Rieth József: Anyagvilág - Háttérismeret

Eddington-határ

TartalomjegyzékhezVilágképem <  Anyag-időszak     

A csillagok tömege elég széles skálára esik: a legkönnyebb csillagok tömege a Napunkénak kevesebb mint tizede, míg a legnehezebbek elméletileg lehetséges maximális tömege körülbelül 100 naptömeg. Az alsó korlátot a nukleáris fúzió fenntarthatósága jelzi, míg a felső határ szintén az energiatermeléshez köthető. Ez utóbbi esetben a hatalmas csillag felfokozott tempójú fúziós reakciói olyan erős sugárnyomást generálnak, hogy az képes felülkerekedni az objektumot hidrosztatikai egyensúlyba visszatérítő gravitációval szemben és így mintegy "lefújja" a csillag külső rétegeit. A stabil egyensúlyi állapot, azaz a két erő egyensúlya az elméleti számítások szerint hozzávetőleg 100 naptömegnél lesz kritikus, az e fölötti tömeget elérő szupermasszív csillagok gyakorlatilag nem is jöhetnek létre. Sir Arthur Stanley Eddington az 1920as években számolta ki ezt az értéket, az ő tiszteletére hívjuk Eddington-határnak ezt a felső korlátot.

Az NGC 3603, a Tejútrendszer egyik legfiatalabb és legnagyobb össztömegű nyílthalmaza, melynek vizsgálata során 5 extrém nagy fénykibocsátású csillag került górcső alá. Egyikük nagyon fiatal, alig alakult még ki, a másik négy két darab kettős rendszert alkot. Az egyik kettős látóirányú sebességeinek méréséből  azaz a színképvonalaknak a közös tömegközéppont körüli keringés során fellépő Dopplereltolódásának meghatározásából  a kutatók közelítőleg megadhatták a kettőst alkotó komponensek tömegét. Az eredmények szerint az egyik csillag tömege valahol 85 és 147 naptömeg, míg a másiké 73 és 105 naptömeg között lehet. Mivel az adatok bizonytalansága elég nagy, az "igen" válasz még nem tekinthető sziklaszilárdnak, így a kutatók további, nagyobb pontosságú mérésekkel igyekeznek majd alátámasztani ezen egyedülálló eredményeiket. Az eredeti közlemény a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society szakfolyóirat Letters rovatában olvasható.

----------

A legnagyobb luminozitású csillagok közül néhány heves, rendszertelen kitöréseket mutat, melyek okai ma még nem teljesen ismertek. Ezeket a fősorozatról már elfejlődött csillagokat fényes kék változóknak (Luminous Blue Variables, LBV) nevezzük. Az észlelő csillagászok érdeklődésének homlokterébe az 1980as évek elején kerültek, de a jelenségre adott elméleti magyarázatok máig nem kielégítőek. Az LBVk  a szupernováktól eltekintve  a Világegyetem legfényesebb csillagai. A "klasszikus" csoportba tartozók bolometrikus fényessége 9.5mnál nagyobb, ami 106 Lo luminozitásnak felel meg. Ezek a csillagok a HRD legfelső részén helyezkednek el, s olyan nagy luminozitásúak, hogy a fejlődésük során elkerülik a vörös óriás állapotot. Van egy másik, némileg halványabb csoport is, amelyben a bolometrikus fényesség 8m  9m.

TartalomjegyzékhezVilágképem <  Anyag-időszak     

-------------------------

http://hirek.csillagaszat.hu/csillagok_fejlodese/20080724legnehezebbcsillagokngc3603.html

http://www.gothard.hu/astronomy/astroteaching/LBVs/LBVs.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csillag

https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9nyes_k%C3%A9k_v%C3%A1ltoz%C3%B3csillag