Rieth József

Gyermekkorom - Ostrom, "felszabadulás"

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Ostromélmények)    <<< Vissza  Tovább >>>    

 

          OSTROM IDŐSZAK, FELSZABADULÁS (TARTALOM)

Édesapa műhelyben -

Orosz parancsnokság, Miklós -

Oroszok -

Üzenet -

Vízszerzés -

 

 

            Oroszok            Oroszok - Orosz parancsnokság, Miklós - Édesapa műhelyben - Vízszerzés - Üzenet

 

A front közeledtével a legrettenetesebb pillanatok azok voltak, amikor a belövések után a romok hullását hallottuk. Aztán elérkezett az utolsó nap, amikor a front átvonult rajtunk. Délután iszonyatos tüzérségi tűz zúdult ránk. A házat szünet nélkül lőtték. Egymást érték a robbanások, a dörejek után dübörgött fenn az omladék. Minden remegett, bármely pillanatban várhattuk a ház teljes összeomlását. Az óvóhely tele volt füsttel és porral. Pánikszerű készenlétben vártunk a vészkijáratoknál. A férfiaink rengeteg szeszt ittak, valamennyien megdöbbentően részegek voltak. Mindegyikőjük csákányt, feszítővasat, nagykalapácsot ragadt és a vészkijáratnál csoportosultak, hogy szükség esetén áttörjék a vészkijárat vékonyka falát és menekíthessék a mögöttük halálfélelemben pityergő asszonyokat, gyerekeket, no és persze magukat is. Rettegés töltött el mindenkit, arcunkhoz törülközőt, sálat, rongyot szorítva fuldokoltunk a portól, füsttől. Készültünk az esetleges menekülésre, de pokoli zaj és rengés miatt mindenki a közeli halál tudatában szorongott, sírt, imádkozott. Nem tudom, meddig tartott a förtelmes világvége -- lehet, hogy órákig, de a mi számunkra örökkévalóságnak tűnt. Aztán csönd lett. Súlyos, végzetesnek tűnő csönd. A por és füst lassan -- nagyon lassan -- ülepedett. Bénultan kuporgott mindenki ott, ahova a zűrzavar előzőleg sodorta őt. Vártuk a csetepaté újrakezdését. Aztán lassan -- megint nagyon-nagyon lassan -- mindenki kezdett lecsillapodni. Suttogások hangzottak el innen-onnan: "És most mi van?" Végül óvatosan kémlelve kinyitották a belső ajtót. Puska és gépfegyver lövések hangja szivárgott be. Kíváncsian résnyire nyitották a külső ajtót. Az udvar felöl fegyverropogás hangzott és fentről egy harsány német hang visszaparancsolta a kíváncsiskodót. Nem kellett kétszer mondani, gyorsan visszazárkóztunk a pincébe, várva sorsunkra. Lassan mindenki megnyugodott, kolektíve úgy döntöttünk, hogy ez az imádkozás ideje. A lelkész vezetésével, vallási hovatartozásától függetlenül folyamatosan mormolta mindenki a Miatyánkot...

 

Éjszaka a németek megszöktek a házból (Ezt a hírekben úgy szokták publikálni: "Rugalmasan elszakadtak az ellenségtől, és ezzel kiegyenesítették az arcvonalat". Magyarul: egy biztonságosabbnak tűnő, hátsóbb lőállásba futottak. Szöktek: mert csomagolásra, búcsúzásra nem volt idő.). De ez a mi számunkra azt jelentette csak, hogy a senki földjén vagyunk. Kint tombolt a puskazaj, hol intenzíven, hol elszórtan. Nem mozdultunk ki az óvóhelyről, azt se tudtuk, hogy fenn mi maradt a házból. Késő délelőtt jelent meg az első orosz katona az óvóhelyen. Földszínű köpenyben volt, mindenféle frontra szükséges felszerelése volt, dobbtáras géppisztolya is, de mosolyogva lépett be az óvóhelyre. Ünnepelni jött. Tartott egy szónoklatot, amit csak töredékesen értett és fordított egy első világháborút-járt idős lakótársunk. Valami olyanról beszélt, hogy fel vagyunk szabadítva, meg hogy éljen Sztalin, meg még a csuda tudja mi mindenről. Kórusban mondatta velünk: "Szlava Sztalina". Élénken vezényelt, és sokszor ismételtette a generalissimusz éltetését. Az ünneplés örömére még koccintottak is, az esti izgalomból maradt még pálinka, így boldog örömmel ünnepelték meg a férfiak felszabadulásunkat. Nagyon barátságos ember volt, művelt lehetett. Végül az örök barátság zálogaként ajándékot kért emlékbe: órát. Kapott néhányat. Nagyon boldog volt, és végül igen baráti hangulatban búcsúzott el tőlünk. Jó benyomásokkal, megkönnyebbülve szabadultunk fel, egész másnak, vadembereknek festette le az oroszokat a korábbi háborús propaganda. A Szovjetúnió viszont egy nagyon elviselhető képviselőjével mutatkozott most be számunkra. A távozása már nem sikerült ilyen szépre. Amint kilépett a kapun, egy akna csapott le a közelben és ő a lábán is csúnyán megsebesült, de több más repesz is érte. A kísérő társai is előkerültek pillanatok alatt, és Édesapa meg Valér vitték el -- az orosz társai vezetésével -- a kötözőhelyre. A Lejtő-útnál volt a segélyhely. A közeli front miatt nagy kerülővel tudtak csak odajutni (a nagy csatában ugyanis véletlenül elfelejtették a németek a frontvonalakat kellőképen "kiegyenesíteni"...). A dolog pikantériája volt, hogy felszabadító harcosunk ünneplő tarisznyája színültig tele volt órával. Nyilván messziről jött és mindenhol ünnepelt. Így aztán sok emléket vitt magával (megalapozta az órakereskedését!!!???). A hordágyunkat a hadikórház ápolói ott tartották, de édesapáék -- cserébe -- egész csomó kenyeret hoztak magukkal. Hű, de finom volt a friss tábori orosz téglakenyér...

 

 

Déltájba már egymás után jöttek az orosz járőrök. Bújkáló német, vagy magyar katonákat kerestek. Egyik sem talált elfogható katonát, búcsúzóra ők is kértek szuvenírt: "Ura, ura!" vagy más szavakkal "Csaszö, csaszö!". Mivel már hamar kimerült a "felesleges vagy nélkülözhető" órakészletünk lógó orral távoztak. Egy következő járőr kommunistát keresett, de valahogy nem értettük hogy mit akar. Csak egy nő sejtette ki a szavaiból a "kommunista" szót. Felcsillant a "tovaris" szeme. Megértették végre! "Tö komunist?" kérdezte egyértelmű hangsúllyal. "Én nem! Nem vagyok kommunista" -- tiltakozott ösztönös félelemmel (hiszen a mi korábbi szóhasználatunkban a kommunista jelző az valahol az "apagyilkos" minősítés közelében járt) de ez a tiltakozás az oroszt nem zavarta. Ékes szóvirágokkal hívta a nőt, hogy menjen vele. Az nem mozdult, csak ijedten tiltakozott továbbra is a kommunista minősítés ellen. Az orosz hamar áthidalta a nyelvi nehézséget. Megragadta a nőt a karjánál és kivitte az óvóhelyről. Ekkor már sikított a nő, hasztalan. Az egyik földszinti lakásig vonszolta. Egy ideig még hallatszott a sikoltozás, aztán dermedt csönd lett... Egy idős néni halkan megjegyezte: "Szegényke, jobban tette volna ha csendben lapít, és nem jár a szája..." Meg voltam döbbenve, először szembesültem a megbecstelenítés háborús gyakorlatával, bár csak lassan fogtam fel, hogy itt nem egy kihallgatás, vallatás, kutakodás történik a kommunistákról, hanem valami sokkal nagyobb, másabb dolog. Igazából az iskolatársaim világosítottak fel pár hónappal később...

 

Aztán egy következő járőr sötétben bujkáló ellenséget keresve magával vitte a petróleum-lámpánkat, otthagyott minket a sötétben. Csak nehezen sikerült egy másik lámpát kerítenünk. Ettől kezdve az oroszok elől mindég eldugtuk a lámpánkat és apró gyertyacsonkkal világítottunk. Jött egy részeg katona is. Nem teketóriázott, órát követelt. Óránk már nem volt, de elegünk is volt már ebből az "ura" tarhálásból. De ez részeg volt, nagyon. A másik óvóhelyen úgy igyekezett nyomatékot adni az igényének, hogy többször is a mennyezetbe lőtt. Persze óra ettől még nálunk se keletkezett. Nem kapott, ilyen előzmények után jött át a mi pincerészünkbe. Nálunk is előadta igényét, és hosszú orosz szövegét a revolvere lóbálásával tette hangsúlyosabbá. Számunkra csak az "ura" és a revolver volt érthető. Próbálták nyugtatgatni, hogy előtte jártak már itt társai és azok minden órát elvittek. Nem fogadta el a "nincs"-et. Még hangosabban és még dühösebben követelte a felszabadítás jutalmát. Ekkor végülis egy idős néni egyetlen megmaradt kincsét, egy gyönyörű kétcsengős vekkerét kínálta fel a győzelem jutalmául. Hátulról, a vállam fölött nyújtotta előre a különben igen szemrevaló jószágot. Nem tudom kellő hűséggel ábrázolni a Dicsőséges Vörös Hadsereg eme hősének dühét. Ahogy a torkán kifért, úgy üvöltött. Mialatt hosszú szövegét ordította (a hangsúlyból ítélve a világ legdurvább káromkodása lehetett ez a veretes mondóka), pisztolyának csövével püfölte a szerencsétlen órát. Csodálom, hogy nem tört össze az üveg, de az ütések súlya a ruhámon keresztül is a vállamat szúrta. Majd stílust váltott. Rám irányította a pisztolyát. Biztos úgy döntött, hogy túszként engem fog kivégezni, ha egy percen belül nem kap valami svájci aranyórát. Nem értettük a mondókáját, de sokszor meghosszabbíthatta ultimátumát. Én mindennel leszámoltam, nekem egy örökkévalóságnak tűnt ez a helyzet. Dermedten néztem sötét jövőm elé, ami egy részeg katona remegő revolvercsövéből feketéllett hol az egyik, hol a másik szemembe. El voltam készülve a végső dörrenésre (vagy arra, hogy azt csak odaát fogom utólag meghallani...) Végül az orosz -- talán megunta a színjátékot, vagy abban reménykedett, hogy máshol több szerencséje lesz -- változatlan hangerővel üvöltve érthetetlen, de mindannyiunk számára egyértelmű szövegét, kitántorgott a pincénkből. Hogy értékeljem ezeket a történeteket? Elmélkedj el ezen kedves olvasóm... (Az objektív képhez: mások is leírták felszabadulási élményeiket. Lásd ott.)

 

Felszabadítók - messziről jöttek, sokfélék voltak, kemény harcokon voltak már túl és még sok megpróbáltatás várt rájuk

 

Volt még egy rokon esemény, ami örök emlékem marad. Meglátogatott minket még egy barátkozós orosz katona. Ő tudott németül, és nagyon jól elbeszélgetett néhány, a nyelvet ismerő lakónkkal. Tényleg jól esett a társasága, érdekeseket mesélt az életéről. Hosszú látogatás volt, de nem éreztük terhesnek. A baj az volt, hogy az ügyeletes gyertyacsonk tövig égett (ugyanis ezt a látogatónkat is eldugott petróleumlámpával, illetőleg centinyi gyertyacsonkkal fogadtuk), majd néhány erős fellángolás után  kialudt. A sötétben innen is, onnan is sürgető hangok szóltak, hogy gyújtson már valaki gyertyát. Végre -- iszonyatos lassan -- előkerült egy gyertya, sikerült is végre meggyújtani, és akkor láttuk, hogy eltűnt az oroszunk. Nem tulajdonítottunk az ügynek különösebb jelentőséget. Ám rövid idő múlva visszatért az előbbi látogatónk, állig felfegyverzett járőrrel jött vissza. Partizánra, bujkáló katonára gyanakodtak. Mindenkit agyon akartak lőni. Hiába mondtuk, hogy senki se rejtőzik nálunk, nem akartuk mi bántani, csak hát a gyertyacsonk... Nem hittek nekünk. Mindenkit megmotoztak, sarokba állítottak, majd sakkban tartva minket mindent átkutattak. Semmit se találtak, csak egy függönnyel eltakart vasajtót, a ház transzformátorházának vasajtaját. "Ki van ott?" -- kérdezték. Hiába mondtuk, hogy senki sincs benn és az csak egy transzformátorház, nem hitték. Engem jelöltek ki, hogy nyissam ki az ajtót. Mindegyikük az ajtóra célzott, én meg hiába cibáltam a kilincset, a zárt vasajtó nem engedett. No, akkor meglátták az ajtón a halálfejet a csontokkal és a cikk-cakk villám jelet. Földerenghetett bennük a "Nagyfeszültség, érinteni életveszélyes!" figyelmeztetés, ami még a kolhozos tajgán is ugyanazt jelentheti. Végül letettek a szándékról, hogy partizánt fogjanak. Mindenesetre bennem maradandó emléket hagyott a rám meredő géppisztolyok csöve, és a kiszolgáltatottság egy másnyelvű ellenségnek -- különösen így, hogy csak egy hülye félreértés okozta az egész kalamajkát. (Érdekes, hogy háborút járt hadfiak is berezelnek a sötétben. Vagy talán épp a háborút-járóságuk miatt kezdenek félni időnként...)

 

 

            Orosz parancsnokság, Miklós            Oroszok - Orosz parancsnokság, Miklós - Édesapa műhelyben - Vízszerzés - Üzenet

 

A háziasszonyék lakásába -- a búcsúzás nélkül elmenekült német parancsnokság helyébe -- napokon belül egy szovjet parancsnokságféle települt. A berendezkedésük ugyanolyan volt, mint a németeké. Telefonáltak, rádióztak, és igénybe vették édesanya főzéstudományát, ugyanúgy -- vagy egy kissé jobban -- mint előzőleg a németek. Mert míg a németek napközben valahol kinn tartózkodtak, az oroszok éjjel-nappal keményen dolgoztak, az irodájukban foglalták el magukat. Ritkán mentek el, hozzájuk is kevesen jöttek. Egy fiatal tiszt volt a parancsnokuk, Miklós. Kissé törte a magyart, annyira, hogy valamennyire jól el lehetett vele beszélgetni. Gyakorlatilag mindent megértett. Sokat segített rajtunk Miklós. Teljesen megszűnt a járőrök zaklató látogatása az óvóhelyen, sokat barátkozott velünk gyerekekkel, de rendszeresen beszélgetett a lakókkal is. Egyszer éppen a kapu előtt játszottam a kisgyermekekkel, amikor egy orosz járőr el akart vinni engem közmunkára (lótetemeket közös gödörbe temetni). Terelt kifelé az utcára, az ott várakozó csapatba. Édesanyám kétségbeesve kiabálva hívta Miklóst: "Miklós, el akarják vinni a fiamat!" Az utolsó pillanatban előkerült Miklós. Csak úgy hanyagul kiáltott valamit a járőrnek, mire az szó nélkül elengedett. Nagyon csodálkoztunk, mert biztos komoly rangja lehetett, hogy csak így, egy rövid parancsra engedelmeskednek neki.

 

Arcok, tipusok, tisztek és közlegények

 

Édesanya rendszeresen főzött nekik, így nekünk is jutott élelem. Egyszer egy hatalmas disznósajtot hoztak. Odaadták édesanyának, hogy főzzön belőle levest. Hiába magyarázta édesanya, hogy azt nyersen eszik. Ők ragaszkodtak a főzéshez, mert ők csak főzött húst ehettek. A "muszály" nagy szó, édesanya megfőzte nekik. Amint előre megmondta, egy rémes leves-lötty lett belőle. Nem is ették meg. Édesanya szidta őket, mint a bokrot, hogy ezt a finomságot így tönkretettették vele. Az oroszok próbálták vigasztalni: "Maminku, ne haragudj! Majd hozunk másikat." Nem hoztak. Vagy nem találtak, vagy így kerülték el, hogy nyerset kelljen enniük. Ki tudja... Egy másik alkalommal nagy doboz malátakávét hoztak, hogy édesanya főzze meg. De az egészet ám, hogy jó sok legyen! Parancs, az parancs, édesanya egy nagy fazék kávét főzött nekik. Későn jöttek haza, már mindenki aludt, amikor megérkeztek. A konyhában csak a nagy fazék kávét találták, vizet nem. A sáros csizmájukat a fazék fekete kávéban mosták meg. Nagyon kikaptak édesanyától, ők is sajnálkoztak, meg szégyellték is magukat, de a sötétben nem látták,hogy kávéban tisztálkodnak. Hja, az éjszakai sötétben minden víz fekete...

 

Miklós lejárt az óvóhelyre is. Elbeszélgetett az emberekkel. Nagyon megsajnálta Muhr Zsuzsit, sokszor meglátogatta. Zsuzsi kiváló társalgó volt, élmény volt vele bármiről is gondolatot cserélni. A közelben levők rettenetesen meg voltak ijedve egyszer, mert úgy érezték, hogy Miklós érzelmileg túllépi a tisztes társalgás határát, és mintha a Zsuzsit el szándékozna csábítani. De aztán kiderült, hogy csak nagyon jól érezték magukat, és semmi veszély nem fenyegette Zsuzsit. Miklós mindenkivel szemben nagyon tisztességesen viselkedett, jóképű, vidám fiatal ember volt.

 

 

            Édesapa műhelyben            Oroszok - Orosz parancsnokság, Miklós - Édesapa műhelyben - Vízszerzés - Üzenet

 

A szabókat, cipészeket mindjárt az első napokban az oroszok begyűjtötték. Műhelyeket hoztak létre számukra, ahol a megrongálódott felszerelést (csizmákat, cipőket, táskákat, ruhákat) javították. Édesapa is felkerült a Vas Gereben utcába egy villába. Egyszer engedték haza az elején (fegyveres kísérettel) néhány holmijáért, hozott magával egy halom élelmiszert, aztán azonnal visszakísérték, és ott fenn voltak elszállásolva a műhelynek is helyet adó villában. Jó dolguk volt. Egyszer megkerestük, Ákos Géza légóparancsnok jött velem. Kaptunk a Miklóstól valami papírt igazolvány gyanánt. Haza szerettük volna vinni édesapát, de nem engedték el a munkáltatói. Mi is kaptunk az orosz műhelyparancsnoktól finom ebédet, gulyás levest és tarhonyát. Láttuk, hogy jól vannak édesapáék, élvezik a munkájukat. Alaposan megpakolva engedtek minket haza az oroszok, sok kenyeret, nagy darab szalonnát küldött haza édesapa. Érdekes volt a látogatásunk azért is, mert láthattuk onnan a Sashegy oldalából -- szinte mintha páholyból néztük volna -- amint az orosz csapatok elfoglalják a Naphegyet és a Gellérthegyet. Ahol elfoglaltak valamit, itt is, ott is kitűzték a piros lobogót, látni lehetett ahogy halad előre a front. Valahogy így láthatták a régi csatákban a generálisok a nagy csatákat a főhadiszállásukról.

 

Míg édesapát kerestük -- természetesen ez rengeteg kérdezősködéssel járt -- egy család üzenetet bízott ránk, hogy ha sikerül, adjunk róluk hírt az Ugocsa utcában lakó rokonuknak, valami Kovácséknak. Megígértük. Akkoriban -- harctéri viszonyok közt -- így mentek a hírek, és -- érdekes módon -- mindenki komolyan is vette.

 

Amikor a front után a műhelyek nyugat felé indultak, édesapát is magukkal akarták vinni. Édesapa ekkor kikönyörögte, hogy hazalátogasson. Jutalmul a jó munkájáért két puskás katona kíséretében hazaengedték búcsúzni, és néhány holmiért, szerszámért. A viszontlátás rövid öröme után édesanya rettenetesen kétségbeesett, mert már az is komoly teher volt részére, hogy a Sashegyre elvitték édesapát, de hogy most nyugat felé tovább vigyék, az már sokkal nagyobb dolog, óriási kockázatot jelent. Édesanya elrohant keresni a Miklóst, hátha tud segíteni. Miklós azonban valahol társalgott az emberekkel, senki se tudta hol lehet. Édesanya hisztérikusan kiáltozott: "Miklós, segíts! Viszik az uramat!" miközben rohangált az óvóhelyek, a parancsnoki iroda és az udvar között. Időközben már minden szükséges dolgot összeszedett édesapa, és a két katonával indult volna vissza, már az utcáról integetett búcsút, amikor Miklós előkerült. Soha nem felejtem el, ahogy feltűnt a kapuban, és édesapáék után kiáltott. Nem tudom, mit mondhatott, csak néhány rövid szót kiáltott oda, kezével egy félreérthetetlen "vissza" jelet intett és ezzel visszaparancsolta édesapát. Mindnyájan dermedten álltunk. Édesapa a hívó karjelzést látva visszaindult és a két katona is tétován követte. Miklós még valami rövidet kiáltott, mire a két katona megfordult és szó nélkül elment. Mi csak néztünk!!! Hogy két fegyveres kísérő egy szóra, papír nélkül simán otthagyjon egy kíséretükre bízott személyt, meg se kérdezzék a mi Miklósunkat, hogy ugyan mi jogon szól bele a dolgukba, meg hogy miként számoljanak majd be a megbízóiknak arról, hogy hova lett a suszter -- számunkra mindez rejtély volt. De a lényeg az volt, hogy édesapa újra itt van és itt is marad. Mindenesetre boldogan ölelgettük a megmenekült férjet, édesapát. No meg a megmentő Miklóst. Boldog örömmel vonultunk az üzletbe, örömkönnyekkel köszöntük Miklós jóságát, ő meg kívánta nekünk a hosszú boldog életet. A boldog együttlétet csak az homályosította el, amikor Miklós bejelentette, hogy Buda már végképp elesett, vagyis végképp felszabadult, itt az ő feladatuk is véget ért, a többiek már csomagolnak. Elbúcsúzott -- egy kicsit ő is elérzékenyült, mert nagyon megszeretett bennünket -- és néhány óra múlva autóra szálltak, elindultak nyugat felé, a front után. Fájó szívvel búcsúztunk -- főleg Miklóstól (hiszen a többiekkel nem volt kapcsolatunk) -- és csak utólag jutott eszünkbe, hogy se a nevét, se a címét nem kértük el, és mi se adtuk meg a miénket. Pedig nagy kár, hogy nem tudtunk (tudunk) kapcsolatot keresni vele. Viszont megmaradt  a "felszabadulásunknak" ez az egyetlen, de nagyon-nagyon kellemes emléke...

 

Még a műhelytémához visszatérve el kell mondanom, hogy édesapám itthonmaradása nem járt semmilyen különösebb botránnyal a műhely környékén. Valószínűleg a katonák is simán megúszták, hogy édesapa nélkül tértek vissza. A csomagolás, rakodás és a front után indulás is simán lezajlott. A "cipészműhely" és a mesterek egy teherautóra lettek felpakolva. Aztán elindultak valahova "nyugat" felé. A célt nem tudták, csak robogtak, amerre az útjelző zászlós katonanők mutatták a követendő utat.

 

 

 A szovjet sofőrök híresek voltak arról, hogy meglehetősen vad tempóban közlekedtek. Így jutottak el Biatorbágy környékéig, ahol a kocsijuk felborult. A teherautó tetején utazó cipészek és szabók -- törések és sérülések árán -- életben maradtak. Ők segélyhelyre kerültek, a rakomány pedig az árokban gyarapította a háborús roncsok, romok garmadáját. Hetek múlva kerültek haza a mesteremberek. Áldották a szerencséjüket, hogy ilyen olcsón megúszták...

 

 

            Vízszerzés            Oroszok - Orosz parancsnokság, Miklós - Édesapa műhelyben - Vízszerzés - Üzenet

 

De térjünk vissza még két epizód erejéig az ostrom utáni nehéz időkre, amelyeknek Miklós volt az egyik főszereplője. A front elvonultával az emberek már fel-fel jártak a lakásukba: takarítottak, rendet raktak, kezdték hejreállítani a rongálásokat; lassan visszatértek a kulturáltabb életvitelhez: egyre intenzívebben főztek, mosakodtak, mostak. A megnövekedett vízfelhasználást a 36-os ház kútja már az ostrom alatt is nagyon nehezen fedezte. A front elvonultával teljesen kimerítettük a kutat. Ezután már az Ugócsa utcának egyik pincéjéből hordták a vizet, de ott sem győzték a sok ember vízzel való ellátását. Rendszeres volt a vita, hosszan kellett sorban állni.

 

A panaszokat hallva Miklós akkor megszervezett egy expedíciót az Istenhegyi úton levő Vízművek gépházához. Ez a gépház a Budapesti Vízművek Krisztinavárosi telepe volt. A telep területén levő két medencében tárolt - a békásmegyeri telepről kapott - vizet a közép-budai területre, a lipótmezőn, a várban, a Sas-hegyen és a Diana úti gépház hatalmas gépekkel nyomták fel. Itt, az Istenhegyi úton is két hatalmas, sokezer köbméteres tároló medence volt a föld alatt. Keskeny szervizlépcső vezetett le a medencékbe, ezek az időnként szükséges karbantartást szolgálták. A beszűrődő igen gyenge világosság miatt nem lehetett a víz mélységét megbecsülni, és azt se lehetett megbecsülni, hogy a medence milyen messze nyúlik be a föld alá. Ezekből a medencékből a keskeny lépcsőn vödrönként hordták fel a vizet a környék lakói. Nagyon lassan haladt a víz felhozása, az emberek hosszú libasorban várakoztak arra, hogy a vízhez hozzájuthassanak és hazavihessék.

 

A régi kőbányai (hasonló, de betonozott volt a Krisztinavárosi tározó) és az új Gellért-hegyi víztározó

 

Én is a Miklós által szervezett nyolcfős csapatban voltam. Miklós velünk jött és vezetett minket. Katonás rendben vonultunk vödreinkkel, útközben mindenki kíváncsi tekintetétől kísérve. Aki látott minket, arra gondolhatott, hogy ez az orosz katona ügyesen tudott magának ennyi embert "Davaj rabótra" összefogni. A mi számunkra az ő jelenléte viszont garanciának látszódott arra, hogy útközben egy közmunkára nem fognak minket bekényszeríteni, vagy hogy egy kóbor járőr nem foglalja le a vizünket (és vödreinket), de attól is óvott, hogy elvigyenek minket esetleg "malinku robotra" ( ami több éves szibériai munkatábort jelenthetett volna). Már messziről megrémültünk a látványra: a vízre várakozók sorának vége az utcán állt. Orosz katonai felügyelettel karszalagos rendfenntartók ügyeltek, hogy mindenki türelemmel várjon a sorára. Szörnyű volt elgondolni, hogy ez a sor talán csak estére jut vízhez, oly sokan voltak.

 

Miklós nem sokat teketóriázott. Elvezetett minket az utcán hosszan kígyózó sor mellett. Bevezetett a kertbe -- ott még hosszabb volt a sor -- és egyenesen a sor elejéhez mentünk. Csuklanunk kellett volna, mert a ránk szórt és alig elfojtott szitkok halkan zümmögtek a nyomunkban, de leperegtek rólunk. Mi egyenesen a sima víztükörhöz levezető lépcsőhöz mentünk és a következő, aki a vízért leballaghatott, az én voltam. Jócskán elfáradtam, mire a tizennyolc vödröt felcipeltem (tudni kell ugyanis, hogy  Miklósnak is volt két vödre), de erősített a lekörözöttek dühös és irigy gondolata. Roppant büszke voltam Miklós tekintélyére, hogy így ripsz-ropsz elintézte számunkra a vízgyűjtő expedíciót. (Változatlanul be kell vallanom, nem tudom, milyen rangja lehetett, de pillanat alatt félre állított minden orosz katonát. Talán tábornok, vagy fő-párttitkár...) Ahogy jöttünk vissza, hazafelé is szép katonás rendben vonultunk vödreinkkel és benne a kincset érő vízzel. Persze a sorban vonulás oka nem feltűnési viszketegség,vagy örömkatonai allűr volt, hanem a mindent beborító romok, roncsok közt csak így, egymás nyomában lehetett biztonsággal közlekedni. A sorban vonulás dacára nem énekeltünk, de a boldogságtól táncolni lett volna kedvünk a gyorsan megszerzett, életet jelentő víz miatt.

 

Ma már kissé problémás számomra, hogy igazságos-e egy ilyen, a hatalomra támaszkodó beszerzés, amiben mi részt vettünk ezzel az expedíciónkkal, de akkor háború volt, az erősebb győzött. Nem tudom,hogy kellet volna-e akkor, ott problémázni. Mindenesetre akkor ízelítőt kaptam a hetvenes-nyolcvanas évek dialektikus materializmusából. Egyik oldalon ott álltak akkor is a jó elvtársak, akik mindent el tudtak intézni, amit csak akartak és mindent el tudtak érni (mert az járt a főelvtársaknak és kegyeltjeiknek...), másik oldalon a kisember, az ingadozó, jó esetben proletár állt, aki majd a szocializmusban (de még inkább a kommunizmusban) mindent meg fog kapni, mindent elér. Addig marad nekik a fenn levők kegye. Egy kicsit a gazdag ember és a szegény Lázár példázata sejlik fel számomra... (Lk 16,19-31)

 

 

            Üzenet            Oroszok - Orosz parancsnokság, Miklós - Édesapa műhelyben - Vízszerzés - Üzenet

 

Visszafelé megálltunk az Ugócsa utca-Hertelendi utca sarkán álló háznál. Miklóssal ugyanis megbeszéltem, hogy egy ember a Sashegyről üzenetet küldött az Ugócsa utcába a testvérének és ő természetesnek vette, hogy tolmácsoljam csak a hírt. A vödrös társaságunk megállt tehát a kérdéses ház kapujában, és Miklós bejött velem a pincébe, kerestük a Kovács testvérét. Érdekes élmény volt számomra ez az óvóhely látogatás. Mert mi is történt? Egy suttyó gyerek (ez én voltam) nyomakszik előre a zsúfolt pincében (ők zsúfoltabban voltak, mint mi a Ferry Oszkár utcai óvóhelyünkön akármelyik pince szakaszunkban), nyomában meg egy orosz katona csörtet. A gyerek mindenáron a Kovácsékat keresi. De miért? Mit tettek a Kovácsék? És most elhurcolják őket, vagy lelövik? Félő, rémült emberek lapultak előlünk. Ahogy furakodtunk előre az útmutatások szerint, látszott hogy elsötétül minden újabb szakasza a pincének. Ők is sorra eldugták a lámpáikat, gyertyáikat. Pislákoló gyertyacsonkok fogadtak, sötétből elővillanó szemek és félprofilok, sejtelmes árnyak. Remegő nők igyekeztek lebújni ,vagy láthatatlanná válni minden újabb helységben. Érezhető volt, hogy itt mindenki fél, remeg és minden rosszra el van készülve. És végre -- talán az utolsó, vagy legbelső fülkében -- megtaláltuk Kovácsékat. Kovács úr is reszketve, halálra szántan ismerte be vallotta be a nevét. Hitetlenkedve fogadott. Nem erre volt felkészülve, és ilyenkor az izgatott ember első pillanatban fel se fogja, miről is van szó.

 

Elmondtam Kovács úrnak a rám bízott üzenetet, majd néhány bizonytalan kérdést tett fel, és láthatóan megkönnyebbült, de megkönnyebbültek a pincében összezsúfolt lakótársai is. Röviden elbeszélgettünk még rólam, most már minden feszültségtől menten. Feladatom végeztével kifelé indultunk. Kaptunk tőlük hálából egy gyertyacsonkot is, ami sokat segített az összezsúfolt sok ember közt a akadályok kikerülésében. A kinti részekben levő emberek persze még mindég semmit se tudtak jövetelünk szándékáról, ők még visszafelé is eljátszották a meglapulás, az elbújás reflexét. Őket változatlanul a félelem bénította. Kifelé nyomakodva döbbentem rá, hogy valószínűleg Miklós is félt. Végeredményben egyedül volt egy sötét pincében, körülvéve reszkető, ellenséges érzelmű emberekkel. Ha ő tényleg egy főtiszt volt, felelőtlenül ment bele egy csapdahelyzetbe. Ámbár amint én megismertem őt, az is lehet, hogy engem nem akart egy esetleges veszélyhelyzetben magamra hagyni, vagyis felelősséget érzett értem és épségben akart édesanyának visszaadni. Ki tudja? Soha se fog kiderülni, de nem is fontos. A lényeg a küldetéseink teljesítése volt...

 

 

          OSTROM IDŐSZAK, FELSZABADULÁS (TARTALOM)

Édesapa műhelyben -

Orosz parancsnokság, Miklós -

Oroszok -

Üzenet -

Vízszerzés -

 

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Ostromélmények)    <<< Vissza  Tovább >>>    

------------------

Felszabadulás, felszabadítók -- mások szemével:

          http://oroshaza.lutheran.hu/egyeb/harangszo/001224/ncikk_19.htm

          http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/tarjani_kronika/pages/034_A_szabadsag_elso_napjai.html

             http://pinceveszely.uw.hu/p009-6-5.htm