Gyermekkorom - Polgáriban, szükségiskolák

Rieth József

Gyermekkorom - Polgáriban, szükségiskolák

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom -- Polgárista kor) <<< Vissza Tovább >>>

POGÁRI SZÜKSÉGISKOLÁK (TARTALOM)

Háború - Attila utcai iskola - Fényképezőgép - Jegyrendszer - Szénszünet -

Krisztina körúti iskola - Felvilágosítás - Focikapus - László öcsém - Lökdösődtünk - Ökölvívó mérkőzés - Randalírozó gyermektársaság -

- Szent Gellért Gimnázium - Templom bővítés - Üveges-mester - Üvegezett ajtó - Váltott műszak -

Szilágyi Erzsébet gimnázium - Alcasar - Mészáros utca -

Koronaőr utcai iskola - Hajómodell tervezés - Katonaszökevény lettem - Légó-szolgálat - Levelezés a padtársakkal - Leventeképzés - Levente riadó -

- Nyáregyháza - Nóbel Iván - Őrjöngés, vadulás - Szék ülőkéje - Vidékre telepíttetés -

Természettudományok - Calderoni és Társa cég - Csengő kapcsolási rajza - Extrém kísérletek - Kénsavgyártás - Kémiai kísérletező -

- Kísérlet - Kísérletezés - Könyvek olvasása - Magnézium - Nátrium - Próbacsövek - Puskapor - Sebestyén mérnök úr -

Háborús idők Háború - Krisztina körút - Szilágyi Erzsébet - Koronaőr utca - Természettudomány

(- Attila utcai iskola - Fényképezőgép - Jegyrendszer - Szénszünet - )

Családi képek

A polgári első két évében az Attila utcai iskolába jártam. Ezek az évek számomra gondtalan, vidám életet hoztak. A világháború ugyan egyre hevesebben tombolt, de kezdetben relatíve anyagi biztonságban élt családunk. Eléggé sok megrendelése volt édesapámnak, kezdetben a munkához szükséges anyagot is lehetett még venni bőségesen. Békés viszonyok között az üzlet szépen fejlődött volna. 1939 után aztán öcsém betegsége egyre több anyagi gondot hozott. majd a jegyrendszer és az anyaghiány véglegesen a lehetetlenség határára sodorta a családi kasszát. Az itteni, képeken még öcsém születése előtt édesanyánkkal, húgommal -- egy képen édesapámmal -- is szereplünk. (Még Simon néni is látható. Nem nyomorék, csak sámlin ül.). Valóban ilyen mosolygósak, vidám család voltunk.

Dobozos fényképezőgépek és a hozzávaló filmtekercs

Ebben az időben -- még a háztartásunk fellendülő szakaszában -- gazdagodtunk egy számunkra kincset jelentő dobozos fényképezőgéppel (6X9-es egyszerű dobozos fotógép volt). Ennek köszönhetően családi képarchívumunk rohamosan gyarapodott. A fényképezőgépet egyszerűen lehetett kezelni. Csak néhány szabály betartására kellett figyelni (ne mozduljon el exponáláskor a masina, ne maradjon le a fej, vagy láb, esetleg egy személy), és a film óvatos befűzésére és kivételére. A leexponált képeket pedig a Böszörményi úton dolgozó fotóüzlet tulajdonosa, egy fotós néni dolgozta ki. Az üzlet vezetője, ez a néni nagyon segítőkész volt, később nekem is sok tanácsot adott a fotózás kezdeti lépéseihez.

Élelmiszerjegy

A polgári második évfolyamában (1943-1944) egyre nagyobb volt már a háború súlya: egyre több férfi vonult be, kiterjedt a jegyrendszer, sűrűsödtek a légiriadók, egyre több volt a háború sérültje. A kórházak már nem tudták befogadni a sebesülteket, és egyre több iskolát foglaltak le hadikórház céljára. Az Atilla utcai iskolánkat is igénybe vették ilyen célra. A második osztály utolsó hónapjaiban kerültünk át a Krisztina téri iskolába. Mi tanulók nem sokat vettünk észre a költözködésből. Ha jól emlékszem, a téli fűtési szünet, a "szénszünet" alatt cseréltünk iskolát. Elmentünk a karácsonyi szünetre, ehhez csatlakozott az egyhónapos szénszünet. "Visszatérni" már az új iskolánkba kellett. Nem is volt ez szükségiskola -- hiszen valódi, patinás intézmény volt -- csupán a szükség hozta, hogy egy fedél alá tömörült két közösség, és délelőttös-délutános váltott műszakban tanultunk. Nem volt sok ismerkedési időnk az épülettel, a szénszünet miatt azonnal a tanulás sűrűjébe vágtunk, aztán lépésenként derítettük fel az iskola felderítendő zugait.

Krisztina körút Háború - Krisztina körút - Szilágyi Erzsébet - Koronaőr utca - Természettudomány

(Felvilágosítás - Focikapus - László öcsém - Lökdösődtünk - Ökölvívó mérkőzés - Randalírozó gyermektársaság -

- Szent Gellért Gimnázium - Templom bővítés - Üveges-mester - Üvegezett ajtó - Váltott műszak - )

A Krisztina-téri iskola 1883-as, 1950-es és a jelenlegi formája

A Krisztinatéri iskola 1933 őszétől Községi Elemi Iskolaként működött, melyben 4 fiú- és 4 lányosztály tanult. A kor szokásainak megfelelően külön bejárata volt a fiúknak és a lányoknak. A fiúk -- eredetileg -- a Mészáros utca felőli kapun keresztül jártak be, hiszen ők foglalták el a földszinti termeket; a lányok a Krisztina körúti főkaput használták, az innen induló lépcső felhasználásával ugyanis övék volt az emelet. A lépcsőház szabálytalan ötszög alaprajzú volt, öntöttvas oszlopokra helyezett lépcső vezetett az emeletre. (A fiúk és a lányok az épületen belül lényegében nem is találkoztak egymással.) A XX. század elején az egyébként végig kikövezett Krisztina körút az iskola előtti szakaszon (a tanítás zavartalansága érdekében) fakockákkal volt burkolva, így az iskola elé érő fogatok lovainak patkócsattogása itt elhalkult. (Ma a Krisztina körút nagy forgalma miatt az arra néző tantermekben szinte lehetetlen nyitott ablak mellett tanítani...) 1941-től 1948-ig az intézmény Székesfővárosi Községi Népiskola néven működött.

1942-ben kerültünk a leányiskola helyére, az emeleti osztályokba. A régi iskolákat összevonták, ők a földszinten tanultak, ők is, mi is váltott műszakban. A nagy létszámunk miatt mi is váltott műszakban jártunk ide. A hét közepén volt a kegyetlen váltónapunk, szerda este végeztünk és csütörtök reggel kezdtünk. Ez nehéz volt felkelés szempontjából is, de felkészülés (bepakolás, tanulás) szempontjából is. Szerencsére tanáraink türelmesen bántak velünk. Szerdáról csütörtökre nem adtak leckét, csütörtökön pedig nem feleltettek.

Az iskola további sorsáról csak röviden említek meg néhány adatot. A II. világháború végét, az ostromot a környék lakói közül sokan az iskola pincéjében kialakított óvóhelyen élték túl. (Az iskolaépületbe egyébként egy ideig német katonák voltak beszállásolva.) Akik nem ott húzták meg magukat, a közeli házak lakói, azok is az iskola pincéjében lévő - az egész környéken egyedül működő – csapról szerezhettek ivóvizet. A Déli vasút közelsége miatt, majd a vár ostromának pusztítása következtében a Krisztinavárosban alig akadt viszonylag épen maradt ház. Csodával határos módon az iskola épülete ezek közé tartozott. 2000-ben Szent Gellért Gimnázium néven a katolikus egyház kezelésébe került. Érdekesség, hogy Vica unokám itt végezte gimnáziumi tanulmányait 2006-2011-ig.

Az igazgatói iroda üvegezett ajtaja. Üveges mesterséggel találkozás. Üveges tót

Az iskolával kapcsolatos élményeim nagyon szűkösek. Egy olyan emlékem van, amely maradandó és kellemetlen. Már év végén jártunk, bizonyítvány osztás előtt és valami miatt a tanári szoba előtt kellett várakoznunk. Sokan gyűltünk össze, és nagyon zsúfoltan tolongtunk. Én pont az ajtónál álltam, és mint ahogy ez lenni szokott, lökdösődtünk-lökdösődtem. Jó játék volt, bár felnőtt fejjel "hülye játéknak" mondanám. Igen ám, de a tanári szoba és igazgatói iroda előterének ajtajában a kilincstől felfelé gyönyörű mattüveg tábla volt. Én az ajtónak (hátammal az üvegnek) támaszkodtam, és hogyan, hogyan nem, de a gondtalan játék közben a vállammal beroppantottam a nagy üvegtáblát. Az óriási csörömpölésre halálos csönd lett, vége volt a lökdösődésnek, pillanatokon belül felsorakozott a tanári kar is és az igazgató is. Nem tagadhattam, az is eredménytelen védekezés volt, hogy engem csak löktek. Azonnal megszületett az ítélet: Saját költségemen be kell üvegeztetnem az ajtót, és csak ha minden rendben lesz, akkor kapom meg az év végi bizonyítványom. -- Nehezen tudtam otthon megmagyarázni a történteket.

Alapos büntetést kaptam, de ami a legfájdalmasabb volt, saját megtakarított pénzemből kellett az üvegezést kifizetnem. Az iskolával szemben volt egy képkeretező és üveges mester boltja, ott rendeltem meg a javítást. A speciális üveg miatt csak bizonyítványosztás után lett kész. Ráment az egész megtakarított vagyonom. Ez utóbbi fájt a legjobban. A bizonyítványomat is csak az ügyeletestől kaptam meg, valamikor a vakáció közepén. Egyetlen dolog vígasztalt az egész ügyben: először jártam üveges műhelyében, és csodáltam. ahogy a nagy üvegtáblákat a gyémánt üvegvágóval vonalzó mellett szabták, ahogy a széléről a keskeny felesleges sávot lerepesztették és ahogy az üvegtábla élét egy csiszolókővel körben leélezték. Eddig csak üveges tótokat láttam, akik "tábori módszerekkel" dolgoztak. De az üveges műhelye, munkaasztala szinte laboratórium volt. És egyáltalán a kemény és rideg üveg biztoskezű megmunkálása teljesen meglepett.

Családi képek

1939-ben Szilveszterre megszületett László öcsém. Nagy örömet jelentett számunkra, hiszen valódi és saját hajasbabánk volt ettől kezdve. 1941 őszén-telén sajnos megfázott. Az orvosi költségek komoly megterhelést jelentettek szüleinknek, de a tanulás terén minket is súlyosan igénybe vett a kis beteg állandó szórakoztatása és felügyelete. Sajnos a kicsi hamar felismerte, hogy követelései és panaszai előnyt jelentenek számára, ezzel alaposan vissza is élt. Számomra nagy lelki konfliktus volt az akaratossága, árulkodása, sokszor bosszúból gyökerező rosszindulata. Szüleim Juckó elvesztése miatt különös gonddal védték, gondozták Lacit. Ez sokszor a mi háttérbe szorításunkat, mellőzésünket eredményezte (legalább is én így éreztem), ezt nehezen tudtam feldolgozni. Édesanyám is -- úgy éreztem -- megváltozott, kevesebbet törődött a tanulásommal, kevesebbet foglalkozott velem. Édesapám is fokozta az elvárást a műhelyben végzett munkám érdekében. Megérezte, hogy az érdeklődésem kezd áthangolódni a természettudományok felé. Ő azonban több segítséget várt volna tőlem. Én azonban már kezdtem magamra találni. Egyrészt hevesen ébredezett bennem a kamasz. Másrészt egyre több műszaki könyvet olvastam. Felébredt az érdeklődésem a mezőgazdaság és a fizika iránt. A Sztrókai könyvek segítségével lendületbe jött az eddig se lanyha műszaki fantáziám. Hatalmas gondolatkísérleteket forgattam a fejemben. Sikeresen készítettem repülőmodelleket, ennek nyomán motoros repülőmodelleket álmodtam magamban, meg hajómodelleket terveztem.

A dunapataji bővítés és a mi templomunk eredeti és új alakja

Nagy élmény volt számomra a Krisztinatéri templom bővítése. Úgy döntöttek az akkori szakemberek, hogy a szentélyt egyszerűen elhúzzák, mint ahogy korábban már hasonló manőverrel megnagyobbították a dunapataji templomot is. Dunapatajon csak az oldalfalba toldottak be 10 méternyi sima falat, itt a Krisztinában azonban egy egész kereszthajóval növelték meg a templom belterét. A szemem előtt húzták hátra a Krisztina téri templom szentélyét, így bővítve a műemlék templomot. A szentély falait alávésték, acélsíneket és acélgörgőket helyeztek a fal alá és egy csörlővel valamint a falhoz rögzített sodronykötelekkel szépen áthúzták az új alapra. Az órákig eltartó művelet alatt én ott álltam és nézelődtem a templom kettéválasztott falával szemben A két elválasztott épületrészhez ezután szép nagy kereszthajót építettek. Felhasználták a régi oldalbejárót is. Megdöbbentő volt számomra ahogy a falkaréj méltóságteljes lassúsággal az új, a jelenlegi helyére került. Máig sem tudom elképzelni, hogy a mérnöki és építészi zsenialitás, a szerencse, vagy a Jóisten közreműködése (bizonyára mindhárom együtt!) eredményezte a sikeres eltolást. A fal nem repedt meg, és az eltolt rész nem süllyedt meg, sem a munka során, sem a háborúban, sem azóta. Pedig óriási kockázat volt a súlyos falat sínekre és görgőkre ültetni megingás és megroppanás nélkül. Sikerült.

A bővítés

Ekkoriban történt, hogy Gályai Miklós osztályfőnökünk elmagyarázta nekünk az embrió keletkezését és fejlődését. Számomra teljesen új ismeretek voltak ezek, de nagy érdeklődéssel hallgattam, és tovább bátorított az ekkoriban ébredező természettudományos öntudatom fejlesztésére. Gályai tanár úr nagyot nőtt a szememben, példaképemmé vált. Nem törődtem néhány tudálékos osztálytársam fitymálásával, akik fennen hírdették tájékozottságukat, és lekicsinyelték a felvilágosítás hasznosságát és alaposságát. Mindenesetre az én -- egyébként igencsak minimális -- tudásomat nagy mértékben, alaposan fejlesztette.

Egyszer harmadikos polgárista koromban egy csavargó, randalírozó gyermektársaság jött lefelé az utcánkban. Nem tudom, miért, de megálltak az úttesten, amikor mellém értek. Én a 34-es, a Kenyeres ház előtt álldogáltam. Csodálkozva néztem ezt a hat-hét fős társaságot, amint hangoskodva, egymást lökdösve, ugra-bugrálva jöttek lefelé a Tanítóképző felől. Még nem láttam ilyen handa-bandázó társaságot soha. Az egyik kivált a cikázó csapatból, odalépett hozzám, durván rám szólt: "Te meg mit bámulsz itt olyan bambán? Mindjárt szétverem azt a hülye fejed!" És már fel is vett egy ökölvívó állást. Egy lépésnyire volt tőlem, a többiek (talán 5-6 fiú lehetett) gyorsan szétnyíltak, az úttesten karélyban közeledtek felém. Éreztem, hogy ezek verekedni akarnak, és annak csúfos vége lesz számomra. Szó nélkül elfordultam és futottam az üzletünk felé. Nem követett egyikük sem, csak hangosan röhögtek. Még időben hazamenekültem. Édesapámnak egy szót se szóltam az esetről, de nagyon meg voltam ijedve. Még sohase verekedtem úgy igazán, de éreztem hogy most nagyon megvertek volna ezek a suhancok. Pár perc múlva bejött a boltba a Tóth-bácsi, az egyik lakó, aki tanúja volt az esetnek. Mondta, hogy látta az esetet, és már készült, hogy meg kell védenie engem, de okos voltam, hogy elfutottam. Édesapám dühöngött, hogy miért nem szóltam, ő megleckéztette volna ezeket a csavargókat.

Az egyik hangadó -- az aki kezdett provokálni és kezdett volna verekedni -- a következő tanévben velem egy osztályba került. Nagyon tudott verekedni, egy ökölvívó szakosztályba járt, és állítólag tehetséges versenyző volt a kategóriájában. Tanítás után a piactéren gyakran rendeztek szabályos ökölvívó mérkőzést. Tényleg szabályosak voltak ezek a boxolások, de roppant kegyetlenek. Csupasz kézzel ütötték egymást, és addig, amíg valamelyikük fel nem adta. Az én provokáló csavargóm rendszerint nem adta fel, így aztán (lehet hogy vérző arccal, vagy ronda monoklival, de) ő volt az iskola erős embere. Érdekes, hogy mindig volt partnere a verekedésben. Nem tudom hogy ezeket a partnereket provokálással szerezte magának, vagy a vele küzdők győzelmi reménye vitte bele őket a küzdelembe. Mindenesetre volt néhány igen kemény vívás, mérkőzés ott a piac sarkában. Engem soha többé nem provokált. Az iskolában nekem is megvolt a baráti társaságom, neki is, nem volt köztünk soha konfliktus. Szépen elkerültük mindég egymást, talán már nem is emlékezett a Fery Oszkár utcai sikertelen kalandjára. (Szerintem csak a haverjai uszították rám, és bárkit megtámadott volna, csak hogy az erejét fitogtathassa.)

Egyébként én is gyakran jártam a piactér felé, mi ugyanis rendszeresen foci mérkőzést játszottunk. Egy ideig kapus voltam, mert nem vonzott a labda utáni futkosás, védeni pedig változó sikerrel, de eredményt tudtam felmutatni. Aztán egyszer egy kavarodásból fejes gólt kaptam be. A gól jogosságát én persze vitattam -- a játék természetes velejárójától -- a kirobbanó vitától nagyon megsértődtem, Szerintem szabálytalan volt a gól, durcásan kiálltam a játékból. Nem is fociztam ezentúl, de lehet, hogy nem is hiányoztam a csapatoknak. Elment a kedvem a futballtól, még az az igencsak kismértékű érdeklődésem is odalett, ami addig volt. Egy biztos, a mai napig nem kedvencem a futball.

Szilágyi Erzsébet Háború - Krisztina körút - Szilágyi Erzsébet - Koronaőr utca - Természettudomány

(- Alcasar - Mészáros utca - )

Szilágyi Erzsébet Gimnázium

A harmadik osztály első féléve után a Krisztina téri iskola is hadikórház lett, de az is lehet, hogy a németek számára valamilyen parancsnokság lett az épület. Ekkor ideiglenesen a Mészáros utcába, az akkori Szilágyi Erzsébet Gimnázium épületébe költöztünk, ahol nagyon zsúfolt volt az elhelyezés. Hamarosan, még a második félév megkezdése átkerültünk a Koronaőr utcai iskolába. A Szilágyira mindég különös figyelemmel néztem. Az iskola kiemelt, elit iskola volt. Hímzett-blúzos egyenruhába öltözött csinos leányok jártak oda, az iskola ragyogóan tiszta volt kívül-belül. Ilyen iskolát én még nem láttam. Mi egy folyosót kaptunk, és szigorúan tilos volt az iskolában össze-vissza járkálnunk. Kamasz fejemben a szigorú rendszabályok vad, háborús ötleteket hoztak elő.

Alcasar régen, aztán ostromolva, majd újjáépítve

Ekkoriban láttam az Alcasar című filmet, az nagy hatással volt rám, a látottak bennem vad ötleteket ébresztettek. Elképzeltem, hogy légpuskás őrséget lehetne (kellene) felállítani, barikádokat emelni a Szilágyi-iskola folyosó végén. Motozással engednénk csak át bárkit is (főleg természetesen a lányokat). (Ez a film a polgárháborúról szólt. 1936-ban a spanyol polgárháborúban a toledói Alcazar (vár) a nemzeti erők kezében volt, és nyolcszoros internacionalista (komunista) erő ostromolta. A bennrekedtek több mint két hónapig kitartottak a legkeményebb tűzerővel szemben, míg végül Francó csapatai felszabadították őket. A film kemény realitással mutatta be a benn lévő civilek és katonák megpróbáltatásait és szenvedéseit, de a hősiességüket ia. A palotát azóta csodálatosan újjáépítették, jelenleg múzeum.) Szerencsére csupán néhány hétig tanultunk a Szilágyiban, aztán áthelyeztek minket a Koronaőr utcai iskolába.

Koronaőr utca Krisztina körút - Szilágyi Erzsébet - Koronaőr utca - Természettudomány

(- Hajómodell tervezés - Katonaszökevény lettem - Légó-szolgálat - Levelezés a padtársakkal - Leventeképzés - Levente riadó -

- Nyáregyháza - Nóbel Iván - Őrjöngés, vadulás - Szék ülőkéje - Vidékre telepíttetés - )

A harmadik osztály második félévében átkerültünk a Koronaőr utcai iskolába. A polgári iskolát itt fejeztük be. Itt is társbérletben voltunk egy leány iskolával, váltott műszakban jártunk, de helyi tanulókkal gyakorlatilag semmilyen kapcsolatunk se volt. Na, ez csak látszólagos volt, mert valami kapcsolatunk azért csak volt egymással. Mivel a Koronaőr eredetileg leány-polgári volt, hamar megindult a levelezés a padtársakkal. Ez a levelezés azonban nem volt komoly, ökörségeket írtak egymásnak azok, akik vették a fáradságot, hogy leveleket irogatnak az ismeretlen és bizonytalan világba. Nem sokan vettek részt ebben a játékban. A levélkék sorsa bizonyára a szemétláda lett. Csak néha tört ki óriási röhögés egy-egy sikeresebb sorsú és hatásosabb levél nyomán (gondolom a lányoknál is a párhuzamos levélke feletti vihogás). Hamar rádöbbentünk arra, hogy inkább fáradságos, mint hasznos volt a levelezés. A szénszünetes tél, meg az ostrom miatti rövid tanév miatt a kemény tanulás kényszerített is mindannyiunkat arra, hogy az energiáit a leckeírásra fordítsuk. Nem tudok arról, hogy személyes ismeretségek születtek volna ilyen módon, pedig a kamaszvirtus biztos szóba hozta volna az ilyen "sikereket". De azért a lányok közelsége és a kamaszi felfűtöttség a fantáziánkat igencsak megmozgatta...

A közvetlen háború itt kezdetben még távolibb volt, bár az egyre gyakoribb légiriadó figyelmeztető jelként, apránként az életünk velejárója lett. Hallottunk ugyan bombázásról, de ezek csak hírek maradtak, a mi életünket nem befolyásolták közvetlenül. A közelünkben ritkán hullott bomba, csak hírből hallottunk halálos áldozatokról, komolyabb anyagi kárról. Számomra a negyedik osztályban következett be a tragédia halvány megélése, amikor édesapámat berendelték "légó-szolgálatra", és a Soroksári úti bombázásnál közelről kellett megtapasztalnom egy bombatámadás erejét és következményeit. Mi csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy légiveszély idején a földszinti folyosóra vonultunk és ott vártuk a riasztás "lefújását". Még örültünk is ezeknek a légiriadóknak, légiveszélyeknek, mert ezzel izgalmas órák maradtak ki egyre gyakrabban.

A harmadik osztály vége felé, valamikor áprilisban volt egy napunk, amikor az osztály az egyik szünetben mint egy tébolyult tömeg őrjöngött, vadul játszott, ha ezt egyáltalán játéknak lehet nevezni. Néhányan -- szerencsénkre -- csak tétlen szemlélői voltunk a felfordulásnak. Az osztályban egyesek kitalálták, hogy egy szétesett szék ülőkéjét lehet úgy dobálni, mint a frizbi korongját. Őrült ötlet volt, hiszen ha eltalál valakit, az csúnyán megsérül. Szerencsére senkit se talált el, de a felfordulás óriási volt. Dobták, kapták, visszadobták, mindaddig, amikor aztán egyszerre a súlyos rétegeltlemez korong megunta az osztályterem szűkös voltát és kirepült az ablakon. Szerencsére az ablak nyitva volt, üveg nem tört, így a megveszekedett lemez gyors suhanással vehette célba a szomszédos tűzoltóság udvarát. Nagy robajjal landolt az üres udvar betonján az ülőke. Nem riadóztatták a tűzoltóságot, de az ügyeletes tűzoltó azonnal elindult a lemez visszaszolgáltatására. Nem várt erre a vendéglátó iskola igazgatója, aki tanúja volt az ülőke röptének. Lihegve rohant be az osztályunkba, vörös fejjel üvöltött megállj-t a heves őrjöngésnek. Teljesen igaza volt, elgondolni is rossz, mi történt volna, ha valakit fejbe talál ez a deszkadarab. Óriási botrány lett belőle. Gyors ütemben gazdára talált néhány "rovó", én szerencsésen megúsztam.

Páncélököl

Bevezették a hétvégi leventeképzést. A Czakó útcai iskolába kellett felmennünk minden vasárnap az iskolai mise után. Itt már harci képzés is folyt puska imitációval. Nem csak az alaki gyakorlatokat ("lábhoz", "tisztelegj", "vállra", stb.) csináltuk a puska utánzatú fatuskókkal, de "célratartás", "szuronyroham", "fedezékbe" stb is volt. Persze az itteni képzés se nélkülözte a kemény küzdő játékokat. 1944 nyarára bevezették a folyamatos kiképzést, ekkor már frontszolgálatra vállogattak jelentkezőket. A válogatás meglehetősen erős kényszerítéssel történt, főleg az idősebbek közül. Jelentkezőket kerestek rohamlövegeken való szolgálatra is. A vállalkozókat elvitték valahova, ők péncélököllel kaptak kiképzés. Nagyon rövid kiképzés után mindjárt bevetésre is kerültek. A hírek szerint szinte mindnyájan odavesztek az első bevetések küzdelmeiben. Engem szerencsére nem is próbáltak beválogatni. Megúsztam...

Páncélelhárító rakétafegyver

Aztán közeledett a front, nyárra vidékre telepítették Budapestről azokat a gyerekeket, időseket, akiket lehetett, mi is a nyarat Nyáregyházán töltöttük. 1944 ősze már kezdett a komoly háborús készülődés jegyében telni. Hothy kilépett a háborúból, cserébe Szálasi a németek segítségével átvette a hatalmat. Egyre több bomba hullott már a fővárosra, az emberek kezdtek hozzászokni a légós készenléthez. Ősszel beiratkoztam a polgári iskola 4. osztályába annak rendje és módja szerint, 7,50 Pengő volt a beiratkozási díj. Egyre többet foglalkoztam hajómodell tervezéssel és építéssel. Nóbel Ivánnal sokat beszélgettem tudományos, elsősorban kémiai dolgokról. Ő kitűnő tanuló volt és nagyon okos gyermek, apja gyógyszerész. Szerettem volna Ivántól olyan könyveket kapni, amelyek kémiai problémákat vetnek fel, és én megoldhatom őket. Szörnyű magabiztos voltam "hatalmas" tudásomban. Ivánnal sokat beszélgettünk ilyen témákról, de tényleges segítséget nem kaptam tőle, csak bíztatást. Biztos, hogy szülei nem szimpatizáltak velem, és nem engedték, hogy könyveket kölcsönadjon nekem. De azért jókat beszélgettünk, tervezgettünk. Nagy magabiztosságom a tanulásban is segített. Míg a harmadikos bizonyítványomban öt "jó" érdemjegy is volt, a negyedikesben kitűnő lettem, vagyis csupa jelesem volt. Minden tárgyban határozott tudást sugároztam.

Német- és magyar (Zrinyi) rohamlöveg

1944. novemberében a nyilasok meghírdették az úgynevezett "levente riadót". A kiképzések mellett most már én is be lettem választva. Ez első lépésben nem fegyveres szolgálatot jelentett, hanem zsidóellenes tevékenységet. A gettóba, vagy munkatáborba kényszerített zsidók vagyonának elszállításában kellett volna segíteni, és később kaptunk volna kiképzést tankelhárításra, vagyis frontszolgálatra. Megadták a napot, amikor hidegélelem-csomaggal a Czakó utcai iskolában jelentkeznünk kell. Szüleim roppant határozottak voltak: nem engedtek. Ezzel katonaszökevény lettem! Ha feljelentettek volna és kijön egy (nyilas) járőr értem, akár azonnali felkoncolás lehetett volna a sorsom, mert az akkori megitélés szerint ez egyszerűen "hazaárulás" volt. Nagy izgalmakat éltünk át, de szerencsénk volt. Nem jöttek értem, és a front közeledte miatt az egész közigazgatás szétesett. Eltüntem a leventeriadós foglalkozásokból, egyszerűen nem mentem a további foglalkozásokra. Egy ideig izgultam, de karácsonykor ránk tört az ostrom, és minden felborult az életünkben. Februárra ért véget a durva harc, az ostrom. Az első félévre nem is kaptunk bizonyítványt, és a tanítás is csak márciusban kezdődött újra.

Természettudomány Háború - Krisztina körút - Szilágyi Erzsébet - Koronaőr utca - Természettudomány

(- Calderoni és Társa cég - Csengő kapcsolási rajza - Extrém kísérletek - Kénsavgyártás - Kémiai kísérletező -

- Kísérlet - Kísérletezés - Könyvek olvasása - Magnézium - Nátrium - Próbacsövek - Puskapor - Sebestyén mérnök úr -)

A fizika valamint a kémia tanulása és a tudományos ismeretterjesztő (no, meg a valóban tudományos) könyvek olvasása óriási lendületet adott a természettudományos érdeklődésemnek. Minden tudni, érteni akartam. Még 1943-ban, a harmadik polgáriban, fizikaórán az egész osztályból csak én tudtam a csengő kapcsolási rajzát felrajzolni. Ez volt fizikából az első feltűnésem tanár és osztály előtt. A tanárom elégedett volt velem, de nem értékelte különösebben ezt a "sikeremet", viszont az osztálytársaim megérezték bennem a tehetséget. Na persze, ők állandóan velem voltak, ismerték az érdeklődésemet, a természettudományos vonzódásomat. Robbanásszerűen adott lendületet az érdeklődésemnek és a kiválasztottság-tudatomnak az a bizonyos kémiaóra, amikor a kénsavgyártás módszereit az osztályban egyedül tudtam elmondani, méghozzá olyan mélységekig tártam fel, amin mindenki csodálkozott, és ami az "osztály természettudósává" tett. Óriási önbizalmat nyertem így, és ez a többi tantárgy tanulására is lelkesített. Hirtelen megkomolyodtam. 1944 karácsonyára kémiai kísérletező készletet kértem ajándékul. Vegyszereket vásároltam, a környékbeli gyógyszerészek és drogisták lassan személyes ismerőseimmé váltak, tanácsokkal láttak el.

És aztán eljött 1944 Karácsonya, és a kis szegényes fa alatt valóban ott tündökölt a kémiai kísérletező "szekrény". Volt benne vagy húsz féle vegyszer, spiritusz égő, keverő-, adagoló-, aprító eszközök. Nagyon örültem a próbacsöveknek, ezek ugyan kisméretűek voltak, de igaziak. Volt ott lombik, főzőpohár, tölcsér, lakmuszpapír, szűrőpapír, meg még ki tudja mi minden. Szüleim csodálatos kinccsel ajándékoztak meg, óriási örömöt éreztem, olyat, amilyet eddig még ajándék nem váltott ki bennem. Szenvedélyesen kezdtem kísérletezni. Minden féle anyagot olvasztottam, kevertem. Vizsgáltam a tulajdonságaikat, változásaikat. Nem igazán tudományosan, inkább szeszélyesen, úgy, ahogy sorra kerültek. Közben persze azért olvasgattam is, de többnyire extrém kísérletekről. Szerettem volna ilyen különleges dolgokat is beiktatni a kísérleteimbe. Szerettem volna könnygázt előállítani, vagy például az akkor feltalált műgumit, műselymet. Persze ehhez hiányzott a tudásom is, de se a felszereltségem nem volt megfelelő, se a szükséges nyersanyagok nem álltak rendelkezésemre. Az álmaim ugyancsak meglódultak. Szerettem volna házi gázgyárat csinálni (csak úgy egészen kicsiben!), szerettem volna fém nátriumot előállítani, királyvízben fémeket oldani. Naiv álmok voltak ezek az elképzelések egy kamasz kisdiák részéről, de én nagyon komolyan gondoltam.

Calderoni üzlete

A gázfejlesztés volt az egyik érdekes tervem. megrajzoltam a próbacsövekből épülő retorta rendszer tervét, meg a többi általam szükségesnek látott tartozékról az elképzelést. Ebben az időben, 1945 tavaszán-nyarán, egy gépészmérnök költözködésénél segédkeztem. A Dolgos utcából kellett egy kiskocsival a Belvárosba hurcolkodni Rakodtam, hurcolkodtam, kiskocsit húztam. Nehéz munka volt, de szívesen végeztem, szép kis összeget tűzött ki Sebestyén mérnök úr munkadíjnak. Elégedett is volt a munkámmal (kivéve azt a kárt, amit egy sokméteres csőköteg ledobásával okoztam. Az erkélyükről dobtam le a karikát az udvarba, így nem kellett hurcolnom. Naná, hogy jócskán összehorpadt, gyűrődött a vékony alumínium cső, ami akkoriban meglehetősen drága dolog volt. Bosszankodott is a mérnökúr efölött a kára fölött.). Sokat beszélgettünk a tanulásomról, játékaimról terveimről. Elégedettségét egy csodás ajándékkal fejezte ki. Nem csak az előre megállapodott fuvardíjat kaptam meg, de hazafelé jövet megálltunk a Váci utcában a Calderoni és Társa cég üzlete előtt. Ez a Calderoni cég tanszer és laboratóriumi eszközöket forgalmazott. Amíg a mérnök úr a boltban volt, én ámulva csodáltam a kirakatot. Távcsövek, földgömbök, meg sok-sok titokzatos valami volt ott látható. Később, más utaimon, csavargásaimon vissza-vissza mentem a Váci utcai bolt varázslatos kirakatához. Az elvarázsoltságból a mérnök úr riasztott fel. Kis csomaggal jött ki a boltból. Nekem adta, próbacsövekkel volt tele. Megdicsért a szorgalmamért, az okosságomért. Buzdított a további lelkes tanulásra. (Javasolta, ne építsem meg a próbacsövekből a gázfejlesztő berendezést, inkább csak kísérletezzek, használjam a próbacsöveket a kísérletező szekrényemhez. A Képzőbe történt felvételem miatt a gázfejlesztő terve egyébbként is lekerült a napirendről.)

Buzgón kísérleteztem is az új kincsemmel, a kísérletező szekrénnyel. Hamarosan kevésnek bizonyult a készlethez kapott vegyszerek választéka. Vegyszereket vásárolgattam. A környékbeli patikák és drogériák törzsvevőjévé váltam. A néhány grammnyi vegyszerek vásárlásához bőségesen kaptam tanácsokat. Szerettem a vegyszereket vegyíteni, oldani, olvasztgatni. Csak úgy ötletszerűen csináltam mindezt. Élveztem, amint a kristályok és porok megolvadnak a melegítés hatására, majd ismét megszilárdulnak. Mindezt csináltam csak úgy ötletszerűen, ahogy éppen jött. Kevés volt a receptekben ajánlott kísérlet, újabb és újabb anyagokat is kipróbáltam, keverékeket is összeolvasztottam. Egyik szenzációs felfedezésem is így született meg. Kén és salétrom keverékét olvasztottam össze kémcsőben. A kísérlet gyönyörűen indult. A sárga olvadék a kémcsőben szinte életre kelt. Majd hirtelen örvényleni kezdett az olvadék, először füstölgött, aztán hirtelen sárga füst töltötte meg a kémcsövet, és mire felocsúdhattam volna, hangos pukkanással szétment a kémcsövem, felrobbant. Az egész szoba tele lett bűzzel és füsttel. Szüleim nagyon összeszidtak, nem tudták értékelni a kísérletemet. Halvány fogalmuk se volt róla, hogy fiuk feltalálta a puskaport. Én is csak később döbbentem rá, mi is történt. Ekkor elhatároztam, hogy sokat fogok olvasni a kísérletezésről, és az előírt kísérleteket is igyekszem elvégezni.

Bizarr kísérleti feladatokat tűztem magam elé. Szerettem volna különleges fémekkel kísérletezni, például magnéziumot égetni. Magnéziumot azonban a patikák nem tartottak. Sebaj -- gondoltam -- vettem magnéziumoxidot. "Magnézium az magnézium" -- feltételeztem nagy bölcsen, azt azonban -- türelmetlen és naiv fejjel -- még nem tudtam, hogy abból a fehér porból, házilag nem igen lehet magnézium fémet előállítani. Nem sokkal később aztán egy fotószaküzletben kaptam magnéziumszalagot. Remek játék volt égetni ezt a szürke pléh-lemezkét, csodálni a szétáradó, erős, vakító fehér fényt. Kíváncsiságom olthatatlan volt, fémes nátriumot is akartam venni, de nem kaptam kedvenc gyógyszertáraimban. Amikor gyógyszerész segítőim sorolták a náluk kapható különböző nátrium sókat -- mivel őnáluk csak ezek vannak -- gyors elhatározásra jutottam, hanyag eleganciával a felkínált vegyszerkínálat lehetőségei közül a nátriumkarbonátot kértem, gondolva, hogy az valahogy ugyanaz, mint a tiszta nátrium. Nem hittem a gyógyszertár dolgozóinak. Persze a kísérleteim sikertelenek voltak, így szerencsére a nátriummal való kísérletezés elmaradt. Évekkel később, kalandos körülmények között találkoztam fémes nátriummal a képzőben. De itt, most csak annyi tapasztalatot szűrtem le a sikertelen próbálkozásokból. hogy sokat kell olvasnom -- és főleg tanulnom -- ha a kémiában valamilyen biztos eredményt akarok elérni. Faltam is a könyveket, legyőzve a kísérletezés sürgető vonzását. A fantasztikus kísérleteket lassan megtanultam gondolatban megtervezni, pontosan előkészíteni, és nagy figyelemmel, türelemmel hajtani végre, a maga idejében...