltam partner őhozzá.

Lassanként kialakult egy nem az iskolához kötődő másik nagy barátság (sőt igazából hosszú szerelem) is. Ez is ablak-barátság volt. A szomszéd házban lakott egy idős néni, a Ludwig-néni. A népes, jómódú, gazdálkodó családnak  valahol vidéken volt birtoka. Volt egy Ludwig Zsuzsi nevű unokája, aki gyakran volt fenn Pesten, később itt is tanult. A szobája és ablaka közvetlenül a műhelyünk mellett volt, így adódott a könnyű ismerkedési lehetőség. (A mellékelt képeken az ominózus ablak előtt lettünk lefényképezve) Az ablakismeretség nagy-nagy barátsággá vált, sokszor és hosszan beszélgettünk. Megtanítottam papír repülőt hajtogatni, ami számára óriási örömet jelentett. Később a polgári iskolai tanulmányaim vége felé valóságos szerelemmé is vált a barátságunk. Erre tulajdonképpen akkor jöttem rá, amikor egy húsvéti locsolkodási próbálkozásomnál a cselédlány többszöri próbálkozásomra is letagadta Zsuzsit. Nem engedett be locsolni, pedig tudtam, hogy a Zsuzsi otthon van. Csalódottságomat látva édesanyám hosszan elbeszélgetett velem arról, hogy egy földbirtokos lánya nem tarthat komolyabb barátságot egy iparos fiával. Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen szerelmes vagyok. Nagyon nehéz volt a lemondás, de végül is sikerült egymástól eltávolodnunk. Talán nem is eltávolodás volt ez, inkább a két család tudatos beavatkozása. Sikerült elkülöníteni minket, a háború után már nem találkoztunk.

            Harmadikos            Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Anyák napja - ASTRA - Cowboy-ideál - Fehéregér - Képzelődtem - Mókus - Mozi - Osztálykönyvtár - Oszvald Mária - Szegfű csokor - UGOCSA - Verekedés - )

Elöl ülnek: egy ismeretlen nevű társam, Bikali Ferenc; Semsei László; Oszvald Mária tanítónő; egy ismeretlen társam, Szegedi István, majd Hágenbak István.

Az első álló sorban: ismeretlen nevű gyerek; Belwalner Károly; Bánfalvi István; Kard Aladár, ismeretlen nevű társam, végül Frank Ernő.

A második sorban állunk: jómagam; Tóth Sándor; Németh András; ismeretlen nevű osztálytárs; Kovács István, nem emlékszem a nevére, Rostás Ernő, és még egy ismeretlen társam.

A harmadik sorban, hátul áll: Sólyomvári Lajos, Galántai, végül Láng Oszkár.

Valószínűleg a háború következménye volt, de a harmadik osztályban a tanulásom úgy kezdődött, hogy az osztályban gyors egymásutánban több tanítónénit cseréltek. Végül az osztályképen is látható Oszvald Mária tanítónéni került hozzánk, aki aztán egész évben tanított minket. Igazgatónk továbbra is Tirpák Sándor volt. Az év folyamán 7 nap hiányzásom volt. Dicséretes volt a magaviseletem és a szorgalmam, kitűnő az olvasás és olvasmánygyakorlás, a fogalmazás, az éneklés és a testgyakorlás, jeles volt a hit- és erkölcstan, a beszéd- és értelemgyakorlatok, az írás, a fogalmazás, a helyesírás és nyelvi magyarázat, a számtan és mértan, a rajzolás és a kézimunka. A fogalmazás és rajzolás volt az egyik változó értékelésű tárgyam, karácsonykor és húsvétkor mindkettő még csak jeles volt és év végére lett kitűnő. A másik változó értékelésű tantárgy az éneklés volt, amely karácsonykor még jeles volt, de már húsvétkor kijavítottam kitűnőre, és maradt is kitűnő az év végére is. Az év végi átlagosztályzatom 1,5 volt.

Katonás, kemény nő volt Oszvald Mária tanítónéni. Hagyott minket rendszeresen verekedni, de a rendet, fegyelmet mindég megkövetelte. Ezek a verekedések szabályos birkózó meccsek voltak, amelyeket az osztály hátsó részében bonyolítottunk le. Itt az "erős" emberek kivívhatták egymás közt az elsőséget, kitombolhatták az erejüket, viszont békén hagyták azokat, akiknek nem volt szívügyük az erejük fitogtatása. Én a birkózásokban soha nem vettem részt, de nézni szerettem a mérkőzéseket, és lelkesen szurkoltam. Számomra nem jelentett különösebb értéket a verekedés, tudomásul vettem mint gyakorlatot, de az erősek ügyének tekintettem, nem ártottam bele magam.

Volt egy gazdag, érdekes könyveket tartalmazó osztálykönyvtárunk, a szekrény két polcát is megtöltötték a könyvek. Szerettem már olvasni. Rövid idő alatt lelkes olvasójává váltam kicsiny könyvtárunknak. Kalandos könyveket olvastam leggyakrabban, felfedezőkről, tengerészekről.

Szüleim többször elvittek ekkoriban moziba is. Ekkoriban az Ugocsa utca 10. szám alatt egy háromemeletes bérház és mozgóképszínház építését kérelmezték. Az építkezés iránti kérelmet a közeli házak tulajdonosainak tiltakozása kísérte, féltették nyugalmukat a zajtól és a sok embertől. Ezen a telken eredetileg egy mély gödör volt, maradványa annak a vizesároknak, amely valamikor régen a Böszörményi út felől a Márvány utca helyén folyt a Krisztina felé. (Az árkot beboltozták a Márvány utca létrejöttekor.) Erre a gödörmaradványra épült a Mozit befoglaló épület. Végül a mozgóképszínház ASTRA néven kezdett működni 1938-ban. 400 személyes, modernül berendezett, korszerű mozgóképszínház lett. A mozi nézőtere az épület mögötti részre nyúlt be, mennyezete nyitható volt, ami igen kellemes nyári estéket biztosított számunkra, de csukott tető esetén is az előadás közben illatosító permetet szórtak fölénk nagy fecskendők segítségével a körbejáró jegyszedők. (Az államosítás után UGOCSA néven működött tovább. Működése során volt első filmes, un. premier mozi, 1995-1996-ig 3D mozi, majd hagyományos mozi. 1999-ben végleg bezárt, majd átalakítás után 2005-től a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókja.)

Mint elsőáldozós és Szívgárdista gyakran jártam a Krisztina téri templom kultúrtermébe, ahol rendszeresen vetítettek nekünk filmeket a misszióról. Ez a kulturterem a Pálya utcában a Zöldfa vendéglő épületében volt. Az iskolában is gyakran volt filmvetítés, rendszerint az osztálytermünkben. Szerettem moziba járni. Rendszerint az Astrába (Ugocsa), de időnként a Krisztina körútra, vagy az Alkotás utcába is elmentünk. A filmek nagy hatással voltak rám, különösen a hollywoodi western történetek hatottak erősen. Lassan kialakult bennem egy cowboy-ideál, olyanná szerettem volna alakulni, mint a filmbeli hősök. Kockás inget kértem szüleimtől, hosszú könyörgésre meg is kaptam. A nyakamban háromszögletű kendőt viseltem. Sokat  egy saját cowboy-bandáról, bandák háborújáról, a csodálatos hőstetteimről és kalandjaimról. Ebbe az álomvilágba olyan erősen beleképzeltem magam, hogy még hazudoztam is otthon az állítólagos iskolai tornatermi cowboy órákról. Lendületes, kitalált történeteket meséltem nap mint nap a "bandáink" háborújáról, amelyek a tornateremben, tornaóra címén zajlottak volna az előadásom szerint.  Nem tudom, szüleim mennyire vették észre, hogy egy hamis álomvilágban élek és tulajdonképpen hazudozom, de mindenesetre türelemmel és megértéssel -- bár némi mérséklési igyekezettel -- próbálták elviselni lelkesedésemet. Érdekes, hogy a 3. osztály tanévének végére kinőttem ezeket a képzelődéseket.

Osztálytársaim között akadtak igen okos és gyakorlatias fiúk. Ők általában jó tanulók és -- többnyire -- gazdagabbak, úri gyerekek voltak. Én nem tűntem ki semmiben se különösebben, de csodáltam őket és álmodoztam sikerről. Ekkoriban volt az a kalandom is, hogy édesanyám megkérdezte, mit szeretnék karácsonyra. Én határozott hangon válaszoltam, hogy egy mókust kérek. "Mókust?" -- döbbent meg édesanyám. Átvillant az agyán, hogy azt se beszerezni, se tartani nem olcsó mulatság, meg aztán hova is tennénk egy mókusketrecet. Ma már belátom, hogy gyerekként a gondozására se lettem volna alkalmas. "Minek neked egy mókus?" egészítette ki kérdését. A legnagyobb természetességgel -- mintha a világ teljesen magától értetődő dolgát magyaráznám -- válaszoltam: "Nobel-díjat akarok szerezni!". Édesanyám meglepődve kérdezett tovább: "Hogyan lehet a mókussal Nobel-díjat kapni?" No, itt megállt a tudományom. Fogalmam se volt, mi az a Nobel-díj, ki és miért adja, vagy hogy ki és miért kapja. Karácsonyra elmaradt a mókus, eléggé szomorú voltam, de azért a sok könyv és más karácsonyi meglepetés némiképp kárpótolt.

Ha mókust nem is, de egy fehéregeret azért hamarosan kaptam. Az Alkotás utcai bőrös valamelyik inasa szerezte számunkra. Egy hatalmas dunsztos üvegben szállásoltuk el. Kapott egy zsömlét, annak a belét rágta ki, és az lett a lakása. Több lyukat is rágott a zsemle oldalán, és aranyos volt, ahogy az egyik lyukon az orrát dugta ki, a másikon kikunkorodott a farka. Így aludt rendszeresen. Nagyon szelíd volt, hívásra előjött, kézből evett. Nagyon szerettem. Egy végzetes hibája volt, erős szaga az egész üzletben érezhető volt. Így aztán amikor egyszer elpusztult, hiába könyörögtünk, a befőttes üveg nem kapott új lakót. Bár a bőrős inasai bolondítottak, hogy már van egértojásuk -- meg is mutatták nekem (egyébként egérürülék volt) -- csak meg kell várni, amíg kikel. Nem sokáig vezethettek az orromnál fogva, egy okos felnőtt felvilágosított, hogy az egér nem tojásból jön a világra, nincs tehát egértojás. Ezzel elvesztették előttem hitelüket a harsányan mesélő inasok, nem hoztam többé szóba az egérutódlás kérdését. Nem csak szomorú, de roppant csalódott is voltam. Megalázva éreztem magamat, mert félrevezettek és megcsúfoltak.

Harmadikosztályos koromban már egyre gyakrabban gazdálkodtam a zsebpénzemmel, többször jártam a városban is. Anyák napjára osztály ünnepséget szerveztünk, ahol mindenki egy csokrot fog átadni az édesanyjának. Vettem édesanyámnak már négy-öt nappal korábban egy takaros, szép fehér szegfű csokrot. A problémám az volt, hogy édesanyám elől eltitkoljam, meglepetés legyen. Úgy döntöttem, hogy a kabátom belső zsebébe dugom, ott rejtegetem az ünnepélyig. Nehezen fért a zsebbe, kissé gyömöszölnöm kellett a csokrot, de még így is hosszú volt a virág szára. Kihúztam tehát a bukétát a zseb mélyéből, és a szárakat jó tíz centiméterrel megrövidítettem, az eltört virágszállakat kidobtam. Maradt még elegendő virágszál, hiszen tekintélyes méretű volt a köteg. A csokor így megdolgozva egy gömböc formáját vette föl, körülbelül a mellékelt képen látható csokorhoz hasonlított (persze szegfűből készült). A maradékot visszagyömöszöltem a zsebembe, meglehetősen nehezen ment be a rejtekébe. Napokig ott hurcoltam. Vittem az iskolába, játékra, otthon pedig óvatosan dugtam édesanyám elől. Az ünnepély előtt magam is ugyancsak meglepődtem a több napos csokor láttán. A szép bokrétából fonnyadt, összepréselt, megbarnult roncs lett. Éreztem, hogy ez nem hasonlítható a társaim friss, szép nagy csokraihoz. A nagy pillanatban mindenki odavonult édesanyjához, szerető csók kíséretében adta át neki a jókívánságok mellé a szép csokrot. Én  lopva mertem csak édesanyámhoz menni, legszívesebben elmenekültem volna valahova messze innen. Dugva vittem oda a szerencsétlen meglepetést, szinte suttyomban próbáltam a kezébe adni. Ő gyorsan eldugta és könnyes szemmel csókolt meg. Mindketten nagyon szégyelltük, de már késő volt. Belül megértette a jószándékomat, naivitásomat és az ügyetlenségemet. Talán őszintén meg is bocsátott, de azért alaposan kioktatott, hogy a jövőben azért ne csak a saját fejem után oldjam meg a problémáimat. No, ezt én is elhatároztam, mert végtelenül sajnáltam az ügyetlenségemet.

            Negyedikes            Elemi - Elsős - Másodikos - Új barátságok az iskolában - Harmadikos - Negyedikes -

(Futball - Jancsó Pál - Mosonyi Ferenc - Nyílpuska - Olvasási szenvedély - Papírcipő - Szöllősi Irén - Varga Károly - )

Ülnek: két ismeretlen társam, Bikali Ferenc; Varga Károly igazgató, vitéz Jancsó Pál tanító, Szegedi László, egy ismeretlen társ, végül Pilinszky.

Az első sorban áll: Bánfalvi István, Rostás Ernő, jómagam, Egy Bíró nevezetű társam, Belwalner Károly, ismeretlen társ, Kard Aladár, még egy ismeretlen, majd Tóth Sándor.

A hátsó sorban állnak: Láng Oszkár, Sólyomvári László, egy ismeretlen nevű, Kovács István, Galántai, Nagy Zoltán, Németh András.

Karácsonyig egy Szöllősi Irén nevű tanítónő foglalkozott velünk, de utána Jancsó Pál lett a tanítónk az év végéig. Időközben az igazgatót is kicserélték. Karácsonykor még Mosonyi Ferenc igazgatóhelyettes vezette az iskolát, utána Varga Károly lett az iskola igazgatója. Az év folyamán mindössze négy napot hiányoztam. Magaviseletem és szorgalmam dicséretes volt, kitűnő volt az olvasás és olvasmánytárgyalás, a számtan és mértan, a rajzolás, az éneklés és testgyakorlás, jeles volt a hit- és erkölcstan, a beszéd- és értelemgyakorlat, az írás, a fogalmazás, a helyesírás és nyelvi magyarázat, a földrajz és a kézimunka. Tanulmányi eredményem egyenletes volt, bár a szorgalmam karácsonykor és húsvétkor még változó volt és év végére lett dicséretes. A számtan és mértan, valamint a rajzolás volt karácsonykor és húsvétkor jeles és év végére lettem kitűnő. Az év végi átlagosztályzatom 1,6 volt.

Egy alkalommal nyílpuskát csinált az egyik fiú (vagy talán -- ki tudja -- a papája!?) és behozta az iskolába bemutatni. Egy valódi puska alakot vágtak ki deszkából, úgy lehetett felhúzni, mint az igazi puskát és ravasszal lehetett elsütni. Egy kihúzott gumi apró, szöges, tollakkal stabilizált nyilat lőtt ki, hasonlót, mint amilyet manapság a dobónyíl játékban használnak (Darts). A nyíl egy vályúban csúszott nagy erővel és kb. 5 méterről még beleállt egy deszkalapba. Óriási sikere volt az osztályban, Jancsó tanítóúr nagyon megdicsérte. Én nagyon irigyeltem, no nem a dicséretért, hanem a puska miatt. Jaj de szerettem volna egy ilyen fegyvert, de nekem nem volt olyan segítségem, amelyik hasonló barkácsmunkában akár csak tanáccsal is segíteni tudott volna. Szerencsét is jelentett a puska hiánya. Fel se tudtam fogni, milyen veszélyt jelentett egy ilyen eszköz egy gyerek kezében. No szerencsére tudomásul kellett vennem, hogy én nem leszek puska birtokosa.

Édesapámnak jobb ötlete volt, mint egy veszélyhelyzet kreálása. Javaslata alapján én egy papírcipőt készítettem, így mutatva meg képességeimet. Ebben az időben már rendszeresen segítettem a műhelyben. Ha nem is csináltam minden munkafázist, de kipróbáltam és ismertem. Talán nem profi minőségben, de már mindent meg tudtam volna csinálni. Önállóan kiszabtam és összeragasztottam a felsőrészt papírból, rádolgoztam egy gyermekkaptafára. Minden olyan volt, mint az igaziban. Már nem tudom, hogyan sikerült ránc nélkül elkészíteni a cipőt, de meglepően szép lett a topánka. Körülbelül a mellékelt képen láthatóhoz hasonlított. Még a kaptafa eltávolítása, a 'kilásztolás' is eredményes volt (valószínűleg nem volt feszesen rádolgozva a kaptafára a felsőrész), semmi se szakadt. Büszkén vittem be az iskolába, eldicsekedni Jancsó tanítóúrnak. Óriási sikerem volt, hatalmas dicséretet kaptam, a fiúk csodáltak és őszintén irigyeltek, hogy íme én már csaknem kész cipész vagyok. Jancsó tanítóúr ki is mondta (amit édesapám komolyan is vett) a népi műveltségből rögtönzött híres szentenciáját: "Varjúnak varjú a fia". Édesapám fantáziája azonnal beindult. Megálmodta jövőmet: fényes cipész üzletem lesz. A cégtáblán majd az áll: "Dr. Rieth József úri és női cipész. Alapítva 1932." Komolyan buzdított a szorgalmas tanulásra. Én vevő voltam a terveire, szerettem a mesterséget, élveztem munkánk sikereit, a szép munkát, a bőr alakítását. Ebben az időben, a sikeres bemutató nyomán még szorgalmasabban dolgozgattam a műhelyben, én is kiváló mesterembernek álmodtam magam. Izgalmas mesterség volt a cipészet.

Közben persze a diákélet is folytatódott, olvasási szenvedélyem cseppet se csökkent. Szenvedélyesen, és egyre gyorsabban olvastam, hamarosan az új osztálykönyvtár izgalmasabb könyveit is mind kiolvastam, de szerencsére barátaimtól is kaptam kölcsön jó könyveket. Volt egy érdekes szokásom is: a kedvenc könyveimet többször is végig olvastam, volt olyan könyv, amit hatszor-nyolcszor elolvastam egymás után. Továbbra is az utazásos könyveket kerestem, kedvenceim voltak a May Károly és a Verne Gyula könyvek.

Negyedikes koromban megpróbáltam a futballozást, A pálya-játékot nem nagyon szívleltem, de a kapus szerepét nagyon sokra becsültem. Csodáltam a vetődéseiket, a kapu védelmét, és reméltem, hogy a kezemmel ügyesebb leszek, mit a lábammal. Kijártunk néhány társammal a Bernát G. térre és a Jagelló út melletti templomtérre. Szüleim elfogadták ezt az új passziómat, bizonyára örültek is a kamaszos, sőt "férfias" szenvedély ébredésének. Egyszer üdítőnek kis üvegcsében salátalevet vittem. Édesanyám csodálatos salátalevet készített. Soknak tűnő cukrot oldott fel egy csipetnyi sóval ízesített vízben. A levet mértékkel fűszerezte ecettel, miközben folyamatosan kóstolgatta. A maradék salátalevet étkezés után, mi gyerekek, mindég szörpként ittuk meg. Boldog voltam, mert nagyon szerettem ezt a finom cukros levet. A futball vonatkozásában azonban meg kell állapítanom, hogy kapusként sem jeleskedtem. Hiányzott a gyerekkoromból a labdával való közelebbi és tartós ismeretség, de valószínűleg genetikus oka is lehet a labdakezelés nehézségének. Koca focista lettem, játékom mindég vitát és sikertelenséget hozott. De a kapus tevékenységét még felnőtt koromban is nagyra becsültem, legalább is a futballban. A kézilabda kapus szerintem nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, reflexből, csupán véletlenül véd, a kézilabda játékra sohase vágyódtam, a kosárlabda pedig sokáig teljesen ismeretlen volt számomra.

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>      

---------------------------------------------

          MÁRVÁNY UTCAI ELEMI ISKOLÁBAN (TARTALOM)

Elemi                      - Alkotás utca - Gyújtós - Jancsikályha - Kereskedelmi iskola - Márvány utcai iskola - Sarokház - Sparhet - Szabóműhely - Tüzelőkereskedés - Városiházak -

Elsős                       - Ellenőrzés - Gondos Piroska - Gyámoltalanság - Házifeladat - Írás - Jelbeszéd - Jelek - Kislétszám - Munkafüzet - Olvasástanulás - Takarékosság - Tirpák Sándor - Tízórai -

Másodikos           - Durranó bors - Juhász Béláné - Liferálás - Robbanás - Származás -

Új barátságok    - Bánfalvi Pista - Ilkey Mariann - Láng Oszi - Leona-néni - Ludwig Zsuzsi - Németh Bandi - Tóth Sanyi -

Harmadikos        - Anyák napja - ASTRA - Cowboy-ideál - Fehéregér - Képzelődtem - Mókus - Mozi - Osztálykönyvtár - Oszvald Mária - Szegfű csokor - UGOCSA - Verekedés -

Negyedikes         - Futball - Jancsó Pál - Mosonyi Ferenc - Nyílpuska - Olvasási szenvedély - Papírcipő - Szöllősi Irén - Varga Károly -

---------------------------------------

Zsinórírásról: http://irottmagyarabc.hupont.hu/2/alkalmazas  (Letölthető írásminták: ftp://dombsuli.ddns.net/Publikus/ , illetve

                                                                       ftp://dombsuli.ddns.net/Publikus/Magyar%20%C3%ADrott%20bet%C5%B1k%C3%A9szlet-kisiskol%C3%A1s/

Irásmódokról: http://www.azirastukreben.hu/normairasok-a-grafologiaban

Lexikon az írásról:  http://lexikon.katolikus.hu/L/Luttor.html és http://lexikon.katolikus.hu/L/Luttor-%C3%ADr%C3%A1s.html

És egy vitacikk:   http://tars-az-onismeretben-grafologia.blogspot.hu/2013/02/valtozo-irasunk-avagy-mibol-lesz.html