A Németvölgy egy időszakos vízfolyású nyitott árok völgye volt még gyermekkoromban is. A Jagelló út és a legendás Csörsz árkáról elnevezett Csörsz utca között, a Budaörsi útig haladt, majd onnan más néven a Dunáig. Az árok felső szakasza ma sem fedett, mellette jár az 59-es villamos a Farkasréti temető főbejáratáig. Az árokba torkollott a temető melletti, máig ároknak nevezett Szendi árok, ebbe pedig a Bürök és a Tamási Áron utca vonalában lefutó árkok. Az 1940-es években már fedett csatornává alakították ezeknek az árkoknak java részét.

A völgy alsó végén lévő Gesztenyés kertet én Németvölgyi temetőként ismertem meg; az ostrom után hosszú ideig kedvelt lelőhelye volt különféle lőszereknek, amelyekkel mi, „világháborús gyerekek", értően játszottunk. Tudtuk, hogy kézigránáthoz nyúlni tilos: sem a piros, sem a kék csíkos Vécseyhez, sem a nyeles, sem a rücskös kukoricagránáthoz, mert bármelyik ki lehet biztosítva. A temetőből mára csak a kis zsidó temető maradt, meghitt zártságával. A Csörsz utcában, az egykori Magyar Optikai Művek gyártelepe helyén a MOM Park áll. Hol van már a Süss-gyár húszas évekbeli büszke épülete, tornya tetején az ég felé nyilazó szoboralakkal...?

A Jagelló út, a Pilsudski-dombormű és az akkor még róla elnevezett Stromfeld Aurél út az első világháború után újraéledt, Lengyelország iránti barátság jele; a Liptó, Nagysalló típusú utcanevekkel Trianon után Magyarország lakói fájdították a szívüket. Ez utóbbi utcába költöztünk öcsém megszületése után. A Felső-krisztinavárosi templomba jártunk, később ott ministráltam, ott ismerkedtem meg feleségemmel, ott is volt az esküvőnk. A szent hely igazi fénykora az 50-es, 60-as években volt, éppen a kommunizmus idején. Vasárnap reggeltől estig tartották a miséket, a hívek alig fértek el a templomban.

Ám egy kicsit előreszaladtam.

Egyelőre még óvodás vagyok, Tante Manihoz járok a Vércse utcába, ahol a társalgási nyelv a német. Emlékszem, egyszer milyen fogas kérdést vetett fel egy, az udvaron talált átlátszó, élénkpiros kis golyó. Ribizli-e, és akkor meg lehet enni, vagy üveggolyó, s akkor nem. Utóbbi mellett döntöttünk, azt hiszem, szerencsénkre...

Édesapámmal jártam ekkor a tízórás misékre. Ő volt a Credo Egyesület elnöke, amíg 1949-ben fel nem oszlatták. A férfiak a mise után a Makkhetesbe vonultak át sörözni, ahol már az asztalon fogadták őket a borkorcsolyák, a töpörtyűs pogácsa és a ringli. Az én ünnepi italom a málnaszörp volt, valódi szalmából készült szívószállal. Szemben, a Fery Oszkár — ma Kiss János altábornagy — utca sarkán mérte boltjában Czuczumanoff Sztatiné bolgárkertész a városban akkor még csak piacokon kapható zöldségféléket. Ezen a sarkon volt a 2-es autóbusz külső végállomása, amely a Lánchídon át a Belvárosig közlekedett.

A Lejtő út alján is állt egy végállomás, de villamosé. A háború előtt a modern, középfelszállásos, kétkocsis 75-ös innen járt a Déli pályaudvar érintésével az Erzsébet hídon át a Keleti pályaudvarig. Az ostrom után egy egykocsis 57-es betétjárat közlekedett a János kórházig, majd az áramvonalas 60-as a Szabadság hídon át a Deák térig. A metró megindulásakor ez a végállomás megszűnt.

 A Németvölgyi út házsorát, a Bürök utcától a Vas Gereben utcai villamosmegállóig, a harmincas években húzták fel. Az egyikben állt az Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ tejcsarnoka, a maga nevében különlegesség, ahol friss tejet és tejterméket lehetett piacon kívül kapni. 1945-ben egy időre étkezde lett az akkor legmodernebb, a galyatetői Nagyszállót idéző, fanyar humorú Kajatető néven, ahol az emberek örültek, ha tető volt a fejük felett, miközben egy tál meleg ételt ettek.

A Vas Gereben utcai megállót gyerekkoromban a kalauz „Bélakert, szakaszhatár"-ként mondta be, jelezve, hogy ha a több szakaszra osztott vonalon valakinek piros kis-szakaszjegye volt, és két szakaszt már utazott, új jegyváltás vagy a leszállás között kellett döntenie. A kék nagy-szakaszjegy három szakaszra volt érvényes. A felszállás helyét a kalauz kilyukasztotta a jegyen.

A Vas Gereben utca sarkán a harmincas években épült neobarokk Pattantyús-villa áll, kertjében azokkal a feketefenyőkkel, amelyekkel tele volt a Sas-hegy, amíg az ostrom után az egészet fel nem fűtötték. Ennek a villának a hatását mutatta az a Nagysalló utcai ház, amelyben laktunk.

Utcánk sarkán volt az Aranyflaskó vendéglő, ahová édesapám még a legzordabb ötvenes években is eljárt hetente kártyázni barátaival. Kedélyes tarokkot játszottak, és azt, akit a legnagyobb szégyen érte, mármint hogy elfogták a huszonegyesét — ami tudvalévően csak a skízzel lehetséges —, mintegy kárpótlásul polgármesternek kellett szólítani. A rejtélyes, magyar kártyával játszott alsósnál olyan bemondások jártak, mint család, Béla-kassza meg kontra-gyerünk és gyerünk.

Harmincéves koromig laktam a Nagysalló utcában. Az ostrom alatt hat hétig állt ott a front. Nálunk a németek voltak, a Liptó utcában az oroszok. Egy SS-nek jelentkezett magyar sváb katona a mi pincénkbe járt borotválkozni. Rendíthetetlenül vallotta, hogy övék a győzelem, mert a Führer nemsokára elkészül a csodafegyverrel, amelytől meggyullad a levegő. Csak évek múlva esett le a tantusz, hogy az atombombáról beszélt, és tényleg nem álltak messze a megvalósítástól.

Lovat ettünk, hólevet ittunk hozzá. Az egyik rommá lett szobában, a második emeleten tyúkokat és nyulakat tartottunk. Aztán zabráló oroszoktól kellett félni. Be voltunk tanítva, hogyan szimuláljuk a vérhas vagy a tífusz tüneteit, ha jönnének. Ez utóbbit aztán 1948-ban tényleg megkaptam, csak egy Penicillin nevű, külföldi csodagyógyszer mentett meg.

Lakásunk ablakából látni lehetett az egész várost a Margitszigettől a Gellért-hegyig. Láthattuk volna a tűzijátékot is, de akkor csak a háború produkált ilyesmit. Halottak napján viszont konyhánk ablakából szépen odalátszottak a temetőben lobogó gyertyafények.