Rieth József
Gyermekkorom
- Szüleim fiatalkora
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Kisgyermekkor)
Szüleim fiatalkora
>>> Tovább >>>
Édesapám segédévei
Édesapám segédévei -
Édesanyám munkája
(Budakeszi - Mészner - Suszterinas - Botozás -
Török Sándor - Inasévek - Németh Kálmán - Cipésszé nevel - Cipészműhely)
|
Budakeszi
- Erkel utca a 20. század elején |
Budakesziről
keveset mesélt édesapám: az
alvég és a felvég fiataljai közt volt valami ellentét, de az is lehet, hogy ez
csak egy nőügy volt. Mindenesetre édesapám elment a felvégi kocsmába egy
fröccsre, és ahogy ez gyakori a vendéglőkben, szóváltásba keveredett az ottani
fiatalokkal. A szóváltás a kocsma előtt tettlegességben folytatódott. Hogy nem
kis dologról volt szó, mutatja a kés, ami előkerült és édesapám nyakát vágta
meg. Csak annyit tudok, hogy az Új Szent János kórházban hozták rendbe a sebet.
Nem tudok arról, hogy rendőrségi ügy lett volna belőle, de valószínűleg ennek az
afférnak is szerepe volt édesapám Pestre költözésében. Semmiképp sem akart földhöz
házasodni, amint azt a család akarta, ő bizonyára mást szeretett. A család
valószínűleg a Máriamakki földterülettet a szomszédos, emlékezetem szerint "Mészner"
tulajdonú nadrágszíj-parcellával akarta összeszántani. A Mészner-lány nem
tetszett édesapámnak, akkor inkább Pestre jött iparosnak. Nem tudom azt sem, hogy ez mikor
volt. Mindenesetre ő a 20-as években jöhetett Pestre.
"Suszterinas" lett,
valamilyen eredménnyel elvégezte az inasiskolát is, kiváló mestereknél tanulta
meg a szakma legtitkosabb ismereteit, kitűnő és elismert dolgozó volt.
|
Suszterinas és csizmadiainas Herendi porcelánon. A
Budaörsi-út kezdete.
(A nagy szürke épületben rémlik, hogy balról a harmadik erkélyoszlop alatt
volt Török Sándor műhelye)
|
Török
Sándor volt édesapa első cipészmestere, nála töltötte az
inaséveket. Vagy a Déli pályaudvarnál, vagy a Budaőrsi
útnál volt a műhelye. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Királyhágó utca elején
volt a műhely, kisgyermekkoromban édesapám valamiért mutatta. (Én abban a
Királyhágó utcai üzletben nem voltam, de nagyon rémlik a
Budaörsi út
elején, a mostani BAH-csomópontnál levő műhely, ahol egyszer jártam, és mintha a Török mester nevét mondták
volna szüleim. Lehet, hogy időközben eladták a Királyhágó utcai műhelyt, és
kisebb helyiségbe költözött Török. Ez nem biztos.) Sok inas és segéd dolgozott ott,
amikor édesapám beállt hozzá, kiváló mester volt Török úr.
Édesapa mindég szeretettel emlékezett az ott töltött évekre. Közös
szállásuk volt a mesteréknél. Az inasoknak a
házimunka is kijárt, ezenkívül az inasiskola is helytállást követelt. Tanulni
ugyan nem nagyon törekedett édesapám, -- ezt sokszor hangoztatta, hiányzottak
neki az elemi iskolai alapok, és a szorgalommal is baj volt -- de az iskolába
szívesen eljárt, ott
mindég tanultak valami érdekeset. Hamar segéd lett, és szorgalmasan dolgozott. A
munkájával elégedett volt a mestere. Az iskolát befejezve új mesterhez került.
Németh
Kálmán volt a következő mestere, akinek a Márvány utcában volt műhelye.
Őnála már joggal volt kiírva az üzlet fölé: Úri-cipész. Az üzlet belépőrészében
fotelek és kis asztalka várta a vendéget, rajta luxus magazinok szép cipőkről. A
pult mögött üvegezett szekrény állt a javított, vagy árusított cipőkkel, és
finom színes bőrök göngyölegei közül lehetett választani. A pult fele
üvegkalitkával volt védve, mint egy órásnál. Németh úr ott szabta ki az új
cipőket, mert ő felsőrészkészítő is volt, és kész cipőket is árult. Mindenütt
tisztaság és rend uralkodott. Németh úr vakító fehér köpenyben fogadta a vevőket.
A katedrálüveg-fallal elválasztott műhelyrészben 2-3 segéd dolgozott, de ott is
tisztaság és rend látszott. A segédek is tiszták voltak, ha kijöttek a műhelyből
kék köpenyt kaptak fel.
Németh Kálmán érezhetően szerette édesapát, nagyon
meg volt elégedve édesapa munkájával. Gyakran látta el munkával később is, még
édesapának a Ferry Oszkár utcai műhelyében is, ha nála sok
javítani való gyűlt össze. Olyankor átküldött néhány cipőt talpalásra,
sarkalásra, de azért inkább kisebb javításokra. Ilyenkor édesapa kezében füstölt
a munka, sokszor még éjszaka is dolgozott, hogy minél előbb kész legyen a
munkával, visszaküldhesse az elkészült javításokat. Ez fontos volt, mert a vevő
nem vehette észre, hogy a munkát nem a Németh-műhelyben, hanem egy másik
cipésznél (a Németh-úr kihelyezett segédjénél) végezték el, hiszen akkor a vevő elpártolhatott volna. Édesapa nagyon gyorsan
tudott dolgozni, és a munka minőségére Németh úrnak soha nem volt kifogása. Úri
ember módjára fizetett, ami a szűkös helyzetünkben mindég jól jött. Sajnos az
ilyen besegítések szeszélyesen jöttek, az időjárás függvényei voltak. Esős,
csatakos időben sokat küldött, szép időben bizony keveset, vagy semmit. Később,
a háborús időben,
amikor már jegyre láttak el minket anyaggal, Némethéknél is szűkösebbé vált a
helyzet, már a segédeinek a számát is csökkentenie kellett. De a harmincas évek
elején még érezhetően sok segítséget kaptunk tőle. Talán még az önálló műhely
létrehozásában is segítségére volt édesapának kölcsönnel. Édesapa mindenesetre modellként
tekintett Németh úrra, szeretett volna engem is hasonló típusú úri-női
cipésszé
nevelni, mint a tanító mestere. Álma szerint a belvárosban nyitottam volna szalont és a
cégtáblán az állt volna: "Dr. Rieth József úri és női cipészmester, alapítva
1932". Nem sikerült ezt az álmát megvalósítania, de ez már
nem őrajta múlott, inkább rajtam. Néhány alkalommal, a negyedik elemista korom
tájékán nagyon meg tudott volna fogni a
tervnek. No, de erről majd később...
|
Román
megszállók Budapesten |
Volt
édesapám elbeszélésében egy kegyetlen történet is a botozásról,
a
román megszállás idejéből. Valamiért elkapták a románok. Talán valami gazemberséget
követett el, vagy tán csak olyan helyen volt, ahol nem kellett volna lennie, de
tény hogy elfogták valamiért. Nem bíróság elé állították, hanem a katonák
gyorsított eljárással ítélkeztek felette. Meg akarták talpalni. Ez azt
jelentette, hogy deresre kötözve, a meztelen talpára 25 botütést kapott
volna. A középkorban a deres járatos büntetési eszköz volt, itt-ott még ma is
meg van emlékül néhány deres kisvárosok múzeumában, de az 1920-as években nálunk
már nem volt büntetési gyakorlat a
botozás, talán csak ha valahol a pusztán, távoli falvakban. A románok magukkal
hozták ezt a brutális, számunkra balkáni büntetést. Sokszor említette édesapám a
"dozsicsicsin bot" kifejezést. A deres kegyetlen büntető eszköz volt, a talp
megbotozása még borzalmasabb. Nem csodálom, hogy a rettenetes fenyegetés egy
életre megrázó emlék maradt számára. A büntetést szerencsésen megúszta, nagy
szerencséje volt, el tudom képzelni gyors távozását a veszélyes helyről...
|
Botozás
és deres |
Számomra azonban az emberek kegyetlenségének egy fontos szimbóluma lett a két
történet, a késelés és a botozás. Az egyik gondolat, hogy hóhérok milyen hidegvérrel -- talán egyenesen
gyönyörrel -- tudnak embereket kínozni. Közöttünk élnek Káinok, akik
számára a másik ember szenvedése nem ébreszt együttérzést, szánalmat. Bizonyára
anyagi előnyökért kegyetlenségeket is tudnak vállalni. A másik gondolat maga az
ítélet elemzése. A huszadik században voltunk már, és egy megszálló seregnek is
be kell tartania az általános jogot. Csodálkozunk olykor, amikor a háború
emlékei közt embertelenséggel találkozunk. Nehéz megítélni az ilyen eseteket,
gyorsan peregnek az események, hirtelen kell reagálni. Mégis nagyon ritkán
kerülnek a hasonló történetek nemzetközi bíróság elé. Utólag nehezen is lenne
felderíthető a tényállás. De meg kellene tanulni, hogy ilyen helyzeteket nem
szabad teremteni. Ne hozzunk embereket olyan helyzetbe, ahol elfogadhatatlan,
bántó, botrányos következmények jöhetnek elő. Ne menjünk olyan kocsmába,
kerüljük el a megszállókat, stb. De ebben az is benne van, hogy ne rántsunk
azonnal kést, ne hozzunk botrányos ítéleteket, stb. Milyen jó lenne, ha
ténylegesen a szeretet uralkodna az emberek között...
|
Hokkedli,
dívány és sparherd |
Egyelőre
ott tartunk, hogy a volt Mozdony utcában, az akkor már Fery Oszkár utcában édesapa 1932-ben megnyitotta
cipészműhelyét. Az
üzlethelyiség első fele volt a műhely, ahogy ő
mondta a "speceráj". A
hátsó rész a lakótér volt számunkra. Szekrények és függöny választották ketté a
nem túl nagy helyiséget. Eleinte nagyon szegényesen volt berendezve. Egy
takaréktűzhely (ahogy mi mondtuk: "sparherd")
adta a meleget, azon főztünk, sütöttünk. Roppant kényelmes jószág volt: gyorsan
melegített kályhaként is, meleg víz is volt benne egy kis tartályban, könnyű
volt tisztán tartani és minden elégett benne. Volt egy-egy
sezlon (amin én mint egy
gumiasztalon, nagyon szerettem ugrálni. Sokat viháncoltam szegény jószágon mindaddig,
míg a rugója el nem tört, és az ki nem szúrta a díszes huzatot. A kárpitos
megjavította ugyan, de túl sok pénzbe került. Ezután szigorúan el lettem tiltva
az ugrálástól.). Volt még egy
ruhás szekrényünk, egy asztalunk, egy hokedlink és néhány székünk. A
hokedli,
vagy konyhaszék roppant kedves bútordarabom volt: alkalmas volt kuckónak,
íróasztalnak, harci bástyának, hajónak. Csak a fantáziám szabhatott határt a
sokféle játék-felhasználásnak. Felfordított állapotában sokszor vonszoltam a
szobában ide-oda testvéreimet ezen a rögtönzött szánkón.
Édesanyám cselédévei
Édesapám segédévei -
Édesanyám munkája
(Tiszaföldvár - Révész - Cselédsor - Felbukkant
egy férfi)
|
Tiszaföldvár
látképe és pásztorkodó gyerekek
|
Édesanyám
Tiszaföldváron született, ott járt iskolába. Nagyon szeretett tanulni, jól is
tanult. Sok testvére miatt azonban az iskoláztatás a szülőknek alapos gondot
jelentett, bár ezekről a nehézségekről édesanya nem igen beszélt. Náluk is előfordult, hogy
télidőben felváltva jártak iskolába a közösen használt cipő miatt. A ház körül
mindenki megtalálta a maga feladatát, sokat segítettek: liba, disznó, tehén és
ló legeltetésben, állatgondozásban, rőzsegyűjtésben, kertgondozásban, betakarításban. A sok
testvér mellett a kicsik gondozása, vigyázása is hamar feladata lett a
nagylánynak. Aztán jöttek a disznótorok, a kukorica morzsolás, a tollfosztás, a
száraztészta-készítés, a kelengye varrás és még ki tudja mi minden házi feladat.
Édesanya ebbe a világba született bele, ennek a világnak az életét élte.
Parasztlány volt, a paraszti életre készült fel. A múlt század elején a falu így
élt, más kitörési lehetőség nem igen volt.
Azon a vidéken is pusztított az ilyen-olyan
ideológiákkal megvívott háborúk kegyetlensége. Amit a földvár és mocsárvilág
biztonsága adott régen, az a kevés létbiztonság is eltűnt a Tiszaszabályozás, a
csatorna-, a híd-, a vasút- és az útépítés jóvoltából. Nem tudom, vajon tényleg
révészek voltak-e az őseim, de a révészség is kihaló vagy kihalt mesterség lett
a huszadik századra. Érzésem szerint a család átállt a földművesek szokásos
életére. Keveset hallottam és még kevesebbre emlékezem édesanyám gyermekkoráról.
Amikor nagylány lett, akkor történt valami, ami új pályára állította a fiatal
lányt. Ez az időszak az első világháború vége, a trianoni békeszerződés
zűrzavara, a Tanácsköztársaság rövid epizódja. Ezekben az években, 1920
táján borulhatott fel az ő derűs nyugalma, ekkor indult el szerencsét próbálni
Budapestre, a VILÁGBA.
Nagyon el tudom képzelni, hogy őnála is szerelmi ügy lehetett a fő indítéka a
Tiszaföldvárról való távozásának. Az ő
esetében is el tudom képzelni, hogy a családja akart
dönteni a jövendőbelijéről, és a család választása nem egyezett az ő
elképzelésével. Ez a konfliktus vezethetett a szökéshez, de legalább is a
szakításhoz. Édesanya nem beszélt ezekről a dolgokról, csupán egy 1946-47-ben
történt eset mutat erre. Akkoriban felbukkant egy férfi, aki Tiszaföldvárról
jött, becsöngetett hozzánk. Édesanya nyitott ajtót, de néhány indulatos szó után
be is csapta az illető előtt az ajtót. Nagyon ideges volt, csak azt hajtogatta,
hogy hagyják őt békén, nem akar a régi dolgokkal foglalkozni. Nem mertük mi
gyerekek kérdezni, annyira szokatlan és idegen volt a viselkedése. Ő meg később
nem beszélt semmiről. No, de térjünk csak vissza a húszas évekhez.
|
Szobalány
és takarítónő |
Pesten édesanya elhelyezkedett mint cselédlány. Jó gazdái voltak, ennyit sokszor
említett. Nem sok helyen szolgált, mert nagyon elégedettek voltak a munkájával,
megbecsülték és jól érezte magát.
Valamilyen iskolát is elvégzett, ahol háztartásvezetést tanult.
Megtanulta a főzés tudományát is, de a modern háztartás sok kissebb-nagyobb
ismeretét is. Ebben benne volt a főzés mellett a takarítás, lakberendezés,
betegápolás, gyermeknevelés, szabás-varrás sok-sok ismerete. Édesanyám
szorgalmas és jó tanuló volt. Úgy tanult, hogy az életben ezeket az ismereteket
ne csak kenyéradó gazdáinál hasznosíthassa, de majdan saját háztartásában is
felhasználhassa. Cselédsorban itt-ott szolgálva szépen össze
lehetett gyűjteni az akkori
viszonyoknak megfelelően tekintélyes összeget, ami hozományként is szolgált a
cselédlányok későbbi életében.
Így jutott el a harmincas évekig, amikor is abban az
időben általában a lányok a férjkeresésbe fogtak. Ő is kereste a párját, és a
szépreményű cipészsegédben találta meg, édesapámban. Rokonlelkek voltak nagyon
sok vonásban, mindketten hasonló világból, faluról jöttek, hasonló előzmények után találtak
egymásra. Mindketten kitaszítottak voltak, egyedül kellett helyt állniuk,
ügyesek és szorgalmasak voltak. Így kötötték össze életüket...
Édesapám segédévei -
Édesanyám munkája
(Tartalomjegyzékhez
-- Gyermekkorom -- Kisgyermekkor)
>>> Tovább >>>
|
|