Winkelmann László

A zsinórírás csődje a középiskolákban

Több mint két évtizede már, hogy a szépírással, a díszírással és a gyorsírással gyakorlati alapon foglalkozom. Elsősorban hálával gondolok kiváló tanítómestereimre, különösen Kárpáti Géza tanítómra, Kovács Alajos és Krisch Jenő igazgatatókra, akik, megszerettették velem az emberiség egyik legnagyobb kincsét az írást. A zsinórírás megjelenésétől kezdve aggodalommal néztem az írás ügyének nagyfokú hanyatlását. Szakértőkkel való beszélgetés közben mindig hangsúlyoztam ez új írásmód helytelenségét és annak előrelátott súlyos következményeit. Az élet különös játéka, hogy éppen abban az iskolában kell tapasztalnom az írás kultúrájának szomorú visszafejlődését, ahol mint kis diák tanultam, és ahol kinőttem azzá, ami ma vagyok. Cikkem megírására a súlyos közérdek adta kezembe a tollat, mert nem nézhetem tétlenül azt, hogy egy külföldi minta alapján készült célját tévesztett írásmóddal tovább gyötörjük a magyar ifjúságot!

A Budapesti Tanítótestület hivatalos lapjában, a „Nevelés” f. é. Januári számában Háros Antal „A zsinórírás 12 éves múltja” címen cikket írt. A cikk befejező részében ezt olvashatjuk: „Az írás tanításának megjavítására vonatkozó törekvéseink helyességét ma már nagy megnyugvással igazolva látjuk azoknak az ifjaknak írásában, akik a népiskolából kikerülve valamely életpályán helyezkedtek el, vagy tanulmányaikat folytatják”. A hétoldalas cikknek egyébként csak erre a befejező, vagyis a zsinórírás eredményességét megállapító részére válaszolok, majd utána a zsinórírásról, de általában az írás mai állapotáról több éven át szerzett tapasztalataim alapján mondom el véleményemet. Az idézett cikknek a tanulmányaikat továbbfolytató ifjak írására vonatkozó megállapítása a legszembeötlőbb, de sajnos, a tények ellentmondanak ennek. Nézzük csak meg a mai kereskedelmi középiskolás diákok írását. A látottakon azok döbbennek meg igazán, akik a zsinórírás bevezetése előtti időkbe már tanítottak a felső kereskedelmi iskolában, vagy akik ez iskolában végeztek.

Mi a helyzet a gimnáziumokban? Erre nézve érdemes elolvasni a ciszterci rend budapesti Szent Imre gimnáziumának 1940/41. iskolaévi évkönyvében a 46. oldalon található „tanulmányi előmenetel” című fejezetet. A zsinórírásról itt közölt vélemény szintén nagyon lesújtó. De úgy látszik, a zsinórírás az elemi kiadásában 1941-ben megjelent Tanterv és Útmutatások IV. kötetében (I. 75. oldalt) a zsinórírástól nagyon eltérő újabb álló írású abc-ét ír elő (1. 1. ábrát).

Ennek módszeres útmutatásai után ezt olvashatjuk: „Ha a tanító módszere meggyőződésből más írásmódot (nyilván a zsinórírásra céloz) követ, feltétlenül szükséges, hogy ez írásmódnak módszeres irodalmát ismerje és elveit a gyakorlatban alkalmazni, tudja”. E szerint az elemi iskolákban a legújabb írásmód mellet tanítható a zsinórírás is. Ma tehát az elemi iskolai írásoktatás terén az a nemkívánatos állapot következett be, hogy kétféle írásmódot tanítanak.

Azt, hogy melyik írásmódot kövessék az egyes iskolákban, községekben vagy városokban, a tantestületek tagjainak együttes határozata dönti el. Szomorú, hogy szavazással kell eldönteni azt, hogy milyen írást tanítsunk! Ez a helyzet a gyorsírástanítás terén az egységes magyar gyorsírás megteremtéséig uralkodó állapotokra emlékeztet. Az írás ügye millió és millió embertársunkat érinti. Fontos közérdek parancsolja, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk és a bajokat még a mai háborús idők ellenére is valóban megnyugtatóan, orvosoljuk. Ott tartunk már, hogy az írás körül mutatkozó visszásságokat azok is észreveszik, akik eddig egyáltalában nem foglalkoztak ilyen problémával. A szülők sem értik, hogy gyermekeik miért írnak olyan rendkívül csúnyán, pedig bizonyára igénybe veszik az eredményesség kedvéért a nevelés hathatósabb eszközeit is.

Szükség van-e a kézírásnak intenzívebb tanítására a jövő szempontjából?

Persze akadnak olyanok, akiknek az a véleményük, hogy a kézírás ma már nem is olyan fontos, hiszen minden vállalat, még a legkisebbek is, irodaüzemüket gépi erőre igyekeznek berendezni. Sajnos, ez a tévhit már az ifjúság körében is elterjedt. Kétségtelen, hogy az ügykezelés amennyire csak lehetett gépi erőre rendezkedett be. Ezt azonban csak a tőkeerős vállalatokról mondhatjuk, de ezeknél a nagy vállalatoknál is még mindig bőven akad olyan munka, amelyet nem sikerült vagy nem volt gazdaságos gépi erőre átállítani. Menjünk csak tovább. Miért keresik a vállalatok rendületlenül a szép kézírású munkaerőket? Miért kívánják az állást keresőtől, hogy saját kezűleg írt szolgálati ajánlkozást nyújtson be?

Azért, mert a vállalat a benyújtott kézírásos ajánlkozásból az abban foglaltakon kívül nemcsak arra kíváncsi, hogy a pályázónak milyen az írása, hanem ebből annak jelleméről is szeretne tájékozást kapni (Grafológia).

A vállalatok vezetői nagyon jól tudják, hogy az írásnak nagy gyakorlati előnyei mellett jellemnevelő hatása is van. Valóban az írás, ha megfelelő rendszeren épül fel és azt hozzáértők lelkiismeretesen, tanítják, sok olyan tulajdonsággal vértezi fel az ifjút, amelyeket semmi más eszközzel nem érhetünk el. Így magától értetődő, hogy a vállalat szívesebben vesz fel olyan munkaerőt alkalmazottai sorába, akiknek többi használható tulajdonsága mellett jó kézírás is van. Mindezekből láthatjuk, hogy a gyakorlati élet milyen világos, félreérthetetlen feladatot ró az iskolákra a kézírás tekintetében. Ezzel szemben cikkem elején nagy vonásokban már rámutattam az iskolákban uralkodó állapotokra. Az igazság az, hogy az iskolai élet kétszeresen, a kereskedelmi középoskolai élet, pedig ennél hatványozottabban megkívánja, hogy a növendékek megfelelő íráskészséggel rendelkezzenek, hiszen a testnevelést kivéve minden tantárgynál szükség van a kézírásra.

Ha tehát a tanulóifjúság nincs kellő módon a tollforgatásra kiképezve, ez a tanítás eredményes munkáját nagymértékben hátráltatja.

Már pedig a mai diákság nagyon gyengén ért a betűvetéshez. Olyan az írása, minta legnehezebb testi munkát végzőké. Betűik saját maguk által kigondolt különböző formát öltenek, mintha többféle írásmódot tanultak volna, vagy néha azt kell hinni, hogy még az ábc-t sem ismerik. Erről bőven tanúskodhatnak különösen az írásbeli tantárgyak tanárai, akik nem győzik hangoztatni, hogy mennyire megnehezíti tanítási és dolgozatjavítási munkájukat a tanulók feltűnően rossz kézírása. Módszeres tanári értekezleteken, tanulmányi felügyelői és egyéb értekezleteken, valamint komoly cikkekben szóvá is teszik ezt. Ez állapot bekövetkezésének egyik legfőbb okát a zsinórírásban látom, amely a maga sajátos rendszerével nem ad lehetőséget, az ifjúságnak a tetszetős, jól olvasható, könnyed kézírás kialakítására. Megvilágítom, hogy miért. Vegyük csak szemügyre elsősorban a zsinórírás írószerszámát. A hozzáértők első látásra megállapíthatják, hogy ezzel képtelenség elfogadató módon írni. Ma olyan eszközzel ír a diákság, amely mindennek nevezhető, csak éppen írószerszámnak nem. Gömb- vagy tompa végű tollal ellátott vastag, tollszárfélének nevezett dorongot adtak a kezébe. A diákság által nagy szeretettel használt töltőtollak némelyike még ennél is durvább kivitelű. A régi jól bevált írásrendszer írószerszáma vékony tollszár hegyes tollal ehhez az otromba, sok hibával rendelkező íróeszközhöz viszonyítva, fonom műszer. Ezzel az írószerszámmal csak azok nem tudtak írni, akik nem tanulták meg annak szabályos fogását, ami nem volt nehéz feladat. Nem volt ennek a tollnak semmi hibája. Annál több hibája van a zsinórírásnál használatos tollnak. A tinta erős savtartalmánál fogva a gömb végén könnyen lerakódik, vagyis megszárad és így hosszabb használat után az írás fokozatosan vastagabb lesz. A tintának ez a tulajdonsága ezen kívül a sűrű tintába mártást is maga után vonja. Továbbá az ilyen gömbvégű tollat tisztítani sem lehet, ami aztán a toll időelőtti tönkremenését idézi elő.

Apróbb betűket írni ezzel a tollal és írásmóddal egyáltalán nem lehet, pedig ilyen feladat elé is állíthatjuk az írni tudó egyént akár az iskolai, akár a gyakorlati élet.

Ez az oka annak, hogy tanulóink meglehetős nagyméretű betűkkel írják írásbeli dolgozataikat. Az íróeszközről elmondottak után nézzük csak magának a zsinórírásnak, mint írásrendszernek megdöbbentő hibáit.

A hatalmas propagandával útnak indított zsinórírás – amelyet reformírásnak, az élet írásának és Luttor-féle történeti módszerű írásnak is neveztek – megszületése óta több változtatáson ment keresztül.

Eleinte a könnyű kapcsolás érdekében az a, o, g, d, és p, betűknél olyan belső hurkolást végeztetett, ami a betűt nemcsak elcsúfította, hanem felismerhetetlenné is tette. Valóban az egész ábc úgy nézett ki, mint a hieroglif írás összekeverve a gótírás elemeivel. Pár év eltelte után – nyilván a gyermekeknél tapasztalható hajmeresztő példák hatására – a belső hurkolást az a, g és d betűknél (az o, és p-nél nem) megszüntette, a nagybetűk és kisbetűk – különösen a kis r betű – alakján szintén lényeges módosításokat hajtott végre a zsinórírás alkotója. Nézzük meg a 3. ábrát.

Ebből kitűnik, hogy sokat közeledett a régi magyar íráshoz (1. 4. ábrát). Véleményem szerint ez nem segített, mert mihelyt a folyamatos írásra kerül a sor, a rendszer teljes csődje következik be. Gyorsabban nem lehet vele írni. Ha ezt valaki megkísérli, akkor vagy olvashatatlan, vagy külalakilag rendkívül csúnya lesz az írása. Miért nem lehet ezzel az írásmóddal gyorsan és rendesen írni?

 

Ez az egész rendszer felépítésén, a papír-, a toll- és a kartartáson múlik. Mindenek előtt súlyos hibának tartom vonalrendszerét, vagyis azt, hogy nem a sorra íratja a betűket, hanem az alapvonal fölött és a felső segédvonal alatt. Attól eltekintve, hogy e vonalrendszer pontatlanságra nevel és nagy nehézséget jelent az írni tanuló, különösen a 6-10 éves gyermekeknek, feltétlenül természetellenes. Képzeljünk el egy járni tanuló gyermeket, aki nem a földön, hanem a levegőben tanul járni, vagy ha szülője nem segíti őt a járás tanulásában. Az írás tanulásánál is szükség van legalább kezdő fokon egy alapvonalra és segédvonalakra. Erre vonatkozólag még egy gyakorlati példát hozok fel. Miért vonalazzák meg pl.: az üzleti könyveket? Azért, hogy jóval a vonalazás fölött írják a bejegyzéseket? Tény az, hogy a zsinórírást tanultak nem képesek vonalra írni. A rendszer hibájának tartom továbbá azt is, hogy a már említett betűmódosítások után még mindig bőségesen akad olyan betű, amelyek szavak közben a kapcsolás miatt más alakot öltenek, mint a szó elején vagy a végén. Az 5. ábrán szemléltetem ezeket a betűket.

Az összehasonlítás kedvéért odarajzoltam a régi magyar írás betűit is. Láthatjuk, hogy ezeknek alakján nem kell változtatni, ha összekapcsoljuk őket. A gyorsírásnál is fontos a grafikai hasonlóság, de elengedhetetlen kellék a közönséges írásnál. A bemutatott betűk különböző formáját a tanulók nem tudják megjegyezni, ami aztán a leglehetetlenebb betűképzésre ad alapot. Ezután nézzük meg a 6. ábrán zsinórírásban feltüntetett m, n, v, és y betűket.

E betűk közül különösen az n mássalhangzó nagyon gyakori a magyar nyelvben. Az említett 4 betű alakja különösképpen nem felel meg a folyamatos írásnál, mivel mindegyiknek első szára hegyesen kezdődik, tehát ritmusellenesek. A zsinórírásban számításom szerint 15-17 %-kal több ritmusellenes betű van, mint a régi magyar írásban, tehát szaporította ezeknek számát.

Akik az írás ügyével valaha is foglalkoztak, tisztában vannak azzal, hogy eddig még nem sikerült – de nem is fog sikerülni – olyan abc-t összeállítani, amelyben ne lennének ritmusellenes betűk (pl. i, u, t, stb. betűk). Ezt még a világ legtökéletesebb írásrendszerében, a latin (magyar) ábc-ben sem tudták teljesen kiküszöbölni. Azt azonban keresztülvitték, hogy számukat a minimumra csökkentették és olyan egyszerű, könnyen írható formát kaptak, hogy tulajdonképpen nem is jelentenek hátrányt.
Az egységes magyar gyorsírásnál is ismerünk kimondottan ritmusellenes betűket, de csak mindössze kettőt (r és az nk-ng jelét), amelyek alakjuknál fogva, szintén inkább előnyt biztosítanak. A ritmus ellenességre vonatkozó állításom bizonyítására ugyancsak a 6. ábrán a 4 kifogásolt betűből a „mennyivel” szót mutatom be mindkét írásrendszerrel.

A zsinórírással írott szó merev vonalvezetése az első látásra felfedezhető. De próbáljuk meg a szó leírását nagyobb méretben és nagyon lassú tempóban. Tapasztalhatjuk majd, hogy a kritika tárgyává tett betűk írásánál azok hegyesen kezdő szárához érve írószerszámunk – ha egy gondolatnyi időre is – meg kell, hogy álljon.

E próba megtörténte után képzeletben egy autót vezessünk sebesen a zsinórírás és a régi magyar írás útvonalán. Nem kétséges, hogy a régi magyar írás vetőinek vonalán haladó autó nagy előnnyel fog győzni. Ebből is láthatjuk, hogy ezek a ritmusellenes betűk valóságos kerékkötői a gyorsabb ütemű írás végzésének.

A dőltírású régi magyar írással írott szókép világos magyarázatát adja annak, hogy csakis ilyen ritmusos betűalakokkal lehet torzulásmentesen, könnyedén és gyorsabban írni. A régi magyar írás használhatóságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy abban az időben is megállta helyét, amikor még írógépek hiányában az ügykezelés kizárólag kézírással történt.

A zsinórírás nagybetűire vonatkozólag ritmusellenes formájukon kívül csak a következőket jegyzem meg. A nagy A, B, D, F, H, R, P, és T betűk egyrészt nehezen utánozhatók, másrészt, pedig nem illenek bele a többi betűk kövérkés (kör alakú) karakterébe.

Álló írás vagy dűlt írás?

A zsinórírás az álló írás mellett tört lándzsát. Mi a különbség a két írásmód között? A mérleg itt is a dűlt írás javára billen.

Nézzük csak meg jól a közölt rajzot (1. 7. ábrát). Megállapíthatjuk, hogy mindkét írásnál a betűk tengelye merőlegesen esik az asztallap szélére. Végeredményben az úgynevezett dűlt írás is álló írás, mert csak a papírlapot döntjük balra. E papírtartás aztán lehetővé teszi az írást végző kéznek a biztos, zökkenőmentes vonalvezetést, mert a kar könyökben az asztalra támaszkodik, úgy hogy az alsó kar a vonalazás mentén felfelé és visszafelé könnyedén haladhat, sőt az újabb sorok megkezdése esetén sem kell a könyökben támaszkodó kart elmozdítani. Ezzel a kar- és papírtartással legalább 4-5 sort tudunk folyékonyan írni. Az álló írás hívei ott tévednek, hogy nem veszik figyelembe a fizikai lehetetlenség törvényét.

Minden kezdeményező lépésnek ott kell kezdődnie, hogy elsősorban megállapítsuk, azt, hogy fizikailag lehetséges-e ilyen vagy amolyan papírtartással folyékonya írni. Csakis ennek világos eldöntése után állíthatjuk fel az írás egészségtanával kapcsolatos követelményeket is.

Lássuk most már, hogy egyenes papírtartás mellett mire kényszerül az írást végző egyén. Vízszintes irányban való haladásra van utalva, ami viszont a jobb karnak egészen a válltól való állandó mozgását vonja maga után, tehát csak úgy karnak egészen a válltól való állandó mozgását vonja maga után, tehát csak úgy képes „folyamatosan” írni, ha könyöke nem támaszkodik! Kérdezem: mennyi ideig lehet így írni és milyen lesz az írás?

Elsősorban folyamatos írásról beszélni sem lehet! Az írást végző egyén rövid időn belül elfárad, írása, pedig természetes, hogy csúnya, merev, összevissza düledező lesz.

Az álló írás laikus híveit az téveszti meg, hogy kezdő fokon, amikor még nem kell gyorsabban írni, valahogy megy az írás. De miért? Azért, mert könyökben megtámasztja karját, majd 2-3 betű (többre nem képes) leírása után, hogy továbbhaladhasson a betűvetésben, karját óvatosan picit jobbra csúsztatja, és könyökben ismét megtámasztja.

Megfigyeltem, hogy némelyik úgy segít magán, hogy a papírt húzza balra. Ilyen akadozva lehet csak az egyenes papírtartással akár csak egy rövidebb szót is leírni. Ez is egyik magyarázata annak, hogy ma fiaink nem képesek lendületesebben folyamatosan írni. Az álló írást hirdetők a dűlt írás hátrányául sok mindent felhoztak. Többek között túlzásnak tartom azt a vádjukat, hogy a dűlt írás gerincferdülést és közellátást idézhet elő. Már ezek a veszélyek fennállnak az álló írásnál is, határozottan állíthatom, hogy egyik sem következik be a XX. Század modern iskolájában, mert egyrészt a pedagógusok jól ismerik az írás egészségtanával kapcsolatos előírásokat és azt lelkiismeretesen végre is hajtják, másrészt a növendékek egyfolytában nem végeznek nagyon sok írásbeli munkát és végül pedig bőségesen gondoskodnak a testnevelési órák és a különféle sportok a gyermek egészséges testi fejlődéséről.

Az álló írás kátyúba jutását legjobban Németország példája igazolja, ahol 1941. szeptember 1-ével, az árnyékolás megengedésével a latin ábc-hez nagyon hasonló dőltírású (75-80°) új írásmódot vezettek be. Láthatjuk, hogy a bécsi Legrün zsinórírását, amelyből a magyar zsinórírás teremtődött, maguk a németek is elejtették. Ezután vizsgáljuk csak meg közelebbről, hogy milyen hatással van a zsinórírás a grafikus rendszerű egységes magyar gyorsírásra.

A zsinórírás hibái talán itt ütköznek ki a legjobban. Az álló írást tanult növendékek a gyorsírásnál dűltírásra kényszerülnek. A gyorsírás az ellipszis, a zsinórírás a kör vonalain alapszik. Nagyon jól tudjuk, hogy a gyorsírás nagyon finom írásmód, amely még a régi magyar írásnál is sokkal finomabb. A gyorsírásban egysoros és félsoros betűk, közelírás, távolírás, torlódás, távolírás és közelírás emeléssel, helyzeti jelölések, különféle betűnagyítások vannak vastagítással fűszerezve.

Mindezeknek megtanulásához – a zsinórírással ellentétben – szükség van kezdő fokon 4 soros, továbbhaladóknak 2 soros, majd végső fokon egysoros vonalazású füzetre, továbbá hegyes irónra és feltétlenül dűltírásra.

Világosan láthatjuk tehát, hogy az álló írású zsinórírás íróeszközével együtt menyire ellentétben áll a grafikus rendszerű gyorsírással, amelynek finom, vastagításokkal tarkított rendszere képtelen a kezet kiművelni.

A két írásrendszer közötti nagy ellentétnek elszenvedői legfőképpen a tanulóifjúság. A cikkem befejezéséül egy sajnálatos körülményre utalok. Kár lenne – legalább is a kereskedelmi középiskolákban – a szépírást elhagyni. Úgy látszik, ennek pótlására vették be az új tanítástervbe a II. évfolyamban tanítható díszírást, mint rendkívüli tárgyat. Az elgondolás helyes volt, azonban ma az írás elemeit nem ismerő műveletlen kezű növendékeinknek díszírást tanítani képtelenség!

Befejezésül ismételten az írás ügyéhez fűződő nagy közérdeket hangsúlyozom. Cikkem megírásával kizárólag ezt óhajtottam szolgálni. A bajok lényegére – amennyire a lap terjedelme megengedte – rámutattam. Az egyedüli helyes mód az orvoslásra, hogy haladéktanul visszatérjünk arra az írásmódra, amely a magyar ember egyéniségének megfelel: az ellipszis-rendszeren alapuló régi magyar (latin) dűltírású szépírás tanítására!

-----------------------------------------

Különnyomat a Kereskedelmi Szakoktatás 1943. évi májusi füzetéből
Felelős kiadó: Winkelmann László
4340. Franklin-Társulat nyomdája. – vitéz Litvay Ödön