Rieth József. Útiemlékek:

Prieros - BERLIN - PRIEROS nyaralásunk, 1990. július 4-18.

 

Tartalomjegyzékhez - Utazások - Magyar utak - Külföldiek - Elmaradt utak - Időrendben - Útikereső     

Berlinben többször jártam. Mint Szociálpolitikai osztályvezető a Balatonföldvári nyaralónk és a Német Posta Prieroszi üdülője közti csere-nyaraltatási egyezség ügyében tárgyaltunk. Ekkor küldöttségünk ellátogatott Prieroszba és Potzdamba is.

Végül -- családi nyaralásunk során 1990. július 4-18-ig -- feleségemmel mi is részt vettünk egy Prierosi nyaraláson.

Prierosról

Der Dorfanger prägt noch immer das Ortsbild von Prieros. Empfohlen wird ein Besuch der neuromanischen Kirche, einem Backsteinbau im Rundbogenstil aus dem Jahre 1875, und des Fachwerkhauses aus der Mitte des 18. Jahrhunderts, in dem heute das "Museum Heimathaus" untergebracht ist (Museum Heimathaus, Telefon 033768-50144).

In der Nähe befindet sich das Informationszentrum des Naturparks Dahme-Heideseen. Das 594 Quadratkilometer große Gebiet umfasst große Waldflächen, mehr als 100 Seen sowie Teile der brandenburgischen Landeswasserstraße Dahme. Am km 26,9 der Dahme-Wasserstraße liegt die Schleuse Prieros

Prieros ist ein kleiner Ort südlich Berlins an der Dahme. Er wurde erstmals 1314 urkundlich erwähnt und ging aus einer slawischen Ansiedlung auf dem Schadlischka-Berg hervor. Das später als Rundling um eine Dorfaue herum gewachsene Fischer- und Bauerndorf wurde seit Anfang des 20. Jhs. zum beliebten Ausflugs- und Ferienort und erstreckt sich entlang der Gewässer Dahme, Schmölde, Langer See, Streganzer See und Tiefer See.

Seit dem 26. Oktober 2003 ist Prieros mit seinen 1000 Einwohnern Ortsteil der Gemeinde Heidesee[1].

Das Ortsbild prägen die mit alten Bäumen bestandene Dorfaue mit dem ältesten Haus (Fachwerkhaus 18. Jahrhundert - Museum „Heimathaus“), der Kirche und der alten Schule (Naturschutzzentrum und Sitz der Naturparkverwaltung „Dahme-Heideseen“). Von der Dorfaue aus gelangt man an die Dahme mit Schiffsanlegestelle und Hafen.

 

Nyaralásunk

1990. július 4. Csak délután 17 órakor indul a vonatunk, de mi már 3/4 négykor kinn voltunk a Nyugatiban. A vonat még sehol, várakoztunk hát a peronon. Közben nyelvleckét is vettünk egy jókedvű német úrtól, aki ott téblábolt a peronon, majd hosszan-hosszan szóval tartott minket. Alig tudtunk elszakadni tőle, amikor végre beállt a vonatunk.

A jegyünk vásárlásánál lebeszéltek minket a hálókocsiról, vagy kusetról. Ijesztgettek minket egy sereg nehézséggel, meg hogy az esetleges kényelem nincs arányban az árral. Első osztályt ajánlottak. Az - mondták - olcsóbb is, és kényelmesebb is. Megfogadtuk a tanácsot. Négyen voltunk a fülkében a hat ülésen. Igy aztán még alhattunk is, különösen, hogy az ülések kihúzhatók. Persze ez az alvás nem volt az igazi. A vonat zakatolt, zötykölődött. A kalauzok is lépten-nyomon bejöttek, hol a magyar, hol a cseh, majd a német. Aztán a határőr, majd vámőr váltotta egymást. De összességében kellemes volt az utunk, semmilyen kellemetlen zaklatás, vagy okvetetlenkedés sem ért bennünket. Pedig a vasúti díjak változása miatt készültünk arra, hogy a jegyünk érvénytelen lesz, vagy hogy valutaproblémánk lesz, ugyanis akkor még Magyarországon nem létezett az új német valuta.

1990. július 5. Érdekes volt megfigyelni útközben, hogy a cseh házak közt a többség elhanyagolt, szürke. A német határt átlépve a házak, utcák tiszták, rendesek, üde-friss színre festette, az ablakokban virág, függöny, a kertekben gondozott a fű, stb. A vasút egyébként a világ hátát mutatja. Kár

Drezdában leszálltak útitársaink (akikkel különben útközben nem sok szót váltottunk), egyedül utaztunk tovább Berlinig, ahova 1/2 9-re érkeztünk. Ismerős utcákat, parkokat láttam a vonatból. Végül befutottunk a Lichtenberg pályaudvarra, végállomásunkra. Olyan, mint a többi. Az egyik vágányon az S-Bahn, a többi sinpáron a vasút közlekedik. Berlin a vasút felől nézve olyan, mint egy nagy rendezőpályaudvar. Mindenütt gyomos, rozsdás vágányok, vagonok, vonatszerelvények, lerakott anyagok. Köztük suhannak másodperc pontossággal a Schnellbahn szerelvényei. A vasút renoválásával megvárták az egyesítést.

Gyorsan mentem a nemzetközi pénztárhoz, a hazaútra helyjegyet vásárolni. Hosszú sorállás után meg is kaptam, természetesen nyugatnémet Márkáért. A régi NDK pénzből csak az 50 Pfeniges és a kisebb pénzérmék maradtak még forgalomban.

13 órára végre S-Bahnnal és autóbusszal megérkeztünk Prierosba. A település és az üdülő nem sokat változott az újraegyesítés során, de a rendezettség, tisztaság szembeszökő volt. Éppen ebédre érkeztünk. Meglehetősen éhesek voltunk, így az utolsó cseppig mindent megettünk. Ebéd után a szobánkba mentünk és jó nagyot aludtunk, 1/2 4-ig. Frissen ébredtünk, egy jó kávét főztünk, majd elindultunk körülnézni a faluban.

Három napja vezették be a nyugatnémet Márkát, pénze még a németeknek sem nagyon volt. A keletnémetekkel együtt mi is csak nézelődtünk az üzletekben. Minden üzlet tele volt vékonyra terített nyugati árúval (és csak az kapható!) na és persze nyugati áron. Gyors fejszámolásunk eredménye az a megállapítás volt, hogy "itt aztán nem sokat fogunk vásárolni! Örülhetünk, ha a múzeumokra elég lesz a pénzünk."

A szemerkélő eső hazaterelt minket. A vacsora kitünő volt, svédasztal.

1990. július 6. Reggel Herr Lattner jött látogatóba az üdülőbe. Kissé szomorkás volt a hangulata: nagy a politikai és gazdasági bizonytalanság. A fizetésük változatlan, megtakarított pénzük a felét éri, az árak megduplázódtak. A mi számunkra Lattner nagy meglepetést hozott, mert a pénzünket sikerült átváltania. A 87 Márka, amit kaptunk, tulajdonképpen háromszor annyit ért, mint amennyit mi adtunk érte. A meglepetés még fokozódott, mert napi-bérletet is adott, ami valamennyi berlini autóbusz, villamos, metró és S-Bahnra egy napi utazásra érvényes.

A németek egy kicsit csalódottak, mert az árak emelkedtek, az átváltás miatt sok pénzük elveszett, az életszinvonaluk a felére csökkent, viszont közeli reményük van, hogy pár éven belül a nyugatiakkal azonos szinten lesznek. Nekünk ez csak távoli reményünk lehet!

Sajnos az időnk nem volt túl jó. Hol esett, hol meg sütött a nap. Ez csak sétára volt alkalmas. Elsétáltunk a Frauen-tóhoz, megterveztük, hol fogunk fürdeni. Az erdő szépsége feledtette a mostoha időjárást. Komor, sötét fenyőerdőben vezetett az utunk. Gyantaillat terjengett, a fák oldala V alakban be volt hasítva, nemrég csapolhattak.

Délutánra már kiülhettünk a kertbe, a nap melegen sütött, de a szél hűvös volt. Múzeumlátogatást terveztünk a következő napra. Asztaltársaink sok jó tanácsot adtak, és még azt is megígérték, hogy másnap reggel bevisznek minket gépkocsival Königs-Wusterhausenba, az S-Bahnhoz.

1990. július 7. Reggeli után irány az Alexander Platz! Rengeteg ember mindenütt. A nagy áruház jócskán át lett rendezve, tele van nyugati árukkal. Csodálatos árubőség, szép holmik, játékok, ískolaszerek, porcelánok, edények, cipők, stb., de minden nagyon drága. A nyugati áruval mintha a kereskedelem is nyugati stílusúvá vált volna: csinosabb eladók, kikozmetikázottak, színes ruhában. Az üzletek is csillogóbbak, az árukat ki is lehet próbálni, játszani lehet a játékokkal.

Megváltozott az utca is. Eltüntek az élelemárusító pavilonok. Sétáló tömegek. Utcai prédikátorok gitárral, erősítővel (Jézus így, Jézus úgy...), körben tisztelettel hallgató emberek. Csodálatos az újjáépített óvárosi városszöglet, a Miklós-templom környéke. A kongresszusi palota környéke tele volt rendőrségi kordon elemekkel egy esetleges tüntetés esetére. Az elemek békésen várnak, tüntetők sehol, az utca csendes, az emberek békésen sétálnak. A Dóm lépcsőjénél román cigányok kéregetnek, kartonpapírra írt német szöveggel magyarázva tragédiájukat.

Átmentünk a Pergamon-múzeumba. Ez mindég ugyanolyan lenyűgöző, valahányszor megcsodáljuk. Az "Istár-kapu" és a "Pergamon-oltár" mindég ámulatot ébreszt, visszaidézte és kiszínesítette Görögországi emlékeinket. Az embernek csodálattal kell fejet hajtania a 2500 évvel ezelőtt élt művészek előtt. Nagyot alkottak, szépet és művészit. A formák, színek, kidolgozás utolérhetetlen.

Innen a Természettudományi múzeumba villamosoztunk. A hatalmas "taurusz" csontvázak itt is óriási csarnokot töltenek meg. Van mindenféle őshal, ősteknős, ősrozmár, ős-ős-mindenféle csontváza. Szép ásványgyűjteményük hasonlít a londoni és bécsi gyűjteményhez, azok azonban nagyobbak. Sok a kitömött állat, sok tárló van tele bogarakkal, lepkékkel. Szép lenyomatok láthatók fákról, tengeri herkentyűkről és még ki tudná felsorolni mi mindenről. Értékes gyűjtemény. (Berlini látogatásunkról bővebben.)

Időnket ügyesen osztottuk be és vacsorára hazaértünk, pedig sokat jártunk, sokat láttunk. Jól elfáradtunk.

1990. július 8. Egész nap az üdülőben pihentünk. Már napozni is lehetett. Kicsit sétáltunk az erdőben, és viszonylag sokat ettünk. A svédasztal este nagyon csábító, nehéz ellenállni. Elmentünk a templomhoz, de kiderült, hogy a mise kiírása 1989-re szolt. A templomban mostanában csak evangélikus istentisztelet van, de az is csak előző nap, szombaton volt. Szomorúan bandukoltunk haza.

1990. július 9. Óriási kerékpártúrát tettünk. Bejártuk a természetvédelmi területet. Körülbelül 20 kilométert hajtottunk. Hol "hegynek" fel, hol le. Itt a "hegyek" kb. 20- 30 méter "magasak". A vidék általában sík, élveztük. Élveztük azt is, hogy tudunk még bicajozni, és igazán sportos nagyszülőknek találtuk magunkat. Szép fákat, tölgyeseket, fenyveseket láttunk, ősfenyőt és feketefenyőt. Délután végre jól sütött a nap, és lehetett napfürdőzni. Egy kicsit le is pirultunk.

 

1990. július 10. Egész nap pihentünk. Hol melegen sütött a nap, hol meg hideg szél támadt és zuhogó zápor pásztázta végig a vidéket. Állandóan kihurcolkodtunk napozni, aztán gyorsan vissza, majd újra ki, újra vissza.  Vacsora után felfedezőútra indultunk Prierosba, az új nyaralórész felé. Bejártuk a kiserdőt, megcsodáltuk az újgazdagok nyaralóit (talán STÁZI aktivistáké), a réteket, erdőket. Csodálatos szivárványt is láttunk. Találtunk egy farmot. Pónilovak, gépek, állatok. Vállalkozók építkezésre, hajótárolásra.

1990. július 11. A drágaság miatt elmaradt az erre a napra tervezett közös kirándulás. Kárpótlásul Lattneréktól a csehekkel együtt ezért kaptuk az egésznapra érvényes közlekedési jegyet. Irány Nyugat-Berlin.

A csehek vezetője, Marek úr, autóval bevitt minket Königs-Wusterhausenba, onnan S-Bahnnal mentünk Nyugat-Berlinbe. A csehek már a falon túli első állomásnál leszálltak, mi egészen Charlotten-Burgig mentünk. A palotáig rövid sétával jutottunk el. Szépek a házak, az emberek jobban öltözöttek, mint keleten. Márkás autók suhannak, a gazdag kirakatok is a jólétet tükrözik.

Az egyiptomi kiállítást tekintettük meg. Nem csak az angolok, de a németek is szép anyagot hoztak el az ókori Egyiptomból. Itt látható az ismertebbek közül az a bizonyos "írnok", a "macska", Nofretete. Rengeteg múmia-fejdísz, papírusztekercsek, szobrocskák, edények, ékszerek, gyékényből font sarú, gyermekjáték, stb. Látható egy hatalmas kőkapu, amit a Nilus duzzasztása elől mentettek el. "Hogy milyen ügyesek voltak már Kr.e. 2500-ban az emberek és a rabszolgák."

A szemben levő múzeumban az antik művészet emlékeit csodálhattuk. Görög, római, kelta művészeti emlékek. Csodálatos vázák, tálak, festett szépségek. A pincében páncélterem, arany és ezüst emlékekkel. Pénzek, láncok, gyűrűk, érmek, fejdíszek, vázák edények. Valóságos "Dáriusz kincse".

Szerencsénkre egy rendkívüli kiállítást is láthattunk, az Akropolisz történetéről. Fényképek, rajzok, modellek mutatták meg a fellegvár múltját és jelenét. Bementünk a Charlotten-Burg kastélyba. Csak az alsó termek egy részére futotta időnkből, ahol a Nemzeti Galéria kiállítása volt látható, és a királyi család egy-két bútora, porcelánja, stb. Az emeletet csak kemény (és borsosan sok) valutáért lehetett volna megtekinteni. Se pénzünk, se időnk nem volt a porcelán, ezüst kincsek megtekintésére, szomorúan kihagytuk.

Az Otto Strassén végigsétáltunk, csodáltuk a várost, a forgalmat, a kirakatokat. Nagy volt a forgalom, de nem vad. Felültünk az U-Bahnra, és a Technikai- és Közlekedéstörténeti Múzeumhoz utaztunk. időnkből csak egy gyors végigrohanásra telt. Láttuk régi vonatok, hajók, műhelyek, gépek, műszerek, készülékek tömegét. Sajnos, csak egy óránk volt minderre. (Berlini látogatásunkról bővebben.)

Az S-Bahn végállomásánál megbeszélt találkozóról elkéstünk ugyan, de szerencsére cseh barátaink még jobban elkéstek. Így azután -- szerencsénkre -- az autót még ott találtuk, a vacsorát is sikeresen elértük.

1990. július 12. Pihenőnapnak terveztük. Végre melegen sütött a nap, egész nap napoztunk, olvastunk, tanultunk. Egyre többet értünk németül, már álmunkban is német szavak kavarognak a fejünkben. Zsuzsó is egyre gyorsabban olvassa a tankönyvet, szótárazás nélkül is. Megállapítottam, hogy ostoba módon egyes németek csak egyféleképpen tudják magukat kifejezni, ráadásul azt is dialektusban. Átfogalmazni, körülírni képtelenek. Nem tudok velük kapcsolatot teremteni, mintha semmit sem értenék a beszédjükből.

Este nagyot sétáltunk.

1990. július 13. Nagy kerékpártúrát tettünk, közel 40 kilométert kerekeztünk. Fél 9-kor "lóra" kaptunk, és 12-re értünk vissza. Kemény volt, de azért nem túl nehéz. Kis falvakon és egy városon hajtottunk keresztül. Az országút mellett erdők, tavak, folyók váltakoztak, csodaszép vidék.

 Az út javarésze sík terület volt. Egy repülőtér szélén pihentünk meg. Nem messze a pihenőhelyünktől egy francia cigánykaravánnal találkoztunk. Mercédeszekkel, hatalmas lakókocsikkal, tévékkel voltak felszerelve. Csak a bőrük színe, meg a földön-körbeülésük volt hasonló a mi cigányainkhoz. Nem voltak nyomorultak, láthatóan jól éltek. Sok és igen szép volt a szellőztetett ágyneműjük.

A városban az emberek az üzletek előtt még mindég csak nézelődtek, tájékozódtak. A Spaarkasszák előtt hosszú sorok álltak, valamilyen pénz-tranzakciót böjtölnek. Sok ember járt az utcákon: kirándulók, túrázók. A városka temploma romos volt, zárva találtuk, nem üzemel.

A falvak tiszták, rendezettek voltak; a kis családi  házak szépek, a kertek gondozottak, az ablakokban virág és szép függönyök. Akinek pénze és esze volt, az telekbe fektette a pénzét.

Az idő sürgetett, a középkorias városkában a tekervényes utcácskában sehol sem találtunk útjelzést. Kénytelenek voltunk járókelőket, kertben dolgozókat megkérdezni, tudakolván a Prieros felé vezető utat. A legtöbben nem is tudtak Prierosról. Csodálkoztam ezen. Végül aztán egy diákcsoportot vezető tanárnő, meg egy kertjében dolgozó nő segítségével gyorsan megleltük a helyes utat, és időben hazaérkeztünk az ebédidő kongatására. Délután pihentünk.

1990. július 14. Reggel már fél 9-kor elindultunk, meg akartuk keresni a strandot. Az út fekete salakporral és homokkal volt fedve, nem volt kedvünk továbbmenni.

Végül is nem mentünk el a strandig, hanem az erdőben egy nagyot sétáltunk. Sűrű erdő váltakozott homokbuckákkal. A nap olyan melegen sütött, hogy elhatároztuk, délután a Frauen-Seeben fogunk fürdeni.

A falu hídjáról nagyon szép rálátás van a hosszú csatornára, ami az üdülő kertjének a lábánál folyik. A csatorna vize ugyanis igen lassan, de folydogál. Itt az üdülőnél ugyancsak piszkos, mert az erre járó vontatóhajók, meg a rengeteg motorcsónak alaposan felkavarja a csatorna sekély vizét.

Délután elindultunk a Frauen-See kipróbálására. Sajnos feltámadt a szél és eléggé hűtötte a levegőt. Abban reménykedtünk, hogy a tó kicsiny, az erdőben mélyen el van rejtve, a vize talán meleg lesz, a fák is védenek a széltől. "Naná, hogy nem" - mondaná az Esőcsináló című film főhőse: hideg volt a tó vize, és még a szél is hosszában fújt.

A két és félórás gyaloglás után --ha már odáig mentünk -- fürödtünk is benne, egy jókora kunkort úsztunk a vizében. A fűbe lapulva szárítkoztunk a víz partján. A víz nem csak hűvös volt, de eléggé hullámos is.

Vacsora után vígasztalódni leültünk TV-t nézni. Hamarosan izgatottan robbant be az asztaltársunk. Ellihegte, hogy már mindenütt keresett minket. Vegyünk gyorsan meleg holmit és menjünk a kertbe, mert Wurst- és Sasliksütés van. Már csak mi hiányzunk.

U-alakban felállított asztaloknál ültek a vendégek, idogáltak, beszélgettek. Ki volt jelölve a helyünk. Hosszan beszélgettem a szomszédokkal politikáról, gazdaságról, vallásról, meg mindenféléről. Zsuzsó csak pár szót váltott, azonban sok mindent megértett. Jól éreztük magunkat, az ajándékba kapott 10 üveg sört a németekkel és csehekkel közösen megittuk. A saslik is ízlett.

Középen Herr Müller talpig fehérben sütötte a húst. A parázs felett sültek a hússzeletek és a debrecenihez hasonló kis Wurst-ok. Időnként a sütőmester sörrel locsolta meg a húsárút. Közben szünet nélkül szellemes szövegeket mondott. Sajnos dialektusban beszélt, ami a hallgatóságban nagy tetszést aratott, de mi szinte semmit sem értettünk belőle.

1990. július 15. Teljes pihenőnapot tartottunk. Egész nap olvastunk, napoztunk, szunyókáltunk, este TV-t néztünk.

1990. július 16. Ismét "lóra" kaptunk (pontosabban drótszamárra) és megnéztük a Hölzernen See-t. Ez egy természetvédelmi terület túlsó határa, mintegy 10 km-nyire.

Csodálatosan szép tó a Hölzernen See. Nádasok veszik körül, a fák a vízre hajolnak. Középen a víztükör csodálatosan sima. Hosszú a tó, talán mint a mi Velencei tavunk, de a határát nem lehet felismerni, mert az országút középen egy híddal átszeli, körül pedig irdatlan nádrengeteg övezi. Itt tó tóban folytatódik. A Frauen See kivételével itt egy hatalmas tórendszer az egész környék, a tavakat kissebb-nagyobb csatornák kötik össze.

A tóban nagyot fürödtünk. Úszásnak ez nem volt nagyon nevezhető. A víz sekély volt, de nagyon tiszta. Egy kis falu strandját használtuk fel a pancsolásra. A félórányi pihenés nagyon jól esett.

Jól bírtuk az utat, most már hegynek fel sem kellett tólnunk a bicajt, úgy belejöttünk. Az jutott eszünkbe, hogy otthon is kellene kerékpártúrákat tennünk. Rajtakaptuk magunkat, hogy eszünk már egyre gyakrabban jár a holnaputáni hazautazáson. Sajnos itt az üdülés vége...

Este TV-t néztünk.

1990. július 17. Búcsúkirándulásra és vásárlásra ismét Nyugat-Berlinbe mentünk. A Charlotten Burg megállónál szálltunk ki. Gyalog sétáltunk a tömegben. Nézegettük a szerencsejátékosokat, a kirakatokat. Betértünk néhány nagy áruházba is. Ez nem elit-negyed, hanem olyasmi, mint Londonban a Soho, egyfajta bazárnegyed. Az utca is tele volt árusokkal. Az utcára kitett kosarakban is kínálják magukat a különféle áruk. Az emberek lődörögtek, nézelődtek, vásárolgattak. Valamiféle nyárvégi kiárúsítás volt, leárazás, így elég sokan nézelődtek az áruházakban is. Az áruházak választéka bőséges, sokféle szín, nagyság, féleség volt található. Nem olyan előkelő ugyan mint Londonban a Peters, vagy a Johnson, de az áru szép és sok.

Az embereknek bőven volt pénze. Mi csak szerény csórónak éreztük magunkat. A leértékelés dacára is nekünk drága volt minden. A cipők 79 - 90 Márkába kerültek, ami 3200 - 3600 forintnak felelt meg (40 Ft-os árfolyammal). Ha a gyermekholmit átszámítottuk, az is drágább volt mint otthon. A számítógép relatíve olcsó volt. Párszáz márkáért lehetett volna kapni elfogadható gépet, de az igazán jó már 1000 márka felett volt. Mi csak néhány apróságot vettünk az unokáknak, és csokit a gyermekeknek Magunknak pamutot, női harisnyát, térképet és csokit vettünk.

1990. július 18. Vége a szabadságnak, nyaralásnak. Rohamosan kiürült az üdülő, ebédre már csak mi maradtunk. A Prierosi vegyesboltban még vettünk egy kávéfőzőt, aztán napoztunk, pihentünk. 16 órára bementünk Berlinbe, 17 órakor aztán elindult velünk a vonat hazafelé. Utunk hazafelé már nem volt kényelmes. Drezdáig német belföldiek utaztak velünk, Prágában arabok árasztották el a fülkénket, őket Pozsonyban  német fiatalok váltották fel.

Tartalomjegyzékhez - Utazások - Magyar utak - Külföldiek - Elmaradt utak - Időrendben - Útikereső     

------------------

https://de.wikipedia.org/wiki/Prieros

http://www.prierosonline.de/dahme/