Rieth József

Gyermekkorom - Elemiben, programok

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Polgári iskola >>>    

          ELEMI ISKOLA, PROGRAMJAIM (TARTALOM)

Szabad-strand             - Erzsébet híd - Ferenc József híd - Halásztanyák - Horthy Miklós híd - Ingyen strand - Kopaszi gát - Lágymányosi öböl -

                                                - Megfulladtam - Összekötő Vasúti Híd - Szabadság-híd - Téli Kikötő - Úszótanfolyam - Vízbe ugrás - Víziszony -

Őrségváltás                 - Halászbástya - Koronaőrök - Palota erkély - Palotaőrök - Sikló - Testőrök -

Tűzijáték                     - Citadella - Cziegler-vendéglő - Durrogás - Robbanás - Tabán -

Meccsek                      - Futballpálya - Károly király laktanya - Nyomortanyák -

Vásárok                       - Búcsú - Elvesztem - Körhinta - Mezőgazdasági Vásár - Nem lehettem hajtó - Nemzetközi Vásár - Vásárfia - Vásári fotós - Vásárlátogatás -

Séták, kirándulások    - Anna kápolna - Baleseti veszély - Fáramászás - Farkasrét - Hegyi utcák - Halottaknapja - Horváth-kert - Jégzajlás - Krisztina templom - Mártonhegy - Normafa -

                                               - Nyári Színkör - Robbantás - Romantikus vízmosások - Városi séták - Világ Királynője engesztelő kápolna - Sas-hegy - Sioni nővérek zárdája és iskolája -

          Programok

1935-37 között, lassan iskoláskorúvá válva, egyre szélesebb világ tárult ki előttem. Lassan kezdtem a világ távolabbi sarkait is megismerni. Édesapám egyre nagyobb távolságokra, egyre bonyolultabb helyzetekbe vitt el. Nem tudom, mennyire volt ez a világképem tudatos bővítése, talán inkább az ő felszabadulásának és felfedezővágyának a kibontakozása volt. Akárhogy is volt, szerencsés találkozás volt az én lelki fejlődésemhez is. Néhány bevezető szerencsétlen kezdet dacára (vízbefulladás, autóbaleset, fán rekedés) csodálatos kibontakozás kezdődött meg az életemben. Kezdtem felfedezni a világot, rádöbbentem a technikára, a zenére, de egyben saját korlátaimat is megismertem. Amellett, hogy (lényegileg) lelkileg továbbra is jobban hasonlítottam egy 3-5 éves kisgyermekre mint egy iskolás fiatalra, lassú, rejtett fejlődés zajlott bennem, amely egészen a 40-es évekig eltartott.

            Szabad-strand            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Erzsébet híd - Ferenc József híd - Halásztanyák - Horthy Miklós híd - Ingyen strand - Kopaszi gát - Lágymányosi öböl -

Megfulladtam - Összekötő Vasúti Híd - Szabadság-híd - Téli Kikötő - Úszótanfolyam - Vízbe ugrás - Víziszony - )

Vízbefúlásom. Kicsiny voltam, talán három éves, amikor édesapám elvitt a szabad strandra. Ez a szabad strand a Lágymányosi öbölben volt, Délbuda Duna-partjánál. Az 1838-as nagy pesti árvíz után határozták el a Duna budapesti szakaszának szabályozását, a Soroksári Dunaág lezárását és a Lágymányosi öböl kiszélesedő részének gáttal, a messze lenyúló Kopaszi gáttal történő leszűkítését. A Kopaszi gát egy széles földsávval választotta el a Dunától az így kialakult öbölt. 1910 után még a Műegyetemmel ért véget itt Buda, dél felé a hatalmas Lágymányosi öböl következett, amit csak az 1877-ben elkészült, majd 1913-ban megerősített (Déli) Összekötő Vasúti Híd, és a Kelenföldi Pályaudvarhoz vezető vasúti töltés osztott meg.

 Az így kialakult északi, zárt, tószerű részt a déli öbölrészből kikotort iszappal, meg mindenféle építési törmelékkel lassanként feltöltötték. Egyrészt az egyetem terjeszkedett arrafelé, itt épültek meg a gazdasági hivatalokat és az újabb technikákat kutató intézetek és laboratóriumok, másrészt ezen a területen  nagyarányú civil építkezések kezdődtek, hatalmas lakóházak, villamos vonalak, modern utak.

A Duna felőli oldalon egymást érték a halásztanyák, ezek a lehorgonyzott kis bárkák, rájuk épített parányi kunyhóval és a víz fölé nyúló, csigával leereszthető merülőhálóval.

Az 1896-ban elkészült Ferenc József híd (ma Szabadság-híd), és az 1903-ban átadott Erzsébet híd mellett 1933-tól 1937-ig megépült az, akkori nevén Horthy Miklós híd is. A Horthy Miklós híd budai hídfőjénél egy világítótorony és egy tengerész szobra hirdette az otrantói tengerészhős és Magyarország Kormányzójának emlékét. Az erőteljes ütemben épülő új utcák, a bővülő villamoshálózat és a feltöltés hatására a 30-as évek közepén Délbuda gyors fejlődésnek indulhatott. 1934 táján azonban itt még nagyon elmaradott körülmények voltak. A megépült házak mögött földutak húzódtak, és az út túloldalán már a nádas és az öböl következett. 1942 táján én még a Dobokay tanár úrnak a Budafoki útra liferáltam néhányszor cipőt, majd a küldemény leadása után mindég kimentem az utca végéhez, és nagy dobálódzással szórakoztam ezeknél a vizeknél. De térjünk csak vissza az Lágymányosi Öbölhöz kötődő első balul sikerült "úszóleckémhez".

Az Öböl nyáron horgász paradicsom és sport terület volt, téli időszakban pedig a hajók megóvása érdekében kikötő. A Kopaszi gát keskeny ívén ligetes, bokros park jött létre, a part öböl felöli oldalán a Dunapart Rakparti lépcsősorához hasonló lejárókat építettek. A széles gátra, az út mentén pecsenyesütők, borkimérések, és pékárút, lángost árusító bódék települtek. Itt volt hivatalosan az egyik ingyen strandja a fővárosnak (a másik Újpesten). Ide vitt el édesapám, hogy belekóstoljak a vízi életbe. Rengeteg ember élvezte itt a nyár, a víz és a természet csendje által nyújtott örömöket. Boldog örömmel néztem a gyerekek viháncolását a derékig érő tiszta vízben. Én is nekivetkőztem, és leültem a lépcsőket tagoló egyik széles kőbordára, egészen a víz széléhez. Izgatottam néztem a gyerekek és felnőttek élénk játékát a sekély vízben. Figyeltem, amint hatalmas csobbanással vetődnek a vízbe, hogyan tempóznak, és milyen boldogan pancsolnak. Csodáltam, az úszni tudók könnyedségét, vidámságát. Édesapám a partról biztatott, hogy próbáljam meg a vizet. Ő nem tudott úszni, le se vetkőzött, csak a kibic felsőbbrendűségével adta a tanácsait. Engem viszont nem kellett sokat biztatni a vízbe ugrásra, felbátorodva álltam fel. Hatalmas hasassal dobtam el magam, ugyanúgy, mint ahogy másoknál láttam. Nem kerültem a parttól messze, egy ott ülő férfitől karnyújtásnyira értem nagy csobbanással a vízbe. Életem legnagyobb megdöbbenése következett ezután. Furcsa módon a fejem a víz alá süllyedt, a sárgás árnyalatú vízben elmosódott árnyak imbolyogtak körülöttem, a víz enyhe nyomással és valami ismeretlen ingerrel tolakodott az orromba, valami nagy, furcsa csönd vett körül, de főleg hiányzott a levegő. A tüdőmbe tóduló víztől azonnal köhögni kezdtem, de az eredmény még több víz tüdőre szívása volt. Pillanat alatt felmértem: nagy baj van. Kétségbeesetten próbáltam kiáltani: "Segítség!!!". Hangom teljesen furcsa volt. A buborékokkal torz hangfoszlányok távoztak a számból. A kiáltás-próba után az erőteljes belégzés helyett a tüdőm vízzel telt meg, és ezzel el is vesztettem az eszméletemet. Megrázó, kellemetlen és fájdalmas, de nagyon gyors volt. Gyakorlatilag megfulladtam!!!

Édesapám a lépcsősor tetején állt, látta, hogy baj lehet a vízben. Kétségbeesetten kiáltott a mellettem ülő férfire: "Húzza ki azt a gyereket a vízből!" "Dehogy húzom -- válaszolta az emberünk -- olyan jól kunsztol" Édesapám futtában kiáltotta: "Húzza ki, mert én is rögtön belefulladok!" Erre már az eddig vidám nézelődő is megijedt. Kinyújtotta a kezét, és kihúzott a sekély, de számomra halálos vízből. Egy hölgy vett szakértő módon kezelésbe. Térdére fektetve kinyomta belőlem a vizet, majd mesterséges légzéssel visszaadott az életnek. Heves köhögéssel, no és óriási krokodil könnyekkel adtam ki magamból a még bennem levő fölös vizet. A nő óriási büszkeséggel megpróbált vigasztalni a sikeres életmentés mámorában: "No, nincs semmi baj. Nem történt semmi, csak egy kis baleset." Bizonygatta, hogy ügyes vagyok, és hogy ő meg fog engem tanítani úszni, csak nyugodjak meg. De én már csak édesapám ölelésében nyugodtam meg némileg: "Apu! Menjünk haza!" -- könyörögtem. Az ő számára is a gyors hazatérés volt a legvigasztalóbb kilátás. Őt is súlyosan megrázta a baleset és az esetleges következmény végzetessé válásának lehetősége.

Számomra hosszú kihatású volt a baleset. Hetvenegynéhány év távolából is magam előtt látom azokat a képeket, amit ott átéltem. Egy évtizedre belém ivódott a víziszony rettenetes fóbiája. Félve, reszketve mentem át a Duna hídján: mi lesz, ha leszakad a híd? Több iskolai hajó-kirándulásunk volt később a polgári iskolai tanulmányaim idején. Remegve markoltam a korlátot a fedélzeten és szemem állandóan a mentőládára szegeződött. Féltem, hogy aknára fut a hajó (már javában jöttek a háborús hírek elsűllyesztett bruttó regisztertonnákról). Hallottunk ugyanis olyan híreket, miszerint ellenséges repülőgépek a Dunára dobtak úszó aknákat. Féltem a víztől, és bizony csak 1942 táján tudtam meggyőzni magam: a félelem legyőzésének egyetlen módja van, be kell iratkoznom egy úszótanfolyamra és meg kell tanulnom úszni. Félve szántam el magam, és 1942 nyarára beiratkoztam a Császár-fürdőben megrendezett nyári táborba, ami úszó oktatással foglalkozott. Nehezen ment a tanulás, csak az utolsó tábornapokon sikerült végre elfeküdnöm a vízen. De innen már egyenes út volt a víz megszeretéséhez, az úszás megtanulásához.

            Őrségváltás            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Halászbástya - Koronaőrök - Palota erkély - Palotaőrök - Sikló - Testőrök - )

Rendszeres vasárnapi program volt a zenés őrségváltás megtekintése a várban. A Dísztér palotái között zajlott a parádé. Rendőri kordon biztosította a tér közepét. Harsány kürtszó jelezte az ünnepi esemény kezdetét a palota erkélyéről. Aztán megkezdődött a felvonulás. Elsőnek nagy csindadrattával bevonult a zenekar. Mindég megcsodáltam a menet végén büszkén bandukoló nagydobot. A nagydob az egész vonulás tempóját alátámasztotta, kócos póniló húzta a hatalmas hangszer piciny kocsiját. Soha se értettem a póni közömbösségét. Nem idegeskedett, nem riadozott, még a dob ritmusa is hidegen hagyta. Mintha tán süket volna. Pedig a dob időnként mint a bomba robbant bele a zenekar produkciójába. Ebbe a gazdája, a dobos aztán igazán megadta a módját: látványos ütésekkel, testmozgással, mutatós karkörzésekkel kísérte a zene hangulatát. Őnála csak a tamburmajor szerepe volt számomra csodálatosabb. Hatalmas botjával a zenekar előtt ment, diktálta a tempót, de hatalmas koreográfiája volt a kanyarodás, a megállás, a lassítás és elindulás jelzésének is. Dekoratív szereplő volt és láthatóan mindegyik karmester szívesen pózolt ebben a látványos, kiemelt pozícióban. Bennem a tamburmajorok megtestesítették az egész zenekart...

Ezután következett az egész ceremónia leglátványosabb része. Csodálatos ünnepélyességgel bevonultak a palotaőrök, a testőrök, majd a koronaőrök egységei. Színpompás egyenruhájuk, csillogó felszerelésük, méltóságteljes mozgásuk tekintélyt sugárzott. Gondosan válogatták össze őket, azonos magasságú, jóképű emberek szolgáltak itt együtt. Megbabonázott a gyönyörű látvány, önfeledtem furakodtam előre, a kordonban álló rendőrök újra meg újra igyekeztek visszatuszkolni a kordon másik oldalára. Hasztalan, én minduntalan ismét betolakodtam, hogy jobban lássak, mindent lássak.

A testőrök tetszettek leginkább. Mindég fájt a szívem, amikor a zenés őrségváltás parádéja véget ért, és óriási csindadrattával a katonák is, majd a zenekar is elvonult. Ekkor persze mi is elindultunk hazafelé. Csak az vígasztalt, hogy ilyenkor mindég megcsodálhattam a Siklót, a meredek pályán ellentétes irányba suhanó két szerelvényt, aminek a három fülkéje lépcsőzetesen egymás fölött helyezkedett el. Ha siklóval jöttünk le a várból be leshettem a gépházba is, ahol hatalmas kerekek, dobok dolgoztak.

Az őrségváltás után gyakran látogattunk el a Halászbástyára is, aminek a szépsége, folyosóinak, erkélyeinek, teraszainak, bástyáinak és lépcsőinek csodálatos labirintusai számomra fantasztikus látványt nyújtottak. A Hadimúzeum előtt sorakozó ágyúkat mindég csodáltam. Nézegettem a rajtuk levő feliratokat, próbáltam elképzelni, hogyan is önthették a régi mesterek, vagy hogyan fúrhatták a hosszú lyukat a vastag bronztömbbe. Pedig gyerek fejjel még nem ismertem az öntéstechnika rejtelmeit: a mintakészítést, a magkészítést, az öntészetet.

            Tűzijáték            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Citadella - Cziegler-vendéglő - Durrogás - Robbanás - Tabán - )

Évente visszatérő, kihagyhatatlanul szép és izgalmas program volt: augusztus 20-án megnéztük a tűzijátékot. Legtöbbször a Naphegyre mentünk, és az egykori Tabán lejtőin, a fűben fekve csodáltuk a felettünk durrogó színes tüneményt. Nagyon sokan így élvezték a parádét, sokkal kényelmesebb volt, mint a Duna partjáról kitekert nyakkal meredni az égre. Rendszeresen a Cziegler-vendéglő mellől néztük. Akkoriban a Citadella Várhegy felőli oldalán volt a központi látványosság, talán abból a tiszteletből, hogy az uralkodó család a Palota erkélyéről élvezhesse a produkciót. Mi ezt a fejedelmi élményt csapoltuk meg, csaknem azonos irányból, de közelebbről és alulról láthattuk a rakéták áradatát. A közelség nekem sokat jelentett, mert a durrogást roppant élveztem, és az is remek érzés volt, hogy a fejünk felett sustorog, robban a tűzgömb, és szinte ránk zuhan a színes tűzcsóva. Egyik alkalommal már a végére értünk a programnak, ilyenkor hagyományosan a görögtűzzel zárult a produkció. Ment is a színes zuhatag, a Citadella vörös fénybe borult. Egyszerre csak láttam valamit felrepülni a vörös tűzfüggöny mögül, óriási durranás következett. Valamelyik rakéta, vagy indító szerkezete hibásodhatott meg, talán akár még baleset is lehetett, de alacsonyra emelkedett egy rakéta, és ott robbant el a szokásosnál sokkal nagyobb durranással. Mindenki megijedt, mert már a tömeg szedelődzködött és hazafelé indult. Nekem nagyon tetszett ez a meglepetés, méltó befejezésnek tartottam egy ilyen robbanást az esti színpompás dir-dur után. A robbanás hangja később is kedvenc élményem maradt, és talán ez okozta, hogy se az ostrom zűrzavara, se az 56-os események robbanásai nem okoztak bennem páni ijedtséget, vagy lelki megrázkódtatást, de erről majd ott számolok be...

            Meccsek            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Futballpálya - Károly király laktanya - Nyomortanyák - )

Édesapám nem volt futballrajongó, de időnként elmentünk egy-egy meccsre. Nem volt érdekes, hogy kik játszanak, csak a játék látványa, a küzdelem izgalma vonzotta. Lelkesen szurkolt, ő is harsányan buzdította az egyik csapatot. Őt is bosszantotta egy-egy kihagyott helyzet, egy-egy szabálytalanság. Nem nagy sportegyesületek szépen kiépített pályáira jártunk, hanem kis csapatok mérkőzéseire. Hozzánk talán a legközelebb esett a Kelenföldi pályaudvarhoz vezető vasúti töltés szomszédságában lévő kis vállalati pálya. A városnak ez a része akkoriban nyomortanyákkal, bádogházakkal, szegény emberek igencsak nyomorúságos kalyibáival volt benépesítve. Körülbelül úgy néztek ki, mint a mellékelt képek tákolmány épületei. Nem tudom a telep nevét, de a városgazdálkodás nagy erőfeszítéseket tett ezeknek a szükséglakásoknak a felszámolására. Ez a terület is az egykori Lágymányosi öböl feltöltött részéhez tartozott valamikor, az út valamivel magasabbra lett töltve, így az úton haladva bele lehetett látni az igazán szegények nyomorúságos életébe. Ez a táj a 20. elején, az I. világháborúig szántóföld, bolgárkertészet és szőlő volt.

A háború kitörésekor a közeli Károly király laktanya és a Kelenföldi pályaudvar körzetében egy katonai raktárváros épült ki. Ugyancsak a háborús konjunktúra miatt hadiüzemek is épültek a környéken. Az első világháború után a barakktelep benépesült munkanélküliekkel, sőt most már lakás céljából épülő újabb viskókkal növekedett. Ezt a nyomornegyedet a szépirodalomban Fejes Endre örökítette meg Rozsdatemető című regényében. A 20-as évek végén felszámolták a legtőbb ilyen telepet, és a helyén tisztviselők részére épültek társasházak. Ez tette szükségessé egy óvoda és egy elemi iskola felépítését. 1929-ben épült meg az akkor még I. kerületben a "Lenke úti Községi Népiskola".  Az iskolaépület az 1929/30-as tanév második félévében lett teljesen kész. Az ekkor még le nem bontott, de átnevezett szükséglakásokból sok tanulót írattak be a négyosztályos iskolába. Az "Állami Telep I., II., III. csoport" lakóit folyamatosan kilakoltatták, és ez természetesen az oktatás folyamatosságára is kihatott. A környéken gombamód nőttek a bérházak. Az 1935/36-os tanévben már csak 36% a "telepi" gyermek. Ennek az iskolának utódja az újbudai Bocskai István Általános Iskola, amely a XI. kerület észak-kelenföldi városrészben található. A mi szurkolói időszakunkban még nagyon sok viskó "díszelgett" a töltésre épült útnál néhány méterrel mélyebben. Szinte beleláttunk az útról a viskók iszonyatába. Itt találkoztam először azzal a nyomorral. amihez képest a mi családi szegénységünk dúsgazdagság volt. A környéken állt néhány szövőgyár, pár fatelep vagy raktár. Ebbe a szegény népek világába települt be az általunk látogatott futballpálya, ide a Daróczi út, Bocskay út szögletébe, a vasúti töltés szomszédságába. A futballpálya valamelyik itteni gyárhoz tartozott, a játékosok is az ottani dolgozókból verbuválódtak. Lelkesek voltak, és rendszeresen nagy meccseket játszottak valamelyik környékbeli gyár hasonló képességű csapatával. Maga a pálya egy kevés fűvel rendelkező, de a főbb vonalakon kimeszelt, két kapu-kerettel ellátott sík terület volt, két oldalán egy-egy ötméteres töltéssel, a "lelátóval".

Édesapám nem volt futball-rajongó. Engem még annyira se érdekelt a futball, mint édesapámat, nem ismertem a szabályokat, de sajnálatos módon én még genetikusan sem érzékeltem a játék izgalmát. Néztem időnként a futkosó játékosokat, a bírókat, de csak édesapám kísérőjeként voltam ott, teljesen magammal voltam elfoglalva, kódorogtam a "lelátón", az ott termő satnya virágokat szedegettem, bogarakat keresgéltem. Egyszer befutottam a játéktérre -- túl nagy lendülettel szaladtam le a lejtőn -- és ott egy játékossal keményen ütköztem. Test a testtel csapódott össze, szinte elrepültem volna onnan az ütközéstől. Nem repültem el, nem is estem el, határozott mozdulattal kapott el a focista mint a kapus a labdát és gyorsan kiküldött a pályáról. Édesapa jól letolt a lábatlankodásom miatt, én is éreztem a játék keménységét, csaknem durvaságát -- hiszen súlyosan megsérülhettem volna -- így aztán nem töltött el továbbra se vonzalom a futball iránt. De azért becsüléssel néztem később azokra a társaimra, akiket egy guruló, vagy repülő labda teljesen megbabonáz, és akiket attól kezdve a labda íve, lendülete teljesen hatalmába ejt. Akiknek az idegei teljesen a labda mozgását követik, akik szinte együtt élnek a labdával.

            Vásárok            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Búcsú - Elvesztem - Körhinta - Mezőgazdasági Vásár - Nem lehettem hajtó - Nemzetközi Vásár - Vásárfia - Vásári fotós - Vásárlátogatás - )

Minden évben meglátogattuk a Nemzetközi Vásárt és a Mezőgazdasági Vásárt. Szerettem ezeket a vásárlátogatásokat, csodáltam a nagy gépeket és a rekord méretű, vagy hozamú állatokat. Az igazán vonzó számomra a technika csodáinak bemutatása, az állatok csupán valami érdekességet jelentettek, de nem vonzottak különösebben. Már kora gyermekkoromtól érdekeltek a technikai részletek, az újdonságok. Szerettem a sok színes prospektust, élveztem a technikai bravúrokat és -- ami minden mellett roppant fontos volt -- mindég kaptam valami csemegét: édességet, ennivalót, itókát. Nem volt érdekes számomra a gépek gyártója, származási országa, rám mindég a gépek különlegessége hatott.

Rendszeresen meglátogattuk a környező jelentősebb templomok búcsúit. Édesapám pontosan fejben tartotta ezeket az évfordulókat, ki nem hagyott egyet is, hacsak valami ítéletidő meg nem akadályozta a programot.. Minden évben végig sétáltunk a Krisztinaváros, a Diana út, a Városmajor, a Gellért hegy vásári, búcsús forgatagában.

Amíg kisebbek voltunk, néhány alkalommal a vásári fotóssal készíttettünk fényképet is. Ezek a fotósok vagy a szabadban, vagy egy lenge sátorban készítették fényképeiket. A kidolgozás a sátor sarkában elkerített "sötétkamra" rejtekében történt. Gyorsan dolgoztak, és óriási rutinjuk volt a sablonos képeik beállítására. Mindég izgatott az elzárt sátorrész titka, de csak egy-egy fotós tál megpillantására volt alkalmam, amikor meglibbent a függöny.

Egyszer engedte meg egy fotós bácsi, hogy a fényképezőgép nagy fekete kendője alá pillanthassak. Csodálatos meglepetés volt számomra a látvány: feje tetején állt egy kicsinyített, szép, színes világ. Bizonyára ezekben az években alapozódott meg a fényképezés iránti érdeklődésem és vonzalmam. Csodáltam a titokzatos fotókazettákat, a magnézium villanofények fellobbanó robbanását, a napfénypapirok misztikus előhívási és fixálási technikáját, a csodálatos műtermi fotólámpákat, és az egész hókusz-pókuszt, ami a fényképész tevékenységét körülvette.

Húgommal mindég baj volt a fényképésznél, mert nagyon mozgékony volt, és vagy lement a képről, vagy bemozdult. Az akkori képek ugyanis általában az objektívsapka leemelésével exponálódtak, vagyis egy-két másodpercig a képen szereplőknek meg kellett merevednie. Anyagi helyzetünkhöz mérten drága volt a fénykép rendelés, de néhány alkalommal azért született kép. A "vásárfia" is rendszerint csak egyszerű csekélység volt. Édesapa rendszerint főzőkanalat vett édesanyának, nekünk gyerekeknek általában mézeskalács-rózsafüzér volt a vásárfiánk, néha törökmézet, esetleg úgy nevezett "majomcsemegét" (karamellbe ágyazott dió és mogyoró darabokat), vagy vattacukrot is kaptunk. Többször is végigsétáltuk a búcsú sátrait, így aztán minden látnivaló sorra került. Sok sátor kínálata roppantmód csábított, sokat könyörögtem is, de csak néha-néha kaptam egy-egy apróságot, amit aztán nagyon meg is becsültem. Egyik ilyen büszkeségem-boldogságom volt az a trombita is, ami az egyik képen látható a kezemben.

Csaknem minden búcsúban volt körhinta, vagy más szóval "ringlispiel" is. No a körhintázás is rendszeres programunk volt, persze mindég hosszú könyörgés után. Csak az fájt minden alkalommal, hogy a menetidőt rendkívül rövidnek találtam, rövidebbnek, mint az előző, vagy a következő menetet. Megtanultam azt a lélektani furcsaságot, hogy az élvezett élmény rövidebb, mint a vágyott és szemlélt ugyanolyan időtartamú látvány Az is szomorúságom volt, hogy én soha se lehettem hajtó a körhintákon. Ezek a körhinták ugyanis nem motorral voltak akkor még meghajtva, hanem a tetőponyva alatt, egy elkerített részben három-hat gyermek hajtotta körbe-körbe. Unalmas mesterség lehetett a hajtók munkája, de a jutalma roppant csábító lett volna számomra. Volt ismerős pajtásom, aki pénzért hajtotta a körhintát, de -- mint mondta -- meg lehetett alkudni a tulajdonossal, hogy néhány menet után ingyen menetet kaphattak, akik ezt kérték. Roppant csábító lett volna hajtónak jelentkezni, de szüleim soha nem engedték meg. Pedig ott még potyázni is lehetett volna, ugyanis ha már lendületben volt a körhinta, lopva fel lehetett ülni a gerendára, és néhányszor potyán körbe vitetni magát. Persze ezt nem vették jó néven a tulajdonosok. Meg aztán volt egy jókora veszély is: ha a hajtó elesett véletlenül, az komoly balesetet okozhatott. Szüleim ettől is féltettek. Így aztán maradt a szomorú vágyakozás, és a cimborák boldog dicsekvése.

A vásárokban és búcsúkban mindég óriási tömegek mozogtak, mindenütt érdekes látnivalók kínálták magukat. Mivel gyermeki érdeklődésem különbözött édesapámétól, óriási veszély volt az elkeveredés a tömegben. Piciny koromban egyszer már elvesztem, ennek megrázó élménye élénken élt az emlékezetemben később is. Nagyon vigyáztam ezért, hogy mindég pontosan sejtsem, hol van édesapám. Nem is vesztem el többé. Egy bizonyos feszültség azonban volt bennem, egy vágyódás a szabad nézelődésre. Amikor már nagyobb voltam, ez a szabad nézelődés a nagy, ipari- nemzetközi- vagy mezőgazdasági-vásárokon valósulhatott meg. Akkor már kaptam lehetőséget, hogy külön utakon járhassak egy-két óra időtartamra, aztán meghatározott időben és egy bizonyos ponton kellett találkoznom édesapámmal.

            Séták, kirándulások            Szabad-strand - Őrségváltás - Tűzijáték - Meccsek - Vásárok - Séták, kirándulások -

(Anna kápolna - Baleseti veszély - Fáramászás - Farkasrét - Hegyi utcák - Halottaknapja - Horváth-kert - Jégzajlás - Krisztina templom - Mártonhegy - Normafa -

Nyári Színkör - Robbantás - Romantikus vízmosások - Városi séták - Világ Királynője engesztelő kápolna - Sas-hegy - Sioni nővérek zárdája és iskolája - )

Vasárnap délutánonként rendszeres programunk volt egy-egy kiadós séta a hegyi utcákon. Ilyenkor megcsodáltuk a szép villákat, az előkelő kerteket, a kilátást a városra. Én nagyokat futkoshattam, de érdeklődéssel hallgattam szüleim beszélgetéseit is. Mindég volt valami érdekes, amit a házakról, kertekről, fákról, virágokról, vagy éppen az emberekről meséltek. Így utólag fedezem fel, milyen észrevétlenül formálták saját képükre gondolat és érzelemvilágomat. Manapság is (felnőtt fejjel, idősen) szeretek ismeretlen tájakon sétálni, és érdekességeket, rejtett szépségeket felfedezni.

Juckó húgom halála után rendszeresen látogattuk a Farkasréti temetőt. Ezek a látogatások eleinte nem voltak számomra túl érdekesek, hiszen nem lehetett rohangálni, hanem fegyelmezetten kellett szüleim mellett sétálni. Izgalmasak voltak azonban a Halottaknapi látogatások. Ekkor mindenfelé mécsesek, gyertyák égtek, és főleg a temető bejáratnál -- a Jópásztor szobornál -- rengeteg lángocska égett. Itt emlékeztek a látogatók távoli temetőben nyugvó hozzátartozóikra. Itt mindég volt valami rendkívüli látvány: gyertyák leborultak, az avar meggyulladt, de maga a sok kis láng tűztengere is izgalmas képet mutatott.

Nagyobb korunkban, a negyvenes évekhez közeledve, vasárnaponként kirándulásokat tettünk. Mise után vettük az előkészített csomagjainkat, és elindultunk valahova a Budai hegyek rétjeire, ligeteibe, erdeibe. Különböző kedvelt célpontjaink voltak. Eleinte rendszeresen jártunk a Normafától az Anna kápolnáig elterülő lankás rétségre, az Anna rétre. Rendszerint az Anna kápolna közelében telepedtük le, ott volt egy kút, a nagy réten jól lehetett játszani, árnyék is bőven volt, az erdőben nagy portyákat tehettünk. Egyik kirándulásunkon az Anna kápolnánál felmásztam egy csonka, elszáradt fára. Meglehetősen girbegurba volt a fa, ágai csak itt-ott voltak. (L. bővebben)

Mintegy másfél méterre másztam fel, és három-négyéves fejjel roppant büszke voltam a teljesítményemre. Tovább nem is akartam mászni, talán nem is volt már elérhető kapaszkodó hely számomra, önelégülten néztem körül: "No, ezt csináljátok utánam" sugárzott rólam. Szívesen lejöttem volna, de egy korábbi esésem miatt a térdemen kötés volt és a fájós térdem miatt nem tudtam lejönni. Gyurka bácsi vett le. Megrázó emlék maradt ez a famászás, mert Gyurka bácsi alaposan kicsúfolt az ügyetlenségem miatt. Biztos le tudtam volna jönni magamtól is, de pánikba esve inkább segítségért kiáltottam.

Az a bizonyos Anna kápolna parányi kis kápolna volt, de a nevezetessége volt egy oldalfülkében látható fahasáb. Ezen a hasábon egy női arcél volt nagyon világosan látható, a görcsös tuskó ugyanis aprítás közben így hasadt. A jámbor hagyomány Szent Anna, a Szűzanya édesanyjának vonásait ismerte fel az itt kitermelt fadarabban. Sajnos képet a fadarabról nem találtam sehol, de sokszor elnézegettem annakidején. A mai kápolna elődjét Szent Anna – Szűz Mária édesanyja, Jézus nagymamája – tiszteletére emelték a budakesziek 1825–30 között.

Anna-napon zarándoklatot vezettek ide, majd az 1944–45-ös ostrom után vasárnap délelőttönként szentmisét is tartottak benne. A kápolnát 1946-ban, ideológiai támogatással barbár kezek lerombolták, majd 1992-ben, a Budapest-Zugligeti Egyesület századik születésnapjára a Salamin család újra felépítette. A kápolna mellett egy emléktáblát látunk, amely jelzi, hogy 1944-ben itt rakták le egy másik kápolna, a Világ Királynője engesztelő kápolna alapkövét. Ennek története az 1940-es évekig nyúlik vissza, amikor Mária Natália magyar misztikus nővér Jézustól kapott üzeneteit tolmácsolva kérte, hogy azon a helyen építsék fel a Világ Királynője engesztelő kápolnát. 1942-ben társulat alakult a kápolna felépítésére, a főváros vezetése pedig az üzenetekben megjelölt helyen, a Szent Anna-réten nagy területet ajándékozott erre a célra. Hermány Géza építészmérnök 1942 őszén kapott megbízást a terv elkészítésére, de Serédi Jusztinián bíboros csak két évvel később hagyta jóvá a kápolna felépítését. 1944. december 8-án, miközben Molnár László, a Batthyány téri Szent Anna-templom esperesplébánosa felszentelte a Világ Királynője engesztelő kápolna alapkövét, bombák hullottak Budapestre. A kápolna azóta sem épült fel. A háború vihara megsemmisítette a szép tuskót a kápolnával együtt, sajnálom. A kápolnát azóta újjáépítették, sőt Regőczy atya a kápolna közelében szándékszik az engesztelő templomot felépíteni. Persze az építés elé az összes hatóság minden lehető akadályt feltornyoz és az egyházi hatóságok sem támogatják az építkezést. 

Gyakran kirándultunk a Sas-hegyre. A meredek hegyoldalon dús fenyőerdő illatozott. A fák nem igen tudták gyökereiket a sziklák repedéseiben mélyre ereszteni, inkább a felszínen terjedtek szét, mint támaszkodó tenyerek. A gyökerek vad kuszasága között a lehullott tűlevele tömege rekedt meg, ott komposztálódott és hozott létre 5-10 centiméteres talajréteget. Ezen a vékony földrétegen hatalmas fenyőerdő élt, itt-ott bokrok tarkították az erdőt. Ez a gyönyörű fenyves volt a Sas-hegy dísze. (Egészen a háború végéig, 1945 tavaszán aztán a nyomorult helyzetbe került budai polgárok az erdőt szinte teljesen kiirtották, ezzel a Sas-hegy élővilágát is tönkretették). A Sas-hegy másik ékessége a Sioni nővérek zárdája és iskolája volt. 1930-ra épült fel a hegy derekában, és a mai napig a hegy meghatározó látványossága.

A harmincas évek közepén, vége felé csaknem minden hétvégén a hegyre mentünk pihenni. Mi gyerekek (húgom, a Temesi-gyerekek és én) gyűjtögettük a fenyők tobozait, a hegyet alkotó szikla öklömnyi darabjait. Ezekből építettünk magunknak mesekertet. Sokszor másztuk meg a kopár csúcsokat, ahol édesapám mutogatta és magyarázgatta a panoráma látnivalóit. Általában a Zárda feletti hegyoldal egyik tisztásán vertünk tanyát. Tisztelettel lestünk bele a Zárda kollégiumának életébe, a nővérek és tanulók mozgásába, játékába. Néhányszor a Zárda kápolnájába mentünk szentmisére is. Sajnos a háború alatt a kápolnarész bombatalálatot kapott, majd a háború utáni államosítások során a nővéreket kitették a rendházból, és a Zárdából állami iskola, kollégium lett, a Szovjet Únióban tanulni készülő kádergyerekek Oleg Kosevoj intézete. A Sashegy a háború után teljesen lekopaszosodott, a hatalmas fenyőerdő a lakósság téli tüzelőjévé vált. A lepusztult hegy később természetvédelmi terület lett, így a maradék védett élőlényt megmentették, de a fenyves nem volt újratelepíthető, a lakóépületek is egyre feljebb kapaszkodnak veszélyeztetve a védett területet.

A negyvenes években a Mártonhegyre, a Mártonhegyi út-Hangya utca találkozásához jártunk a hét végeken. Itt kellemes rétek voltak dús fűvel borítva. A környéken gazdálkodók, fuvarosok húzták meg magukat utolsó kis birtokocskáikon. Néha kicsapták lovukat vagy tehenüket kicsit legelni, de ez a mi kempingezésünket nem nagyon zavarta. Szüleim gyakran elbeszélgettek a gazdákkal, az egyik tehenes gazdától még friss tejet is vásároltunk rendszeresen. Mi gyerekek a bozótos környéket kutattuk, erődöt építettem a bokrok mélyén. A romantikus vízmosásokban izgalmas felfedező utakra vállalkoztunk, mindég találtunk valamilyen érdekes szakadékot, sziklát, növényt, esetleg bogarat. Indiánost, vagy Tarzant játszottunk: nyilat készítettünk, fákra vagy meredélyekre másztunk. Előszeretettel gyűjtöttünk vadcseresznyét, vadkörtét, borókát, csipkebogyót, kökényt, szedret, vagy más bogyót. Előfordult, hogy egyik másik tulajdonos megengedte, hogy az eperfájáról szüretelhessünk gyümölcsöt. Nagyon szerettem ezeket a kalandokat, mert nagyon finom és kiváló minőségű eper termett a fáikon. Ezt a gyümölcsöt nem lehetett üzletben kapni, de így frissen csodálatos volt, különösen közvetlenül a fán falni marékszámra. Időnként, rendszerint a búcsúk napján, de más ünnepeken is ellátogattunk Máriaremetére, Makkos Máriára. Szerettem ezeket a kegyhelyeket, a látogatásukhoz általában valamilyen erdei túra is kapcsolódott. Az erdő pedig mindég tartogatott valamilyen újdonságot. Szüleim mindég tudtak valamilyen addig ismeretlen dolgot mutatni: növényeket (gyógynövények, ehető csemege termések, gombák, stb.), bogarakat, de sípkészítést is, vagy más furcsaságot.

A családi séták közt voltak városi séták is. Két ilyen séta emléke baleseti veszélyekhez kapcsolódik. Egyszer édesapámmal a Nyugati felé sétálgattunk. 1935-36 tájékán a körút forgalma még sokkal kisebb volt, de mi budaiak nem voltunk hozzászokva még ehhez se, mi még ott a mi utcáinkban az úttesten is bátran közlekedhettünk. A járdáról nyugodtan, körültekintés nélkül is leléphettünk, nem ismertük a biztonságos óvatosságot. Nem tudom miért, de egyik sétánkon a Nyugati pályaudvar környékén jártunk, és én óvatlanul leléptem a járdáról. Mögöttem harsány csikorgással fékezett egy autó, majdnem elütött, de szerencsésen megúsztam a baleset. Édesapámtól jól kikaptam. Aztán alig egy évvel később újabb eset történt. A Krisztinában sétáltunk szüleimmel. A Horváth-kertet néztük meg, a kert végén álló tornacsarnokot és hozzátartozó vendéglőt, a régi, egykor még nyitott, de akkor már lefedett Ördögárok egykori itteni hídjáról ott felejtett Nepomuki Szent János szobrot és a Nyári Színkört.

Ez a faszínház arról volt híres, hogy a színpad hátsó fala nyitható volt, és természetes háttérnek a Horváth-kert fái és a Gellérthegy szolgáltattak természetes hátteret. A Színkört 1937-ben lebontották. Kár, mert kedves szinfoltja volt a városnak, még a kiegyezés éveit idézte és rusztikus látnivaló volt. Ez a városrész is elvesztette vele régi hangulatát, mint ahogy a Tabán is eltűnt. Mi még ezen a régi időket idéző Krisztina körúton sétálgattunk. Szüleim az új épületek kirakatait figyelték, amikor én ismét meggondolatlanul ugrottam egy taxi elé. Utólag kiderült, hogy a túloldali, a Horváth-kert szélén, a Nyári Színkör mellett álló nyilvános WC-hez akartam átszaladni. A taxi iszonyatos fékezéssel, néhány centiméterre állt meg mellettem. Rémülten ugrottam vissza a járdára. Szerencsémre ez a taxi sem ütött el, de az utasa -- egy idős hölgy -- betörte az orrát amint előre esett a kocsiban. Én is alaposan megszeppentem. Nagy kiabálás, veszekedés következett, de a hölgy megbocsátott a felelőtlenségünkért.

Ettől kezdve már vagy kézen fogva sétáltunk édesapámmal, vagy nagyon figyeltem a biztonságra. Édesapám beküldött a Krisztina templomba, hálát kellett adnom a megmenekülésemért. Őszinte volt a hálaadásom, mert láttam a véres zsebkendőt a nő kezében, megértettem a sofőr jogos felháborodását, édesapám erősen visszafogott haragját, és szinte magamon éreztem a taxi recés kerekét, ahogy földre tipor. Ez már a második majdnem-gázolásos baleset volt, amit ép bőrrel megúsztam. Nem tudom, mit imádkoztam akkor, de így utólag, hetven egynéhány év távlatából is meg vagyok győződve hálaadásom őszinteségében. Ettől kezdve már tényleg roppant fegyelmezett és óvatos voltam a közlekedésben, legalább is a forgalmasabb városi utakon. Fenn nálunk -- a hegyen -- kényelmesen sétálhattunk ekkoriban az úttesten is, hiszen a jármű forgalom roppant gyér volt arrafelé.

Emlékezetes sétánk volt, amikor egyik tavasszal, talán 1939-ben a Dunához mentünk a jégzajlást megtekinteni. A felső rakpart korlátja mellől csodáltuk a hatalmasra duzzadt folyót. Megütközve néztem a rakpartnak torlódó, recsegő jégtáblákat. Elképzeltem, milyen nagy rombolást tud végezni a folyó és a hatalmas jégtáblák. Később hallottuk a rádióban a hírt, hogy Lágymányos magasságában ki is alakult egy hatalmas jégtorlasz, amit az utászoknak kellett felrobbantania. Nagyon sajnáltam, hogy ezt az akciót nem láthattam. Szerettem mindég a nagy zajjal, ribillióval járó eseményeket. Ekkoriban kezdtek a filmhíradóban megjelenni különböző robbantásos jelenetek, ezeket mindég nagy figyelemmel néztem, és a robbantástechnika élénken érdekelt. Néhány évvel később az ostrom és az ostrom utáni körülmények között aztán mindenféle keresés nélkül is intenzív kapcsolatba kerültem robbanásokkal. Körülvett Budapest ostroma és az utána következő nagyon zavaros esemének.

          ELEMI ISKOLA, PROGRAMJAIM (TARTALOM)

Szabad-strand             - Erzsébet híd - Ferenc József híd - Halásztanyák - Horthy Miklós híd - Ingyen strand - Kopaszi gát - Lágymányosi öböl -

                                                - Megfulladtam - Összekötő Vasúti Híd - Szabadság-híd - Téli Kikötő - Úszótanfolyam - Vízbe ugrás - Víziszony -

Őrségváltás                 - Halászbástya - Koronaőrök - Palota erkély - Palotaőrök - Sikló - Testőrök -

Tűzijáték                     - Citadella - Cziegler-vendéglő - Durrogás - Robbanás - Tabán -

Meccsek                      - Futballpálya - Károly király laktanya - Nyomortanyák -

Vásárok                       - Búcsú - Elvesztem - Körhinta - Mezőgazdasági Vásár - Nem lehettem hajtó - Nemzetközi Vásár - Vásárfia - Vásári fotós - Vásárlátogatás -

Séták, kirándulások    - Anna kápolna - Baleseti veszély - Fáramászás - Farkasrét - Hegyi utcák - Halottaknapja - Horváth-kert - Jégzajlás - Krisztina templom - Mártonhegy - Normafa -

                                               - Nyári Színkör - Robbantás - Romantikus vízmosások - Városi séták - Világ Királynője engesztelő kápolna - Sas-hegy - Sioni nővérek zárdája és iskolája -

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Polgári iskola >>>