Rieth József

RÁKOM - Előzmény

<<<   >>>             

Szívműtét után

Szívműtét után -- Esés -- Javulás

             

Már messze túl voltam a szivemmel kapcsolatos problémákon. Elmúlt három év a szívműtétem óta, és ezzel az 50%-os időtartam növekedéssel már jócskán magam mögött hagytam a korábbi elképzeléseimben reménykedve megelőlegezett két éves operáció utáni túlélést. Kezdtem ekkoriban átérezni, hogy tartós túlélésre kell berendezkednem: Várhatóan hosszabb élettartam következik, sokkal kevesebb panasszal, mint azt 2005-ben előre gondoltam, és vállaltam. Néhány kellemetlen tünet maradt ugyan, de ezek nem korlátozták a mindennapi életvitelemet komolyabban. Időnként rámtört a látási zavarom, de az évek során megtanultam együttélni vele, és valamelyest fel tudtam már készülni a közeledő "rosszullétre" és ki tudtam várni a látási zavar lecsillapodását. A teljesítőképességem is csökkent valamelyest, de ez nem korlátozta számottevően napi tevékenységemet, csak több pihenésre ösztönöztek. Időnként -- főleg talán hideg időben -- itt-ott fájdalom kínozott: hol a vállam, hol a combom, hol a derekam nyilalt kegyetlenül, de megszoktam hogy ez a vándorfájdalom is néhány nap alatt feloldódik. Ezek a maradvány "szenvedések" tűrhető gondok maradtak, és elviselhető szinten, csupán időszakos figyelmeztetésképpen szerepeltek az életemben, nem jelentettek igazi gondot.

 

A szívműtét után orvosaim a lelkemre kötötték a tevékeny, de kímélő életet. Kell mozognom rendszeresen, de kerülni kell a komolyabb terheléseket. Nem emelhetek terheket, nem siethetek, nem kapkodhatok. Ahogy ők mondták: "Csak lassan!", "Csak öregesen!", "Meggondoltan, megfontolva, óvatosan!" Mindent szabad, de ha érzem, hogy baj van, le kell ülnöm.

 

Nagyon nehéz szabályok voltak ezek. Korábban reflexszerűen kaptam a fejem a hang irányába, hajoltam le hirtelen egy lehullott bármi után, induláskor ültömből gyorsan ugrottam fel, az ágyból kipattantam, amikor térdethajtottam rugalmas frissességgel emelkedtem fel. És most a tempót le kellett fognom. Nehezen ment ez az "öreges" visszafogottság! De újabban néhányszor éreztem már olyat, hogy gyengén megszédülök (igaz, soha se kellett leűlnöm!!!), és ez újra, meg újra figyelmeztetett a mérsékeltségre. Aztán a nyolvanas évforduló közeledte is felhívta a figyelmemet az óvatosságra. A fáradékonyság, a mozgás egyre bizonytalanabb koordináltsága lassan ráébresztett a kor múlására. Leszoktam apránként a futásról (pl. autóbusz közeledtekor -- "majd jön a következő"), nem vállaltam terhelő feladatokat (pl. lépcsőn sietős igyekezet -- "megvárnak, siessenek a fiatalok"), segítséget kértem, ha nehéz súlyt kellett mozdítani.

 

A napi tennivalóimat is fokozatosan átrendeztem. Csökkentettem a tennivalókkal kapcsolatos járást-kelést, általában kerültem a nélkülözhető ide-oda kozlekedést (előadások, megbeszélések, túrák, kiállítások, látogatások, stb.) A tanítást viszont változatlan szenvedéllyel végeztem, a ministránsokkal való rendszeres kapcsolattartást is folyamatosan gyakoroltam. A napi programomban jelentős számítógépes munka szerepel (ami természetesen nem jelent fizikai leterhelést, de a lelki egyensúlyom szempontjából jelentékeny tényező), a plébánia életében is eléggé tevékenyen közreműködtem (ministránsok, imacsoport, aktuális programok). Havi rendszerességgel jártam a Széher útra, a folyamatos orvosi kontroll érdekében. Az előírt gyógyszereket becsületesen szedtem. Van egy kis fiókos gyógyszeradagolóm. A hét minden napjára van egy feliratozott fiókja, és minden fiokja négy rekeszre van osztva. Ebbe a fiokrendszerbe rendszeresen beadagolom a reggeli, déli és esti gyógyszermennyiséget, így aztán az előírt gyógyszereket a megfelelő időben mindég bevettem, beveszem.

 

Panaszokkal nem foglalkoztam továbbra sem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy az esetleges fájdalmamat magánügynek tartom (senkinek semmi köze hozzá), de vagy nem is érzem a fájdalmakat, vagy tulajdonképpen nincs is fájdalmam. A fájdalom az életemben inkább afféle rossz érzés volt, és csak ritkán éles, hasító fájdalom, szúrás. Persze azért időnként átéltem komoly fájdalmakkal teli időszakokat. Volt egy bizonyos hol itt, hol ott lecsapó fájdalom. Hol a vállam nyilalt éktelenül, hol a csípőm sajgott kegyetlenűl, más alkalommal a térdem, vagy bokám tette nehézzé a lépcsőnjárást, vagy a térdhajtást, de ezeket a fájdalmakat már ismertem, általában néhány nap alatt az ilyen fájdalmak el szoktak múlni.

 

Változatlanul intenzív volt imaéletem. A szívműtét időszakában kialakult imastílusom változatlan maradt: Isten jelenlétében élni, minél tökéletesebb eszköze lenni, mindenben keresni az Ő útját, megpróbálni szeretetben, alázatban, lemondásban élni. Röviden körülbelül így tudnám összefoglalni az akkori életcélomat. Hát -- az igazat megvallva -- mindez csak távoli cél volt, amit igencsak kissé (őszintén megvallva: sehogyse) sikerült megélni. De mint cél ki volt tűzve, lelkiismeretvizsgálatomban ezt tekintettem normának, és újra, meg újra elhatároztam, hogy ezek szerint az elvek szerint igyekszem élni...

 

 

Esés

Szívműtét után -- Esés -- Javulás

           

És akkor jött egy megrázó baleset. Elcsúsztam a zeneiskola előtt. 2009. február 20-ika volt. Csípős reggel. Szokásom szerint a reggeli szentmisére igyekeztem. A hó már elolvadt, az utcát az aszfaltra lecsapódott pára festette sötétre. A latyak utolsó tócsái is elolvadtak már, ez a (talán lefagyott) páraréteg is csak éppen sötétre színezte az útfelületet. Nem volt csúszos, de érezhető volt az alattomos volta. A reggeli félhomályban óvatosan ereszkedtem le a Temes-utca lépcsőin, és a Maros utcáig tartó lejtős részen is öregesen, aprócska lépésekkel totyogtam lefelé. Semmi csúszósságot nem tapasztaltam, de gyanakodva óvatoskodtam a lejtős részen. A Maros utcára befordulva elégedetten láttam, hogy a járda jégmentes, ezért a vízszintes szakaszon már normál léptekkel kezdtem szaporázni. Alig értem a Kisiskola közepéig, amikor hirtelen megcsúsztam, egy pillanat alatt a fenekemre huppantam. A fagyos reggel utolsó jég-tócsáját találtam meg, és pillanat alatt űlve találtam magam. Kegyetlen nyilalással az egész testemet iszonyatos fájdalom járta át. Sehol senki se járt az utcán, és én az iszonyatos fájdalomtól bénultan egy pillanat alatt átéltem, hogy most egy súlyos baleset áldozataként, teljesen magamra hagyatva ülök a fagyos földön. Ösztönszerűen menekültem volna...

 

Első gondolatom -- ülve a földön -- a combnyaktörés riadalma volt, de néhány lábmozdítás meggyőzött arról, hogy a csontjaim rendben vannak. A következő pillanatban szívbillentyű-zavarra gyanakodtam. A szívműtét után nyomatékosan figyelmeztettek az elesések veszélyességére. Ültömben kegyetlen, szúró fájdalom égett a mellemben, hátamban, alig tudtam lélegezni. Úgy éreztem, hogy talán a műbillentyű szakadt ki a helyéből. De a szívem ütemesen zakatolt, lassan a légzésem is helyreállt. A gyors szükség-diagnózis tehát dúrva katasztrófát nem állapított meg. Törés nem volt, billentyűzavar se, de a combom nagyon fájt és a mellkasomban, vállamban is erős fájdalmat éreztem. Nehézkesen feltápászkodtam és lábraállva némikép megnyugtattam magam. Lépni is tudtam, lassan lenyugodtam. Mélyeket lélegezve és roppant óvatosan, de lassan tovább mentem. Mire a templomba értem, a nehéz légzésem feloldódott, valamelyest a fájdalom is mérséklődött. A szentmisén minden probléma nélkül tudtam szolgálni. Mire hazaértem, már csak a fenekemen éreztem a kegyetlen ütés utáni fájdalmat, de a nap minden probléma nélkül múlt el. A tanításban sem akadályozott.

 

Estére kéttenyérnyi fekete folt volt a jobb combomon. A feketeség másnapra, februér 21-ére már a fél combomra kiterjedt. Ülve, menve, fekve fájt. Kalmopirint vettem be fájdalomcsillapítónak, amitől viszont -- bár a fájdalomcsillapítás szempontjából valamelyest használt -- másnapra véres lett a székletem. A fekete folt a következő napokban lassan szétterjedt, a fél combomat szürkés-vöröses aláfutás fedte. Egy hét múlva, 27-én még mindig fájt a fekete folt területe, nem tudtam azon az oldalon feküdni. Ezekben a napokban a folt már kezdett halványulni, láthatóan lassanként felszívódott, de az oldalam változatlanul fájt.

 

Márciua végére a combomról a véraláfutás csaknem teljesen eltűnt, már csak a jobb térdhajlatom belső részén maradt egy féltenyérnyi sötét árnyalat. A derekam viszont egyre jobban fájt. Lefekvéskor és felkeléskor kegyetlen hasító fájdalom nyilalt a derekamba. A heves fájdalom fekve vagy állva gyorsan megszűnt ugyan, de egy tompa fájdalomérzés vissza marad, annyi, amennyit éppenséggel el lehetett viselni. A felkelés azonban még hosszú ideig roppant kínos tortúra maradt. Titokban -- hogy ne lássa senki a kínlódásomat -- úgy szoktam ekkoriban felkelni, hogy az ágyról az ágy mellé csúsztam (gurultam) térdelő helyzetbe, majd onnan az ágy szélére ülö helyzetbe igyekeztem feltápászkodni, miközben egy székbe kapaszkodtam. Ha már űltem, akkor mély légzésekkel, meg törzs mozgatással igyekeztem feloldani a kegyetlen fájdalmat. A fájdalmas felkelés egyre nehezebb volt, a kegyetlen szúró fájdalom napról napra erősebbé válik. Március közepén már napközben is határozott fájdalom maradt hátra, amit járás és leülés közben is nagyon éreztem.

 

 

Javulás

Szívműtét után -- Esés -- Javulás

              

Március 24-én -- az esés után egy hónappal -- a felkelés már valamivel  kevesebb fájdalommal járt, ugyanis elkezdtem napi egy Algopirint szedni. A székletem ettől szerencsére nem lett véres, de a hátam járás közben még mindég határozottan fájt. A tompa fájdalmon kívül a napi tevékenységemet semmi se zavarja. Április elején kezdett javulni a derekam. Éjjel könnyebben forgolódtam, a lefekvés és felkelés egyre rövidebb fájdalmas periódussal járt, és a napközi derékfájás is mintha enyhült volna. Fáradékony és alvásra hajlamos voltam ekkoriban. A vízhajtót régebben mindég este vettem be, de a kínos felkelések miatt a gyógyszer beszedését a koradélutáni időszakra tettem át. Ez az új gyakorlat az éjszakai nyugalmamat jobban biztosította és az éjszakai felkelés kínjaitól is megkímélt.

 

Április végére a helyzet lassan kezdett javulni. Már csak egyre kissebb utófájás volt érezhető, már nyugodtan tudtam aludtam, ám a vállam és oldalam még kissé kínzott, ha az oldalamra fordultam. De már könnyedén tudtam lefeküdni és felkelni, már csak emlék maradt a térdre-csúszós tehnika. Ez után már aránylag gyorsan javult az állapotom. Megszüntek a fájdalmak, nyugodtan tudtam aludni, a felkelés-lefekvés hamarosan mindenféle probléma nélkül zajlott az év közepére. Már csak az esésem helyének rossz emléke maradt meg (minden reggel arra megyek el misére, és minden alkalommal eszembe jut a baleset annál a nevezetes helynél), de ez az emlékezés is inkább csak óvatosságra int.

 

Az esés is, meg az utána megélt komoly fájdalommal teli időszak számomra figyelmeztető jel volt: törékeny vagyok, minden eshetőségre készen kell lennem, soha se felejthetem el azokat a -- szívműtét után elhatározott -- őszinte célkitűzéseket, melyeket a summázatban magam elé tűztem...

 

--------------------------------------

Miért is mondtam el ilyen részletesen ezt az esetet? Azért, mert jóval később, a kemoterápia után a kontrolok a gerincemben gyanus elváltozást mutattak ki. Félelmetes gondolattá vált akkor egy esetleges rosszindulatú csont- vagy gerinc áttét lehetősége. Ez a gerincelváltozás akkor -- sok izgalom és vizsgálódás után -- erre az esésre volt visszavezethető. No, de ne menjünk még ennyire előre... Egyelőre ott tartunk, hogy semmilyen jel se mutatott rákos problémára. A szívműtét túlélésének boldogsága töltött el, lendületesen dolgoztam, élveztem a munkám.

<<<   >>>             

Szívműtét után -- Esés -- Javulás