Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

Süli-Zakar István:

Az élő Tisza - A Tisza történetéről

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     TISZA TÖRTÉNETE > -- -SZABÁLYOZÁSA -- -ÉLETE    

 

Vadvízországból kultúrtáj             Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

 

Az elmúlt néhány évben hónapokon át kellett megküzdeni az áradó Tiszával. Szinte minden évben új és új maximális vízállási értékeket regisztrálhattunk (1999-ben és 2000-ben is megdőltek az addigi magassági rekordok), amelyek ellen a töltések magasításával próbáltak védekezni. Több szakember már megfogalmazta: újra kellene gondolni a Széchenyi–Vásárhelyi-féle szabályozási koncepciót, s adjuk vissza a Tiszának az egykori árterület egy részét.

 

A magyar nép, folyóink közül a Tiszához szorosabban kötődik, mint a többi folyóhoz. Bizonyítja ezt az is, hogy a Tisza a legtöbbet megénekelt magyar folyó a nép dalaiban s költőink verseiben. Nagyon sok jelzője van (szőke, vad, zavaros, kanyargós), amelyekből egy szeszélyes, de mégis nagyon szeretett „természeti lény” képe bontakozik ki. 1920-ig a Tiszának állandó jelzője volt az is, hogy a „legmagyarabb folyó”, hiszen a több országot átszelő Dunához képest a Tisza a történeti Magyarországhoz tartozó Máramarosi Havasokban eredt, s még Magyarország területén, Titelnél ömlött a Dunába. Századunkban ez a helyzet megváltozott, ám még ma is az ország több mint felének felszíni vízviszonyait alapvetően befolyásolja.

 

 

Vadvízország             Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

Felszínfejlődési szempontból az Alföld kialakításában döntő szerep jutott a Tiszának, mely az elmúlt geológiai korokban a medence keleti felének nagy részét bekalandozta. A Tisza alföldi szakasza hatalmas területekre kiterjedő árteret alakított ki. A tiszai Alföld felszínét végtelen mocsarak, lápok, sárrétek, tavak, nádasok és posványok borították, s a területet kisebb-nagyobb vízfolyások kusza hálózata szőtte át. A Tisza vidéke évezredeken keresztül igazi „vadvízország” volt.

 

E vízi világ eltartó és értéktermelő képessége igen csekély volt, hiszen az itt élőknek a legnagyobb hasznot a külterjes állattenyésztés és a halászat biztosította. A rideg pásztorkodás a természetes rétek legelőit használta, a közmondásosan bőséges halállományt (egy külhoni utazó – némi túlzással – azt írta, hogy a Tiszában kétharmadnyi a víz, egyharmadnyi a hal) az alföldi emberek sajátos fok-gazdálkodással hasznosították. A természeti javak elsajátítása (gyűjtögetés, halászat, vadászat) egy sajátos életformát alakított ki, melynek jellegzetes képviselői a pákászok és a csíkászok voltak.

 

Egyes időszakokban az emberek maguk is elősegítették a „vadvízország” növekedését. A szigetekre menekült lakosság a török hódoltság idején például a mocsarak kiterjesztésével igyekezett magát és családját a gyilkoló, fosztogató katonáktól megmenteni. Ugyancsak az elmocsarasítást segítette elő a várvédelem, illetve a vízi malmok rendszertelenül megépített sűrű hálózata is.

 

 

Tájakat összekötő folyó             Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

A Kárpát-medencében a Tisza vízföldrajzi szempontból különleges helyet foglal el, hiszen felfűzve az Alföld süllyedékeit, a medence középső és keleti felének csaknem valamennyi vízfolyását magához vonzotta. Vízgyűjtő területe jóval meghaladja a mai Magyarország területét, hiszen a Tisza 157 186 km2 kiterjedésű területről gyűjti össze a felszíni vizeket.

 

Mellékfolyói közül a folyásirányt tekintve, első jelentős folyó a Szamos, amely Erdély középső területeiről – több ágból indulva – a Partiumon át éri el a Tiszát, döntően befolyásolva a Felső-Tisza vízjárását. A Kárpát-medence északkeleti peremvidékéről a Bodrog gyűjti össze a vizeket, s 37%-kal növeli beömlése helyén a Tisza vízgyűjtőjét. Erdély keleti térségeiből s a Partiumból gyűjti össze a Hármas-Körös vízrendszere a vizeket, s 35%-kal növeli a Tisza vízgyűjtőjét. A Bodrog és a Hármas-Körös a Közép-Tisza vízjárását jelentős mértékben befolyásolja. A Tisza vízviszonyainak alakulásában számottevő a szerepe még a Sajónak, mely 24%-kal növeli a Tisza vízgyűjtő területét, s a Dél-Erdély vizeit összegyűjtő Marosnak, melynek révén 27%-kal növekszik meg a folyó vízgyűjtő területe.

 

A Tisza vízjárása szempontjából különleges szerepet kell tulajdonítani a vízgyűjtő terület domborzati viszonyainak. A vízgyűjtő külső peremét hirtelen emelkedő magashegységek határolják, melyeknek szerepe a csapadék (különösen a hó) visszatartásában alapvető, bár a vízgyűjtő terület hegyvidéki részein nincsenek számottevő természetes tározó medencék (tavak vagy kavicstakarók). A földtani-domborzati adottságokból következik az, hogy a hegyvidéki területek víztartalékai könnyen lefolynak, illetve kimerülnek, így a tiszai vízrendszer árhullámai jelentékenyek, amit viszonylag rövid időn belül kisvíz követhet, vagyis emiatt a folyó vízjárása – hasonlóan időjárásunkhoz – szélsőségekbe hajló. (A folyó átlagos vízszint- ingadozása a Tisza–Szamos összefolyása alatt mindenütt 8-9 m körüli értéket mutat.)

 

A vízgyűjtő alföldi fele rendkívül széles, lapos és enyhe lejtésű síkság. Az Alföld rónaságain ezért azután hajtűkanyarokban kígyózó, aránylag keskeny és kis méretű medret alakított ki magának a Tisza közép- és kisvize. Ugyanakkor a vízgyűjtő terület peremhegységeiből – különösen gyors hóolvadás esetén – lezúduló árvizek a szabályozás előtt szélesen elterültek az Alföld mélyebb fekvésű területein. Az árvízmentesítés során végeredményben egy viszonylag keskeny víztükörszélességet hagytak csak (ez az Alföldön általában 1,5-2 km). A töltések kiépítésekor sokhelyütt igazodtak a már meglévő helyi védművekhez, gyakran még a birtokhatárokhoz, s természetesen a Tisza partján lévő települések belterületéhez is. Így Szegednél az árvízi víztükörszélesség mindössze 350 m, Tiszadorogmánál viszont 6,7 km.

 

A természetföldrajzi adottságokkal indokolható az is, hogy az alföldi területeken igen csekély a folyó mélysége. Kisvíz esetén sok a gázló, s nagyobb merülésű csónakok nem is tudtak korábban sem közlekedni. Ugyanakkor a folyó medre az átvágásokkal történt mederszabályozás következtében jelentős mértékben (átlagban 2 méterrel) mélyült.

 

A Tisza vízhozamát tekintve nagy szélsőségekre képes. A vízjárás szeszélyességét a kis-, közép- és nagyvíz egymáshoz viszonyítása alapján tudjuk értékelni. Az időjárás szeszélyei miatt a Tiszán az egyes évek vízjárása igen nagy különbségeket mutat. Rendkívül károsak az árvizek mellett a kisvizek is, amelyeknek gyakorisága különösen a folyószabályozás után nőtt meg a medermélyülés, a víz gyorsabb lefolyásának hatására.

 

 

A Tisza „megregulázása”             Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

A 19. század előtt is sor került néhány kistérségi hatókörű beavatkozásra. Ezek sorában legnagyobb hatású tett az Abádszalókhoz közel fekvő híres Mirhó-fok első elzárása volt 1754-ben. A Mirhó-fok kiterjedt láp- és mocsár- világot táplált a Tiszántúl középső részén, s a fok elzárásával elsősorban a nagykunsági városok igyekeztek megakadályozni szántóföldjeik elmocsarasodását. A gát megépítésével hatalmas területek váltak alkalmassá a szántóföldi művelés számára. A városok parasztpolgárai jól jártak, de a pákászkodásból, nádvágásból, rideg állattartásból élőket keservesen érintette a mocsárvilág visszaszorulása.

 

Az Alföld természetföldrajzi környezetének nagytérségi megváltoztatására csak a 19. század elejére értek meg a társadalmi, gazdasági és technikai feltételek. A tudatos árvízmentesítést és folyószabályozást a század második felében kibontakozó demográfiai robbanás követelte meg. A növekvő népesség, s különösen a 18. század végi, 19. század eleji háborúk megemelték a gabonafélék iránti keresletet. A mezőgazdasági termelés fokozásának igénye pedig az egész tiszai rendszerre kiterjedő egységes szabályozás gondolatát vetette fel.

 

A 19. század derekáig lényeges beavatkozások alig történtek az Alföldön a Tisza mellékfolyói kártételeinek megakadályozására. Gazdasági, s főleg a technikai lehetőségek miatt a 18. század végéig csupán helyi jellegű vízi munkálatokról lehet beszélni. A Tisza menti vármegyék ugyan már 1618-tól foglalkoztak a Tisza kártételeinek megelőzésével és a partvédelemmel, a magyar állam már 1785-ben felállította első vízügyi szervezetét, a Hajózási Igazgatóságot.

 

A 19. század elején már halaszthatatlannak tekintett vízi munkák szempontjából meghatározó az 1807-ben szentesített XVII. tc., amely az árvizek elleni védekezést és az ármentesítést nem a vármegyék kötelezettségévé tette, hanem a munkákban közvetlenül érintett földbirtokosok összefogására épített. Fontos előzményeknek tekinthetjük a Tisza átfogó vízi munkáinak szempontjából a mérnökképzés elindítását (Institutum Geometricum) és a Helytartótanács alá rendelt Vízi- és Építészeti Főigazgatóság megszervezését, valamint az 1810-es években elindult átfogó mappációs (térképezési) munkálatokat. A budai „Tisza-mérési Irodában” Lányi Sámuel és Vásárhelyi Pál vezetésével mintegy 4000 darab térképen és szelvényrajzon igyekeztek feltárni a Tisza vadvízi birodalmát. Az 1820–30-as években zajlottak le azok az alapvető folyami térképezési munkálatok, amelyekre támaszkodva már megindulhattak az átfogó, az egész tiszai vízrendszerre vonatkozó munkálatok. 1840-re együttesen már 792 km-nyi árvízvédelmi töltést építettek meg, amely mintegy 600 ezer katasztrális hold ármentesítését biztosította, s a lecsapolt területek kiterjedése is meghaladta a 300 ezer kat. holdat.

 

A átfogó Tisza-szabályozás Széchenyi István személyében elismert és a feladat nagyságához méltó vezető személyiséget kapott. Széchenyi az Alföld felvirágoztatását, a Tisza-völgy ármentesítésének végrehajtásától, vízi- és közúthálózatának kiépítésétől remélte. A Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnökeként már 1845-ben Vásárhelyi Pállal együtt nagy tiszai körúton vett részt. Személyiségének varázsát felhasználva igyekezett megszervezni az ármentesítő társulatokat, melyek közül elsőként a Tiszavölgyi Társulat alakult meg 1846-ban. 1846. augusztus 27-én Tiszadobnál – Széchenyi hathatós szervezőmunkája eredményeként – el is indult a nagy munka.

 

Vásárhelyi Pál elsősorban a folyó esését kívánta megnövelni a kanyarulatok átvágásával. A Tisza túlfejlett kanyarjainak megszüntetésére 102 átvágást tervezett, amivel a folyó hosszát Tiszaújlaktól a torkolatig 452 km-rel, tehát csaknem 40%-kal lehet csökkenteni. A folyókanyarulatok átvágása mellett megkezdődött a töltések kiépítése is a folyó két oldalán.

 

A korabeli érintettek – gyakran a végletekig kiélezett s elmérgesedett – vitákat rendeztek a Tisza szabályozásról. Abban mindenki egyetértett, hogy a szabályozással tovább várni már nem lehet. Az alapkérdésben nem, inkább a megoldás módjait illetően voltak viták. A természetvédelemmel kapcsolatos aggályok a múlt század közepén fel sem merültek.

 

A szabadságharc idején a vízi munkálatok megakadtak, ezt követően azonban oly nagy ütemben indult újra a munka, hogy 1872-ben a munkálatokat akkor irányító Herrich Károly azt jelenthette, hogy a 107 megkezdett átvágásból 39 már teljesen, 22 jól és 40 még csak rosszul fejlődött ki (főleg a Tisza déli folyása mentén), 6 átvágáson pedig még dolgoznak. A jelentés arról is igyekezett meggyőzni a kormányzatot és a közvéleményt, hogy az átvágások és a töltések együttes alkalmazása az egyedüli helyes megoldás a Tisza szabályozását illetően. Az 1880-as években a Tisza árvízi szabályozása lényegében befejeződött.

 

A szabályozások elsődlegesen a síksági szakaszon folytak. Legnagyobb változások a Körösök vízrendszerében következtek be, de jelentős rövidülések történtek a Szamos, a Bodrog, a Maros, a Zagyva és a Sajó síksági szakaszain is. (A Tisza és mellékfolyóinak síksági szakasza így közel 40%-kal rövidült meg.)

 

A vízi munkálatok lényegében 100 év alatt gyökeresen átalakították az Alföld vízviszonyait. A Tisza szabályozás előtti hossza 1419 km volt, ehhez képest mai hossza 966 km. A mesterségesen lefűzött holtágak hossza együttesen 589 km. Az átvágások, tehát az új meder hossza pedig együttesen 136 km. Az árvíztől védett területek nagysága a Tisza völgyében meghaladja a Hollandiában védett területek nagyságát, csaknem háromszorosa a Pó-völgyében védett területeknek. Az árvízvédelmi művek hossza (a mai Magyarországon 4220 km, a Tisza völgyében 2940 km) bőven meghaladja a hollandiai 1500 km-t, vagy a Pó-völgyében kiépített 1400 km-t, vagy a Loire-völgyének 480 km-es árvízvédelmi műveinek hosszát.

 

 

A természeti egyensúly megbontása természetesen lényeges változásokat eredményezett. A Tisza megnövekedett energiája a meder kimélyüléséhez és a kis vízszint jelentős lesüllyedéséhez vezetett, ami mind a hajózás, mind az öntözés szempontjából komoly hátrányt jelentett. Az átvágások másik következménye a folyó víz- és hordalékviszonyainak megváltozása. A Tisza a szabályozást követően erősebben kezdte szaggatni partjait, növelve ezzel pályája hosszát. Ez a partok kövezését, megvédését tette egyre inkább szükségessé.

 

Az átvágások a Tisza szabályozásának csak egyik részét jelentették. A meder szabályozásával párhuzamosan épültek meg az árvédelmi töltések, amelyeknek hossza 3168 km. Természetesen a gátak közé szorított árvizek szintje a töltések révén megemelkedett, s ez vezetett az árvizek alkalmával a gátszakadásokhoz, illetve ahhoz, hogy az árvizek olyan területeket is elöntöttek, amelyeket a szabályozás előtt egyáltalán nem veszélyeztettek. Évtizedekbe telt, amíg a gátakat – az árvizek keserű tapasztalatain okulva – megfelelően megépítették. Sok helyen gyengék voltak a töltések, nem megfelelő anyagot építettek be a töltésekbe, vagy a töltések építésmódja volt hibás, s így a Tiszán 1876-ban 20, 1879-ben 11, 1881-ben 8, 1888-ban 22, 1895-ben 22 gátszakadás volt. A gátszakadásokat követően a gátakat folyamatosan hozzáigazították az új, magasabb árvizekhez.

 

 

 

Már az első évek szabályozási munkálatai az árhullámok megnövekedéséhez vezettek, s évről évre magasabb vízállási csúcsokat mértek. Legnagyobb mérvű az 1879. évi szegedi katasztrófa volt, valamint a Szamoson az 1970. évi árvíz, amikor a víz 45 települést borított el. A Tiszán azonban – országunk mai területére eső részén – 1895 óta gátszakadás 1947-ben Tivadarnál fordult elő. Elmondhatjuk tehát, hogy az árvízszintek több méteres emelkedése az árvízmentesítés ára.

 

A Tisza-szabályozás első korszakát a szegedi árvízkatasztrófa (1879) zárta le. A tragédia felrázta az egész nemzetet, s új irányt lehetett kijelölni a hazai vízi munkáknak. Ekkorára már kialakult nemcsak a világviszonylatban is élen járónak elismert mérnökgárda, hanem a földmunkákat elvégző kubikosok sajátos rétege is.

 

 

Belvízvédelem és öntözés             Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

A folyószabályozás és az árvédelmi töltések megépítése az alföldi nagy beavatkozásnak csak az első lépcsőjét jelentette. A töltések megakadályozták az árvizek kiöntését, de ugyanakkor meggátolták a mentesített területek időszakos vizeinek lefolyását is. Az ármentesítést követő munka második fázisa az Alföld mély fekvésű területeit elborító belvizek elvezetése volt. A belvízvédelmi munkálatok az 1880-as években vették kezdetüket, az első szivattyútelep 1878-ban épült fel. A belvízcsatornák vizét a védőtöltéseken keresztülvezetett zsilipek juttatják a folyóba. Árvizek esetén azonban a káros belvizeket szivattyúzással kell a védvonalon átemelni.

 

A Kárpát-medence szeszélyes időjárása miatt gyakorta súlyos károkat okoz az aszály. Az árvízmentesített területeken a termelés biztosabbá tétele és a termésátlagok javítása érdekében öntözésre is be kellett rendezkedni. Főként az 1930-as évek szárazságai nyomán lendült fel az öntözés, mely a Közép-Tisza, ill. a Körösök vidékén tekint vissza a legrégebbi múltra. Az 1937-ben elfogadott „Az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről” szóló XX. törvény az öntözés és a hajózás lehetőségeinek megteremtését, illetve kibővítését kívánta elérni. A tiszaörvényi szivattyútelep táplálta a tiszafüredi öntözőrendszert, melynek segítségével 1940-ben indult meg a rendszeres öntözés. A Hármas-Körösbe telepített békésszentandrási duzzasztómű 1942-ben készült el. Az öntözés ugrásszerű fejlődését eredményezte az 1955-ben átadott Tiszalöki Duzzasztómű. Tiszalöknél ágazik ki a Tiszából a Keleti- és Nyugati-főcsatorna, melynek táplálására 60 m3/s vízmennyiséget emelnek ki a folyóból. Az öntözött területek, legnagyobb kiterjedésük időszakában, meghaladták a 300 ezer katasztrális holdat.

 

Kiskörénél a második vízlépcsőt elsődlegesen öntözés céljából építették, ma már azonban inkább idegenforgalmi jelentőségét, s egyre inkább ökológiai fontosságát említhetjük. A Kiskörénél felduzzasztott Tisza-tó javára írható, hogy olyan új vízi világot teremtett a Közép-Tisza vidékén, amely az egykori vízi világ növényeinek s állatvilágának újrahonosításával tökéletesen visszaidézi az ősi tiszai ártéri táj hangulatát.

 

Már a múlt században keserűen megtapasztalták a szikes területek növekedését. A lecsapolt területeken, különösen ott, ahol a talajvíz szintje megközelítette a felszínt, a párolgás következtében jelentékeny sómennyiség halmozódott fel a feltalajban. A szikesedést a nem megfelelő minőségű öntözővíz használata is elősegítette (ún. másodlagos szikesedés). Igaztalanok azonban azok a vádak, amelyek szerint a tiszai vízi munkálatok szárazzá tették az Alföld klímáját. Az árvízmentesítés és lecsapolás éghajlati hatása igen csekély volt. (Voltak azonban – egészségügyi szempontból – kifejezetten előnyös következményei is: a múlt emlékévé válhatott a malária, a tífusz és a kolera.)

 

Az árvízmentesítés és a belvízelvezetés tette lehetővé az intenzívebb gazdálkodás számára e területeket. Ennek hatására megváltozott a Tisza mentén a növénytakaró és a települési sűrűség.

 

A Tisza vízgyűjtő területének nagy részét elődeink tudatosan, tervszerűen és rendszer jelleggel változtatták meg. A beavatkozások pozitív következményeiben reménykedtek, s reményeik jórészt teljesültek is. A megjelenő negatív következményekkel nemigen számoltak, ezek megoldása az utódok feladata lett. A századfordulón már egyre többen hangoztatták, hogy a Tisza szabályozásának és a mélyebb fekvésű területek vízmentesítésének munkálatait folytatni kell. A tervekben szerepelt a Tisza és mellékfolyóinak hegyvidéki szakaszán a megfelelő szabályozás elvégzése, tárolómedencék és vízi erőművek építése, valamint az alföldi öntöző- és hajózó csatornák rendszerének kiépítése. Az öntözésről szóló 1937. évi XX. tc. olyan programot tartalmaz, amellyel egyszerre kívánta korrigálni a Tisza-szabályozás és a lecsapolás negatív következményeit, másrészt radikálisan ki kívánta terjeszteni – a nagyarányú öntözésfejlesztés révén – az intenzív mezőgazdasági termelés lehetőségeit.

 

Napjainkban többen történelmietlenül és felelőtlenül mondanak elítélő véleményt a Tisza-szabályozás roppant munkájáról. A múlt századi tervezőktől értelemszerűen még nem várhatjuk el az ökológiai gondolkodást, hiszen ez világviszonylatban is csak az utóbbi évtizedekben hódított tért.

 

A Tisza vízrendszere ma is óriási természeti értéket képvisel, ezért meg kell védeni a folyóhoz kapcsolódó ökológiai rendszerek természeti értékeit. Csak egy környezettisztelő gazdálkodásnak van hosszú távon jövője.

 

A múlt századi nagy folyószabályozási munkák során a mesterségesen lefűzött kanyarokat elődeink Holt-Tiszának (néhány helyen Dög-Tiszának) nevezték el. Az új mederbe kényszerített folyó népi elnevezése azonban továbbra is az Élő-Tisza maradt.

 

Vadvizországból_kultúrtáj - Vadvízország - Tájakat_összekötő_folyó - A Tisza „megregulázása” - Belvizvédelem_és_öntözés

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     TISZA TÖRTÉNETE > -SZABÁLYOZÁSA > -ÉLETE    

------------------

http://www.historia.hu/archivum/2001/0102suli.htm