Gyermekkorom - Ostrom, életem a zavarosban

Rieth József

Gyermekkorom - Ostrom, életem a zavarosban

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom -- Ostromélmények) <<< Vissza Tovább>>>

OSTROM UTÁN, ÉLETEM A ZAVAROSBAN (TARTALOM)

Csapat -

Hivatásérzés -

Lőpor, ködgyertya -

Olvasás -

Újra iskolában -

Csapat Csapat - Lőpor, ködgyertya - Újra iskolában - Olvasás - Hivatásérzés

Komolyodott a csapat létrehozásának a szándéka, vagyis a Garabontúra. A "vállalkozásom" eredeti célja hajóépítés volt, később mindenféle játékszer készítését és értékesítését terveztem, majd harci eszközök előállítását céloztam meg (csúzli, bűzbomba, füstgyertya, rakéta), végül (talán egy-két év multával) csupán a "csapatozás", vagyis a kirándulás, a titkosírásokkal foglalkozás és nyomozás lett a csapat feladata. Még később kifejezetten általános tanulási\tanító és nevelési célzattal fejlődött tovább. 1945 nyarára már nagy, stabil csapattá lett. A Lokyékkal és a Batári Gyuszival háborút kezdtünk. A házunk földszintjén, az utcai oldalon az egyik földszinti lakásban erődöt rendeztünk be. Tehetetlenek voltak ellenünk.

A Batári Gyusziékkal játékból háborút viseltünk, de ez a háború-játék már a barátságunk valódi végét jelezte. A légoltalmi evakuálás buta levélváltása óta nem állt helyre a barátságunk, az eltávolodásunk egymástól véglegesnek bizonyult. A mi romos épületünk, a földszinti romos lakás utcai szobája. erős védelmet nyújtott számunkra a Gyuszi kődobálása ellen. Mert ekkor már néhány tényleges "harcot, háborút" vívtunk egymás ellen, kavicsokat dobálva egymás felé. Nem volt ez veszélyes dobálódzás, inkább csak afféle erődemonstráció, ami tulajdonképpen bele illett az ostromból örökölt romos, háborús díszletbe, az ostromi eldurvult hangulatba, no meg a kamaszodó fiatal kibontakozásával. Emlékszem, egy alkalommal Gyuszi alkuba bocsátkozott velem, hogy villanykörtét ne dobjunk rá. Készségesen vállaltam ezt a megszorítást, hiszen úgyse volt szándékomban üveggel dobálózni. Ez a háború-játszás komoly szervező munkát jelentett: igazolványokat készítettem, rangokat adtunk egymásnak a csapatban, jegyzékeket írt egymásnak a két csapat, hadüzeneteket küldtünk, megállapodásokat kötöttünk. A tényleges csetepaté nagyon ritka volt, és soha se durva.

A házunkban lévő néhány gyereket (Merényi Laci volt ebben készséges partner) összefogva megszerveztük első valódi és komolynak mondható csapatunkat. Testvéreimen kívül tag volt a két Merzich-gyerek és a Merényi Laci. Erődöt építettünk magunknak a hátsó udvarban. A szomszéd ház (a 34-es ház) gyermekei lerombolták az erődünket, ezért kis ideig ellenük is háborút viseltünk, de ez a hadiállapot nagyon rövid volt. Ők is építettek egy erődöt a saját udvarukban. A nagy háborúskodás során aztán hamar összebarátkoztunk velük. Közös erővel az ő erődjüket nagyon szépre kicsinosítottuk. Akkora volt, hogy öten is le tudtunk ülni benne, és még eső ellen is megvédett. Hatalmas gesztenyefa állt mellette, amire fel lehetett mászni, ide egy magaslest is eszkábáltunk. Hogy a csapatban szolgáló kicsik is felmászhassanak a fára, a fa törzsébe puskahüvelyeket kalapáltunk be hágcsónak. Kiválóan működött.

A csapatban én voltam a legidősebb, természetes volt tehát a gyerekek közt a dominanciám. Ezenkívül az is motivált, hogy már a Tanítóképzőbe aspiráltam, és erős tanítói hívatás ébredt bennem. Ebből a néhány gyermek alkotta csapatból aztán valóságosan is megalakult a sok évre komolyan működő Garabontura (ami névleg már évek óta létezett a fantáziámban és a modellező tevékenységemben, de csak most vált egy csapat nevévé). A szomszéd házból a gyermekek javarésze éveken keresztül tagja volt a Garabonturának, részt vett a kirándulásainkon, elvégezte a titkosírás-tanfolyamomat. Szeretettel emlékezem ezekre a pajtásaimra, akik az én egyéniségem alakulására is jelentős hatást gyakoroltak. Leghűségesebb társam volt a nálam néhány évvel fiatalabb Pálfalvi Feri (beceneve: Fidél). Buzgó társa volt a társbérlőjük ugyanilyen korú leánya, Nyékhegyi Judit, aki mindég igyekezett velünk lépést tartani mindenféle programban. Volt egy aranyos kisleány is a csapatban, Ildikó, aki éppen ekkor kezdte az elemi iskolát. Mindenáron velünk tartott. A tanítónénijének és édesanyjának a meglepetésére többmondatos leveleket fogalmazott meg a titkosírás-gyakorlatokhoz és egyszeriben a jótanulók közé lépett elő. Buzgó tagunk volt egy Ottó nevű, nálam néhány évvel fiatalabb fiú és öccse is, akiknek a szülei valamilyen takács mesterséget folytattak a lakásukban.

A csapatnak az erőddel való játékon kívül sokféle programja volt. Már említettem a titkosírási tanfolyamomat. Ez a leggyakoribb titkosírásmódokat ismertette meg a gyerekekkel: voltak aláhúzásosan rejtett üzenetek, voltak ráccsal kódolt üzenetek, voltak olyanok, amelyek valamilyen titkos ábécével készültek. Hetenként többször elmentünk kirándulni a közeli romantikus helyekre: Sashegy, Mártonhegy, Normafa, Gellérthegy. Mindenfelé volt valami izgalmas játék: sziklamászás, felfedezés, barlangkutatás, fáramászás, gyógynövény gyűjtés. Többször még robbantottunk is sajátkészítésű petárdát, vagy füstölőt gyújtottunk (persze mindent nagy óvatossággal, nehogy valami baj történjen!!!). Számomra ezek a feladatok a cserkészpróbák valamilyen másolásai voltak, és a cserkészet világképét ültették át a mi kis világunkba, egy kistanító(jelölt) és a rábízott gyerekek életébe. Szigorúan vigyáztunk minden tagunk jó tanulmányi eredményére (volt egy tagunk később, a Gregor Robi, aki a rossz félévi eredménye alapján hónapokra ki lett zárva a csapatból, és -- bár édesanyja nagyon könyörgött a büntetés megváltoztatása érdekében -- csak a javított osztályzatok árán lett rendes taggá visszavéve). Valóban mindenkinek szépen javultak az osztályzatai, és ez a szülőben komoly elismerést váltott ki a csapatunk iránt.

Kiütközött már ekkoriban bennem a kamaszos "minden nagyfiús dolgot" kipróbáló viselkedés magatartási ferdesége. Az erődünkben például titokban száraz folyondárindát és falevelekből sodort cigarettát szívtunk. Csak azért, mert a felnőttek is valami ilyesmit csinálnak. Valóban a férfiak között általános volt (édesapám is így tett) hogy a drága dohány helyett az úgy nevezett "Planta Teából" sodortak maguknak cigarettát. (Ez a Planta Tea tea pótlék volt szederlevélből, mert az export hiánya miatt valódi tea nem volt forgalomban és a háború szükségessé tette a tea helyettesítését. Egyébként a hamvas szeder és a fekete szeder megszárított levele volt, ami különben gyógytea. Ínséges időben cigarettába is sodorták, és a megrögzött dohányosok szerint csaknem olyan jó zamatú volt, mint a falusi vágott dohány. Nem tudom, hogy valóban olyan volt-e, de a dohányosok is csak visszatértek a drágább valódi dohányra, amint tehették). Mi nem próbáltuk ki a pótteát, mi csak különböző száraz falevelet próbáltunk ki. Egy biztos, a mi cigaretta-utánzatunk szörnyen utálatos volt. Temesi Öcsivel az erdőben is szívtunk ilyet. Köptünk tőle, és iszonyú rossz lett a szánk íze. Hamar abbahagytuk ezt a kamaszos bolondságot. Az igazság, hogy a valódi cigarettát is kipróbáltuk (édesapámtól lopott cigarettával), de azt is gusztustalannak találtuk. Néhány évre félretettük a nagyfiúságnak ezt a próbáját...

Sok rádiócsövet és roncs rádiót találtam a romok közt. Gyűjtöttem ezekből a készülékekből a rádiócsöveket. Sajnos ekkor még nem ébredt fel bennem teljes erővel az elektrotechnika iránti rajongás (bár már valami motoszkált a tudatomban Haász bácsi példája nyomán). Bennem még csak a kamaszos duhajság élt igazán ekkor. Szerettem falhoz csapni a rádiócsöveket és az izzólámpákat, élveztem a pukkanásukat. Az erődben szép gyűjteményem volt belőlük. Egyszer aztán Merényi Laci összetörte az összegyűjtött csöveimet. Fájt a szívem miatta, haragudtam is, de magamban igazat adtam neki: ő is élvezte a csövek, lámpák tompa pukkanását... (Néhány évvel később milyen jó lett volna, ha ezekből a rádiócsövekből legalább néhányat megőriztem volna. Késő bánat...)

A csapat az iskolakezdés után, májusban átszerveződött. Merényiék visszaköltöztek vidékre, a Merzich-gyerekeket pedig pedagógus papájuk komoly tanulásra fogta és csak elvétve engedte le velünk játszani, vagy kirándulni. Egyébként is a két Merzich nagyon magának való volt, nem illeszkedtek bele a mi játék stílusunkba, ezért hamarosan ki is maradtak a csapatból. (Valószínűleg Merzich tanítóúr volt az én csapatideálom ellen, és tudatosan vonta el fiait tőlünk, mint ahogy nagyobb lányát sohase engedte a közelünkbe.)

Lőpor, ködgyertya Csapat - Lőpor, ködgyertya - Újra iskolában - Olvasás - Hivatásérzés

Temesi Öcsinek a Sirály utcában voltak barátai, akik valóságos tűzszerész munkát végeztek. Lőszert gyűjtöttek és hatástalanítottak. A környékükről is, de távolabbról is összegyűjtötték a fel nem használt aknákat. Bár az oroszok nagy buzgalommal semmisítették meg a hátrahagyott lőszereket, sok felé maradtak robbanó anyagok. Kerékpárral mentek a talált aknákért, egyikőjük hajtotta a gépet, másikuk ült a kerékpár csomagtartóján és két kezében lógatva hozták a lövedékeket. Szakértő módon lecsavartál a gyújtófejet és abból kiemelték a gyutacsot, az akna testéből pedig kikaparták a robbanóanyagot. A kertjükben egymás mellett sorakoztak a hatástalanított eszközök. Félelmetesnek tartottam ezt az igyekezetüket, ezek a robbanóanyagok nagy veszélyt jelentettek, különösen azokra, akik érintkeztek velük. Öcsi barátai nagyon értettek ezekhez a lőszerekhez, de szerencsések voltak, mert nem érte őket baleset. Én csak az aknák gyújtófejének az ütőgyutacsából kértem tőlük néhány darabot, azokkal készítettem néhány robbanó szerkezetet.

Aknalövedékek -- Légvédelmi gránát robbanófeje

Nem ismertem ezeknek a robbanó szerkezeteknek a felépítését. Ezért nem is foglalkoztam tüzérségi gránátokkal, lövedékekkel, aknákkal. Az elhagyott lőállásokból csak az ágyúk makarónihoz hasonló hosszú "lőporát" gyűjtögettem, mert azt nagyítóval meg lehetett gyújtani és aránylag lassan égett. Kiválóan lehetett használni gyújtózsinórnak. Találtam néhány füstgyertyát is, ezekből homokszerű barnás port lehetett kikotorni. Ilyen porral üres gyufásdobozokat töltöttem meg, ezek aztán remek füstgyertyák voltak a mi gyerek dimenziónk számára.

Merényi Laci komolytalan tag volt a csapatban. Örökmozgó emberke volt, csak erőszaknak engedelmeskedett. Csinált nekem kárt is, elpusztított egy csomó lőporomat. Sok különféle lőport gyűjtöttem ugyanis össze. Volt egészen aprószemű, azt puskagolyó hüvelyéből gyűjtöttem. Ekkoriban mindenfelé lehetett találni fel nem használt puskagolyót. Némi feszegetés után a hüvelyből ki lehetett emelni a golyót (azt eldobtuk), és akkor a hüvelyben levő néhány köbcentiméternyi lőport már ki lehetett önteni. A mindenfelé található sok lövedékből tekintélyes mennyiségű lőport lehetett kigyűjteni. No, Merényi Laci az így gyűjtött kis tégelynyi lőporomat egyszerűen szétszórta. Pedig érdekes játékokat szerettem volna vele csinálni. Kilőtt rakétahüvelyből például néhány alkalommal rakétát csináltunk. A néhány centiméter átmérőjű, és kb. tíz centiméter hosszú hüvelyt félig megtöltöttük ilyen lőporral, ezután a hüvely nyitott felét laposra kalapáltuk, majd egy centiméternyi részét vissza is hajtottuk. Ezután a rakétánkat puha földbe szúrva felállítottuk és köré kupacnyi lőport öntöttünk. Gyújtózsinornak makaróni-lőport használva egy lencse segítségével a nap segítségével meggyújtottuk a kupacot, de közben jó messze szaladtunk. A kupac lángja felforrósította a befojtott lőport, és amikor az lángra lobbant, a fejlődő gáz a visszahajtott részt kinyitotta. A közben egyre hevesebben fejlődő gáz (a robbanás ereje) hangos suhogással áramlott ki a résen és olyan ereje volt, hogy a hüvelyt több emeletnyi magasra repítette fel. Csodálatos látvány volt. Utólag egyértelmű ennek a játéknak a veszélye, de gyerekfejjel akkoriban nagyon sok gyermek hasonló, vagy még veszélyesebb, felelőtlen játékok sorával próbálkozott. Nagyon sokan szenvedtek akkoriban súlyos sérülést tüzérségi anyagokkal való játéktól. Súlyos kéz és arcsérülést szenvedett sok gyerek, de voltak, akik a karjukat, vagy lábukat vesztették el, sőt igen sokan életüket vesztették.

A házunk előtti telkeken egy gyutacsot felrobbantottam. Furcsa alakú volt, eltért a megszokottól. Egy kőcsomóra helyezve makaróni gyújtózsinórral gyújtottam be, aztán távolra szaladtam egy téglakupachoz. Öcsiék még távolabbról lestek. Már jó pár másodperce leégett a gyújtózsinór, de semmi se történt. Már arra gondoltam, hogy befulladt. Óvatosan közelítettem, hogy megnézzem, mi a baj. Már csak néhány lépésre voltam, amikor robbant. A gyutacs késleltetett volt. Egy szilánk a szemem alatt megütött, de nem lett semmi bajom. Felnőttek szaladtak elő a másik utcából, zavartak a robbanás után, de sikerült elmenekülnöm. Öcsiéket elkapták, ők szorultak helyettem. Beláttam a veszélyeket, a kezem is, a szemem is súlyosan sérült volna, ha hamarabb megyek oda. Féltem és tanultam az esetből. Ismeretlen tárgyhoz ezután soha nem nyúltam.

Sok hasznos robbantást is végeztünk. A Mártonhegyen volt egy kis barlang, egykori piktortégla-bánya. Meredeken ment lefelé egy domboldalban. Az ostrom előtt előszeretettel ereszkedtünk le benne. Egy egyenes járat volt, semmi látnivalóval. Ostrom után német katonákat temettek bele, majd a szűk bejáratot földdel betemették. Pár hónap alatt a beszórt föld megülepedett, a bejárati nyílás derékvastagságban megnyílt. Hatalmas légyinvázió áramlott ki és be -- az oszlásnak indult tetemekre jártak lakmározni -- és a nyíláson elviselhetetlen hullabűz áradt ki. Elhatároztam, hogy visszatemetem a nyílást. Készítettem egy robbantószerkezetet. Egy félliteres gyógyszeres üveget színültig megtöltöttem lőporral, majd egy gyutaccsal és köré tömött papírral lezártam. A bejárat feletti laza talajba lyukat vájtunk, ebbe tettük az üveget, majd gyújtó makarónival felrobbantottuk. Messziről -- alibiből a kútnál mosakodva!!! -- figyeltük a robbanást. Körülbelül öt méternyi füstoszlop csapódott fel a jókora robbanáskor és a domboldal ráomlott a bejáratra. Sikerült újra temetnünk a szegény idegenbeszakadt áldozatokat.

Öcsi mutatott a MOM melletti réten egy nagy halom füstgyertyát. A Sirály utcai ismerősei tanították meg neki a működését. Literes-üvegnyi viaszos papírhengerben volt. A lyukacsos végén egy fekete gömböt kellett meggyújtani. Nagyítóval begyújtottunk egyet. Elképesztően nagy füst lett, az egész rétet betakarta a nagy füst.

Kiabáltak ránk. Egy ember rendőrnek akart átadni, de én mondtam, hogy semmi baj se történt, ez nem robban és nem szaladtam el. Megígértem, hogy nem gyújtok be többé ködgránátot. Egy füstgránátot azért később szétszedtünk. Készítettem belőle kis füstgyertyákat. Üres gyufaskatulyát megtöltöttem füstgyertyából kiszedett füstanyaggal, beletettem egy ilyen gyutacsot, majd gyújtózsinórral begyújtottam. Messziről figyeltük, mi történik. Szépen elkezdett a dobozka füstölni, majd egy robbanással megsemmisült. Nagyon vigyáztam mindenki testi épségére, és a robbantást egy elhagyatott puszta helyen végeztük. Ettől függetlenül szerencsém is volt, hogy semmi bajom se történt.

Újra iskolában Csapat - Lőpor, ködgyertya - Újra iskolában - Olvasás - Hivatásérzés

A Koronaőr utcában május elején újra tanulni kezdtünk. Szüleink nagy aggodalommal engedtek iskolába, mert egyes rémhírek szerint az oroszok gyerekeket vittek el iskolából, utcáról, ezért aztán nagyon féltettek minket. Én nem tapasztaltam ilyen atrocitásokat, és tanáraink se aggódtak ilyesmi miatt. Tehát a rémhír rosszindulatú és politikai volt, alaptalan. Sok gyerek meghalt, eltűnt az ostrom alatt, mások megrokkantak gránátok, aknák, lövedékek miatt. Az iskolában a rendcsinálás, takarítás, szertár- és osztályrendezés volt az első hetek programja. Tanáraink is csak nagy nehézségekkel tudták a tanulmányaink megszakadt fonalát újra felvenni. Nagy igyekezettel próbáltuk magunkat utolérni, hogy az évvégi bizonyítvány tényleges tudást, a megkívánt tanulmányi színvonalat mutassa. Ami számomra meglepő volt, hogy a tanáraink a megváltozott politikai rendszerre válaszul, kivétel nélkül jelentették ki: "Ők már akkor megmondták..." És ebben mi afféle köpönyegforgatást tapasztaltunk. Még világosan emlékeztünk tanáraink ostrom előtti óráira. Akkor ők azt mondták, hogy "a levente élete árán is megvédi hazáját", hogy a sorozatos visszavonulások dacára is a háborút Hitler meg fogja nyerni, hogy "minden hazafi a győzelem reményében vállalja a megpróbáltatásokat"... Most az ellenkező állításokra próbáltak tanúul hívni minket. Szerencsére minket nem hívtak igazoló bizottság elé, nem is tudtuk volna, mi lenne a helyes beszéd ott. Lehet, hogy ők már arra készültek...

Meglepőnek találtam, amikor az énektanárunk énekórán levezényelt minket a szomszéd utcába. Állt ott egy szép kék autó. Kissé megkopasztották a zabrálók, egy s' más láthatóan hiányzott belőle, de aránylag jó állapotban volt. Körül kellett állnunk a roncsot, majd vezényszóra fel kellett emelnünk. Simán sikerült, nem is volt így nehéz a kocsi. Vezényszóra meg kellett a kocsival indulnunk az iskola felé, szépen bevittük az iskola kapuja alá. Csak nagyon halkan suttogták egyesek, hogy a tanárúr lopatott magának egy autót. Lehet, hogy valóban. Ki tudja? Mindenki "zabrált", mindent. De az is lehet, hogy valakinek megmentette a kocsiját a szétszedéstől.

Lelkesedéssel tanultam a mezőgazdasági ismereteket, a fizikát, a kémiát. Ezek a tantárgyak valahogy öntudatra ébresztettek. Rájöttem, hogy ezek a témák érdekelnek, egy kis -- nem kényszerített -- figyelemmel meg tudom jegyezni őket és szabadidőmben is foglalkoztatják a fantáziámat. Annak ellenére rajongtam ezekért a tárgyakért, hogy a fizikatanárom kifejezetten gyenge tanár volt, vagy ha tán nem is, de velem nagyon nem tudott szót érteni. Év végén jőttem rá a fizika szép voltára, amikor a villamos csengő kapcsolási rajzából az egész osztály elégtelent kapott -- senki se tudta a táblára felrajzolni. Legutolsónak szólított engem (biztos kifigyelte, hogy egész mással foglalkozom, és a vérengzést valami látványos "kivégzéssel" akarta tetézni), mire hanyag eleganciával mentem a táblához és fölényes magabiztossággal dobtam fel a kapcsolási rajzot, majd precízen nagyaráztam el a működést. Működésemet döbbent megütközés fogadta. Erre se a tanár, se a társaim nem voltak felkészülve. Őszintén megvallva én se! A fizikában eddig csak nyögéseket produkáltam, és én is csodálkoztam a precízségemen. Akkor és ott jöttem rá az elektrotechnika csodálatos világára és a rejtett képességeimre. Rádöbbentem, hogy tudok okos lenni, hogy a világ szerkezete -- a természetrajz, a fizika és kémia tudományának leírásában -- nagyon szép, érdekes és érthető. Óriási lépés volt ez a szellemi fejlődésemben. Ettől kezdve nem csak a társain tekintettek úgy rám, mint jó tanulóra, de én is tudatában voltam ennek az adottságomnak.

Az iskolában is (mint mindenhol!) az erkölcsök nagyon megromlottak az ostrom utáni világban. A gyerekek egymásnak beszélték el a szexuális élményeket, melyeket barátnőikkel, vagy más úton szereztek. Mindenki tanúja volt a megszálló-felszabadítók nőket vadászó erőszakosságának és ez a korosztályom kamaszlelkét teljesen szétzúzta. Ehhez járult még a felettünk járó ifjúság tragédiája: az új "demokratikus"-nak nevezett (a valóságban kommunista, liberális, szabaderkölcsű) ifjúsági szervezetek nyíltan, leplezetlenül a kommunista erkölcsöt élték. Mi fogékony kamaszok azt tapasztaltuk, hogy szüleink erkölcse a múlté, idejét múlt, szégyelni való. Bontakozó ifjúságunkba egy új, izgalmas, más felépítésű világ vár. Egymást kiskamaszhoz illően bőszen, mindenféle ostoba látszat-ismeret suttogásával világosítottuk fel, amihez a szülői ház nem tudott, sokszor nem is mert semmit hozzáadni, legfeljebb a "politikailag" elitélendő (kispolgári, klerikális, kapitalistabérenc, osztályidegen) határozott "NEM"-et. Ezek révén -- a suttogott pajtási felvilágosítások útján -- sok számomra új, ismeretlen dolgot ismertem meg. Ezek az új erkölcsi (félre) informálások nagyon összezavarták kamasszá válásom útját. Ostrom után egy gumi óvszert találtam valahol. Érdeklődve csomagoltam ki. Nem tudtam mi az, ilyet még sohase láttam, de érdekes játékszer lett. Hol vizet töltöttem bele, máskor meg felfújtam, furcsa alakú léggömbnek néztem. Amikor játszótársaim nagy röhögve megmagyarázták hogy mi is az és mire szolgál, undorral dobtam el.

A polgári iskola utolsó évfolyamában nagy fizikus, de még nagyobb kémikus voltam. Ez a beállás kihatott a többi tantárgy tanulására is. Minden tárgyban biztos tudást és magabiztos fellépést produkáltam. Kitűnőre végeztem a polgárit és ez az eredmény még engem is megdöbbentett. A korábbi hét év tanulása során mindég amolyan átlagtanuló voltam. Nagy megütközést keltett a tanév végén (a beiskolázási eljárások során), hogy tanítónak akarok menni és nem kémikusnak. Én ugyan -- szívem szerint -- kémikusnak mentem volna, de a Képző gazdaasszonya (és a pedellus Csikós bácsi) rábeszélte szüleimet, és a beleegyezésem nélkül képzőbe adtak. Mindenféle felvételi eljárás nélkül azonnal felvettek. Rendszeresen bejártam a Képzőbe. Az iskolához legközelebb laktam, ezért rendszeresen dolgoztam, vagy tán inkább csak segítettem ott. Mindennap volt valami munka: romeltakarítás, szertárrendezés, orgona szerelés, építőanyag és élelem szállítás. Közben észrevétlenül megismerkedtem nem csak az építészekkel, hanem tanítókkal, tanárokkal. A Vöröskereszt révén sok segélycsomagot kaptam a polgáriból is de a Képzőből is.

A régi Tanítóképző (1920) -- Ostrom után -- Újjáépítve

Hamar beindult a gyerekek és a rászoruló emberek segítése. Kezdetben a Nemzeti Segélynek nevezett mozgalom osztogatott ingyenebédet, segélycsomagot. De hamarosan beindultak a vöröskeresztes akciók. A csomagokon kívül az iskolában biztosítottak ingyenes étkezést a svéd-, norvég-, dán vöröskeresztek nekünk gyerekeknek. A felnőtteknek vagonokban, teherautókon hozták a krumplit, kukoricát, tököt, stb. vidékről, ezt általában a dolgozóiknak osztották szét a vállalatok munkabér helyett.

Az 1945-ös tanév végén minket gyerekeket az iskola ajánlásával és az evangélikus egyház keretében (húgom révén), a vöröskereszt segítségével a Margitszigeten üdültettek úgynevezett nyári táborban. Mi a Déli pályaudvar közelében, a jelenlegi Magyar Jakobinusok terén gyülekeztünk, onnan vonultunk kettes sorokban a Manci-hídon át a Margit-szigetre, a kerületünknek kijelölt részre. A többiek autóval jártak, valószínűleg pénzért. Sokat jártunk fürdeni a Palatinusz strandra is a gyerekekkel. Sok gyereket ismertem meg, köztük sok lányt. Ezen az üdülésen -- mint kistanító-jelölt, és mint az evangélikusok képviselője -- a gyerekeknek kísérője voltam. Ez nagyon kedvemre való feladat volt: gyerekek voltak rám bízva, egy kicsit a pedagógusi hívatásomat is ápolgatta, rádöbbentem, hogy nagyon szeretem a gyerekeket. Szerettem velük beszélgetni, játszani. Valahogy amolyan nagyra nőtt kisgyereknek éreztem magam és félve készültem arra, hogy hamarosan nekem is komoly felnőttnek kell lennem, bár a felnőttek felelősségtudata és gondoskodó, támogató, irányító beállítottsága már világosan mutatkozott bennem. A gyerekek befogadtak, és a felnőttek is elfogadtak, biztosan nagy segítség voltam számukra. A legfontosabb és legexponáltabb programpont az étkeztetés volt. Az egykori Casinoban kaptunk ételt, de az előkelő termek most háború utáni közétkeztetős stílusban voltak berendezve. Több turnusban étkeztek itt az üdültetésben résztvevő gyermekek.

A szigeti Casino

A gyermekek aránylag jól viselték az éttermi zsúfoltságot, gyorsan is ment a tálalás. Csak a gyerekek ízlésével volt baj. Sehogy se tudták élvezni a gyümölcsleveseket, a csokoládé öntettel ízesített császármorzsa-szerűséget, és sok más, a svéd-konyha kiválóságát. Az én ízlésem szerint itt a Szigeten (de korábban az iskolában is) nagyon finom és ehető ételeket kaptunk, ám a gyerekek általában nyammogva ették ezeket a (szerintem) csemegéket, vagy el se fogadták egyes esetekben. A vezetők, és mi segítőik nagyon győzködtük a gyerekeket a buzgóbb evésre. Ez érdekünk is volt, mert a Vöröskereszt-szervezetek vezetői rendszeresen látogattak minket, velük mindég sok újságíró és fotóriporter, vagy filmes is jött. Ha azt látják, hogy a magyar gyerekeknek nem kell az élelem, féltünk hogy beszüntetik az akciójukat, márpedig a hazai konyhák nem tudták volna a sokszáz gyereket étkeztetni. Így aztán szorgalmasan diktáltuk a gyerekekbe az ételeket, általában sikerrel. Hiszen a koszt jóízű és gusztusos volt, csak nem a magyar szokás szerinti fűszerekkel és színekben. Nekem kiváló dolgom volt, mert sokszoros repetát ehettem. Szükségem is volt a sok ételre, mert ebben az időben -- ahogy mondani szokták -- szüleim fejét is leettem volna. Fejlődő szervezetemnek sok táplálékra volt szüksége

Olvasás Csapat - Lőpor, ködgyertya - Újra iskolában - Olvasás - Hivatásérzés

A Temesiéktől egy detektív regényt kaptam kölcsön. Ettől kezdve sokat foglalkoztam detektív problémákkal, kémügyek tanulmányozását. Volt némi gyakorlatom, mert már ostrom előtt az egyik társam, Tóth Laci meg szökött othonról. A kétségbeesett szülők mindent megtettek a megtalálására. Ekkoriban a szökés és keresés alkalmából én is nyomozni kezdtem. No, nem volt ez részemről igazi nyomozás, csak az érdeklődésem ilyenirányú megélénkülését jelentette. Például megfigyeltem egy közmunkás csoportot és ennek nyomán sok ötlet jutott eszembe a detektíveskedéshez. Antikváriumokat jártam sorba, és rengeteg könyvet szereztem. "Fillérekért" megkaptam, mert az inflációs szorzó ezeknél lassabban változott. A hazaszállított cipőkért sok borravalót kaptam. Az emberek marékszámra adtak lejárt pénzeket, ami élelemre vagy közhasználati cikkekért már teljesen értéktelen volt, de a használt könyv még kifizethető volt vele. A csapatban levő gyerekeket tanítottam nyomozási technikára (legalább is arra a technikára, amit én a regényekből kiolvastam). Ilyen gyakorlatokat találtam ki nekik és nyomozási szempontokat magyaráztam el nekik. Persze a kisgyerekek számára ezek roppant izgalmas dolgok voltak, szenvedélyesen vetették bele magukat ebbe a romantikus játékba.

Az igazán intenzív érdeklődésem azonban nem a detektív (és kém) történetek tudományának ellesése felé vitt, hanem lassanként a műszaki, tudományos terület felé. Egyre többet olvastam kémiai és elektromos ismeretekből. A nyomozás inkább csak szórakoztató időtöltés volt számomra, míg a tudományos dolgok igen mélyen lekötöttek, egyre komolyabban tanultam ezeket az ismereteket. Az egyik hívatás volt, a másik szórakozás.

Hivatásérzés Csapat - Lőpor, ködgyertya - Újra iskolában - Olvasás - Hivatásérzés

Az ostrom elején a szomszéd házban egy bácsi haldoklott, majd pár nap múlva elhunyt. A beteg ellátására és később a temetésre valamint a gyászmisére Szelényi plébános úr jött el. Én az első alkalommal eléje mentem és elvezettem őt a 34-es házba. Útközben jól elbeszélgettünk. Nagyon jó hatást tett rám. Valahogy úgy éreztem, ilyen jól pappal még sohase beszélgettem. Nem gondoltam arra, hogy lelkiatyának válasszam, de ha csak egy enyhe hívást mondott volna, biztos lelki vezetőmmé választottam volna. De ilyen célzást nem mondott, így csak egy kellemes emlék maradt a beszélgetés nyomán.

Szelény István plébános

Az iskolai istentiszteletek ostrom után nem voltak kötelezők. Ezért aztán a közelebb levő Felső-Krisztinavárosi templomba jártunk rendszeresen. Sokan voltak mindég a miséken. Szerettem oda járni, mert a zsúfoltság dacára nagyon családias hangulat volt a kis templomban. Aranyat gyűjtöttek a templom helyreállítására, és az újtemplom alapjainak konzerválására. Eladták az építkezésre felhalmozott téglákat és létrákat, azt a pénzt is a háborús károk helyreállítására fordították. Sokszor játszottunk mi gyermekek az új templom romjainál, az építési anyagok között, és az altemplomban.

Kamasz fejjel kételkedni kezdtem -- a természettudományos ismereteim gyarapodásával -- úgy éreztem, hogy mindaz, amit az Egyház tanít, az nem komoly, az mese, és tudományosan megdönthető. Az öntudatom emelkedésével minden ilyen mesét cáfolni terveztem. Ez azt jelentette, hogy egyre inkább odafigyeltem az olvasmányaimra, meg a tanulmányaimra, igyekeztem az általam mesének tartott tanítások kiigazítását megtalálni. A mesék elleni felkészülés persze nem csak a tudományos ismeretek gyarapítását jelentette, de a kiigazítandó, szerintem téves tételeket is alaposan meg kellett ismerni. Ez az odafigyelő felkészülés nem volt külön stúdium, csupán egy érzékenységet jelentett: amikor valami ilyen alkalmas ismeret előkerült, annak alaposan utána néztem, azt töviről hegyére megvizsgáltam. Kísértések ellen is jó volt ez az életstílus, mert az elmélyült tanulás nem engedett időt a kísértő gondolatokkal való foglalkozásra.